Vívódás 23.

Sora könnyein keresztül csak egy fehér sávot látott elsuhanni, majd valaki megragadta mindkét karját, s olyan erősen szorította, hogy az elérte a fizikai fájdalom egyik legmagasabb küszöbét.

-Leon! A lány, amikor felismerte „támadóját” szinte könyörögni kényszerült, hogy kínja csökkenjen.

De az igazi kín csak ezután következett…

 - Mégis mit képzelsz magadról, Sora Naegino? Azt hiszed, hogy mindent megtehetsz? Azt gondoltad, hogy sikerülhet nélkülem, azt hitted, pusztán gyakorlással sikerülhet? Aztán amikor már elég jól megy, eldobsz magadtól? Sophie sohasem tett volna ilyet! Ő tudta, hogy az Angyalok táncához szükség van egy angyalra és egy démonra is! A démon itt áll előtted, de hol az angyal? Én nem látok magam előtt mást, csak egy lányt, aki megpróbál a régi fényében tündökölni, de ez csak egy elkeseredett próbálkozás! Hol hagyta önmagát kisasszony? Csak nem a buszpályaudvaron?

És hogy merészelsz a múltamban kutatni? Mégis ki vagy te?

Leon már olyan erősen szorította a törékeny kezeket, hogy Sora szinte már térdelt a kíntól.

Aztán hirtelen a szorítás engedett majd végleg abbamaradt.

A Halálisten ott állt előtte, szinte tébolyodottan. Annyira félelmetes volt, annyira ijesztő, és mégis szívszorító.

Sora azt sem tudta, mit mondjon az őt ért vádakra, hiszen mindegyik igaznak bizonyult.  Mégis úgy érezte, hogy nem tudja elfogadni az igazságot. Meg kell védenie magát az őt ért vádaktól. Aztán hirtelen rádöbbent, hogy mennyire önző volt, s önző most is. Már az sem érdekelte, honnan tud Leon minderről. Mindvégig csak magára gondolt… Mi lesz vele, ha nem tudja megtenni, ha mindenki csalódni fog benne. Amikor belopózott a szeretett férfihoz akkor is tudta, hogy rosszat tesz, mégis megtette, mert nem érdekelte más csak, hogy legalább láthatja őt. Amikor megszökött akkor is, csak az járt a fejében, hogy Neki mennyire rossz, hogy Neki mennyire fáj, és Leonra nem gondolt. Pedig ha valakinek, akkor neki rá kellett volna már jönnie arra, hogy ez a tökéletes, precíz férfi, aki sosem hibázik, aki mindig hűvös, és határozott, belül nagyon is érző lény. Valahol a jégszíve mélyén még megmaradtak emberi érzései. A húga halála utáni sebet nem kezelte senki, nem tudták, vagy nem akarták. Talán nem is engedte, talán undorodott már az érzéstől is, hogy valaki sajnálja őt, mit érdekelte akkor már, hogy mások mit gondolnak, az egyetlen lény, akit a legjobban imádott, és aki őt is feltétel nélkül szerette, nem volt többé.

- Igazad van, Leon. Sajnálom, hogy feszegettem a múltad, hogy kíváncsi voltam, milyen a Halálisten nélküli éned. Sajnálom, hogy egyetlen szó nélkül elmentem volna, sajnálom, hogy önző voltam. Egy dolgot azonban nem sajnálok. Nem sajnálom, hogy beléd szerettem. Ha te nem vagy, még mindig egy rózsaszín buborékban élő lány lennék, még mindig álmodoznék az álmodás helyett, még mindig egy kislány lennék, akinek a színpad az egész élete. Az is egy örök szerelem… de ennél sokkal mélyebb érzések is vannak a világon. Aztán egy hirtelen elhatározással megölelte a férfit. Nem érdekelte, hogy mi fog történni, hisz így nem élet az élet. Úgy érezte, meg kell tennie, éreznie kell őt, ha belehal akkor is. Érezte az arcát érintő ruhadarabot, majd lassan megérezte  a férfi testét… szemei elé került a múlt. Egy mosolygós férfi, aki Karácsony közeledtével Párizs hófedte utcáit járta a kirakatokat nézegetve, s akinek karját egy angyali tünemény karolta át. Beszélgettek, s a lány jót mulatott bátyja szavain, majd lábujjhegye állva csókolt lehelt annak arcára.

Aztán egy kórházi ágyat látott, ahol ennek az életvidám, csillogó szemű lánynak örökre kihunyt a fény a szemében.

 Aztán az emlékek között magát látta, amint a Sayuki előadáson szerepel, aztán amikor a korcsolya párbajon ő zuhan, May pedig emelkedik. Már tudta, tudta, hogy nem volt sem véletlen, sem kegyetlenség. Ezután egy üres szobában nézett körül, s érezte, hogy saját hiányától összeszorul a szíve. Majd érezte, amint a keresés sikertelenségével visszatérő férfi azt hitte, örökre elvesztette a reményt, hogy szeressen valakit, aki elfogadja olyannak, amilyen, s viszontszereti.

Aztán az emlékek s a testi kapcsolat megszakadtak. Felnézett a férfi szemeibe, melyet eddig szürke ködfátyol borított, ám most valami jeges csillogás fénylett benne. Érezte, hogy Leon teste mozdul, majd a derekán két erős kezet érzett összekulcsolódni. Így álltak most ketten: az angyal és a démon. Az angyal szemeiből könnyek patakzottak, a démon a jégpáncél repedésén keresztül felszínre szivárgó érzéseivel küzdött.