Vívódás 12

Sora csodával határos módon nagyjából fél órán keresztül tartani tudta az angyalpózt. Leon az ajtóból figyelte, így végiga a lány háta mögött maradt.

A földet érés után Sora lassan felállt, megmozgatta megmerevedett izmait, közben erősen összeszorította fogait, mert éles, nyilaló fájdalommal járt együtt minden egyes mozdulat.

- Sora!- neve hallatán a lány összerezzent tudta, hogy a fiú is a teremben van, de most mégis beleborzongott ebbe a hangba.

A hangba, mely felért a mennydörgés félelmetes robajával, a vihar hullámainak parthoz csapódó erejével, a tornádók elsöprő forgatagával. Ez a hang… nem Leon, de még csak nem is a Halálisten megszokott hangja… nem… valami megváltozott… nem jó ez így… miattam van, ebben biztos vagyok…de mit tettem?  Édes Istenem vajon mit?

Sora lassan megfordult, de a száját nem hagyta el válasz.

Félt. De ez a félelem teljesen más volt, mint amit az elutazás előtt érzett. Már nem Leontól félt, hanem a férfi hiányátlól.

Érzései és gondolatai apró lézersugárként cikáztak testében, apró lyukakat égetve szívébe. Rabnak érezte magát, rabnak saját testében. Annyi mindent szeretett volna mondani, tenni ebben a pillanatban, de egy nagyon erős börtön, félelmeinek börtöne fogságban tartotta. Csak egy szó, csak egy erőteljes megszólítás és mégis most minden romokban hevert. Rettegett ettől a változástól, mintha minden némán eltöltött másodperc egyre távolabb sodorta volna őt démonától. És mégsem tudott megszólalni.