Nélküled (4.fejezet)

A jéghegyen

Nem voltak alternatívák: el kellett fogadom a kihívást.

Pontosabban, meg sem fordult a fejemben, hogy bármi mást tegyek. Semmi egyebet nem akartam  tenni.

Vele akartam lenni, és vele voltam: semmi más nem számított.

Elbizakodott voltam, naiv, vakmerő… vagy csak szerelmes?

Tudnom kellett volna, hogy Leon nem tűri a kötöttséget. Hiszen alighogy megszabadult egy hasonlótól: okkal, joggal kelt ki egy újabb rablánc ellen.

Fel kellett volna figyelnem az aggasztó jelekre.

Hiszen szeme újra kihűlt, arcára közönyös maszk simult; válla, gerince abba a jellegzetes, nyegle, hányaveti tartásba állt vissza, amit régebben olyan gyakran láttam tőle.

Nem karolt át többé, a kezemet sem fogta meg. Kínos udvariassággal nyitogatta előttem az ajtókat, ahogy kimentünk az étteremből, aztán ugyanezt tette az autó ajtajával is. Még arra is ügyelt, hogy ne csattanjon túl nagyot, amikor rám vágta. Egymerő nehezen visszafojtott, sötét szenvedély volt az egész pasas.

Óriási önuralommal, higgadtan, némán vezetett; a kocsi jó szagú utasterében pengett, robajlott a feszültség.

Aztán gyorslift repített bennünket Párizs egyik elit toronyházának sokadik emeletére. Leon a fülkében sem szólt hozzám. Csak nézett rám távoli, idegennek tűnő arccal, merev tekintettel: ahogy egy kobra figyeli a leendő áldozatát.

Emelt fővel, még mindig nyugodtan viszonoztam a pillantását: azt hittem, azért ilyen, mert dühös rám.

Hamarosan rá kellett jönnöm, hogy több, jóval több ez holmi hétköznapi, toporzékolós pipánál; hogy a férfi, aki a Kaleido kupolájában a magasba hajított és a Mennybe repített, most a Pokolba ránt magával; hogy naiv nyugalmam semmi egyébre nem volt jó, mint arra, hogy önként és dalolva rohanjak a vesztembe.

Amikor kinyitotta előttem a lakása ajtaját, mintha meggondolta volna magát: megállított, és szembefordított magával, és nem is gorombán. Keze tétován az arcomhoz rebbent, szemében bizonytalanság csillant.

- Ne – suttogta, ahogy lassan a számra hajolt -, Sora, ne, ne… - könyörgött, fohászkodott, de már túl késő volt, késő mindenhez: összeért a szánk, lélegzetünk egymásba simult, és megbillent és elmozdult velünk az egész világ.  

Amikor szétváltunk, úgy kereste a tekintetemet, mint a fuldokló a mentőövet; de nem találta meg benne, amit látni akart. Talán dac, talán félelem után kutatott; bármi után, ami megállíthatja… De nem volt bennem ilyesmi. Egyetlen nagy, feltétel nélküli ˝igen˝ voltam.

Pokoli düh lobbant a szemében, írisze viharfelleg-szürkévé sötétült.

- Semmit sem változtál – mondta, és micsoda hang volt ez! Üveget lehetett volna vágni vele. – Az esztelen, minden józan határon kívül eső kitartásod még mindig nagyobb, mint minden egyéb tudományod együttvéve! Engem akarsz? Akkor gyere! – azzal belökte az ajtót, belódított rajta, majd a lábával betaszította magunk után, anélkül hogy elengedett volna.

Nem ölelt át: magához rántott. Nem csókolt: harapott. Összekoccantak a fogaink. Semmi, de semmi kellemes nem volt benne: szörnyű volt.

Mégis borzongva, hideg örömmel simultam a karcsú, kemény férfitesthez, beletúrtam sűrű, selymes sörényébe, beszívtam friss nyírfa-illatát. Akartam őt, mindenestül; akartam őt akkor is, ha tudtam: nincs visszaút, nincs remény, és ezután már soha többé nem lesz olyan semmi, mint volt.

A legapróbb gyengédségre is irtózatos vadsággal válaszolt. Tépte rólam a ruhát, nem kegyelmezett a csepp bugyinak sem. Nem szelídítette meg védtelen testem látványa, meztelen bőröm melege; nem hallotta csendes hangomat, nem érezte, hogy gyengéd kezekkel vetkőztetem, sorra véve szíjasan feszülő, élesen elhatárolódó izmait – pusztító szenvedéllyel tombolt, és éppúgy nem lehetett volna megállítani, ahogy nem lehet megállítani a hurrikánt sem.

Mégsem riadtam vissza; nem féltem tőle. Túlságosan szerettem.

És nem is volt miért félnem – még nem.

Vad volt, de nem aljas; durva, de nem brutális, és ami a legfontosabb: egy pillanatig sem kellett erőszakot alkalmaznia, hiszen én is akartam őt, és mindent, amit tett.

Még akkor is, amikor leszédültünk a nappali puha gyapjúszőnyegére, és fölém került végre az a fenevad; még akkor is boldogan fogadtam rám nehezedő súlyát, és puhán, odaadón nyíltam meg neki.

Aztán minden összeomlott.

Úgy hatolt belém, ahogy a lezuhanó jégcsap fúródik a langyos tavaszi földbe; ahogy a gyilkos döfi kését áldozata testébe.

Perzselt, égetett a feszítő kín. Felsikoltottam; körmeim véres íveket hasítottak Leon hátába.

Azonnal mozdulatlanná merevedett.

Zokogtam. Ő egész testében remegett.

Nem nézett rám; arca arcom mellett rejtve maradt. Haja fölénk boruló függönye elválasztott minket a külvilágtól. Vakon hallgattam ziháló légzését, dörömbölő szívverését; éreztem az ölemben égő fájdalmat, és Észak minden hidegét az arcomon lefutó könnyekben.

Leon nem mozdult. Várt, már megint várt valamire, én viszont nem voltam többé abban a helyzetben, hogy azt találgassam, mit akar. Nem reagáltam.

Összecsikordultak a fogai. Meglendült, mint a trapézon, és én újra felkiáltottam; belemartam a vállába.

Aztán a haját markoltam, téptem. Akkor már korbácsütéssel ért fel minden egyes mozdulata. Úgy éreztem, szétszakít. Véresre haraptam a szám szélét és Leon vállát, karmoltam a hátát, keskeny csípőjét kínomban – és még mindig túl kitartó, túl büszke voltam ahhoz, hogy kegyelemért könyörögjek.

Szédültem, nyöszörögtem és még mindig sírtam, annyira fájt, de nem és nem adtam fel.

Meggyötört, halálfáradt testem előbb felmondta a szolgálatot, mint én magam. Hullámokban borított el a rosszullét, és minden hullám egyre erősebb volt; végül egyszerűen darabokra tört és lezuhant az egész világ, és tudatom talaját vesztve a semmibe hullt.

Nem tudom, mennyi idő telt el, de sötét volt még, amikor felriadtam.

Rémülten kaptam levegő után, amikor rájöttem, hol vagyok és miért.

Felültem, próbáltam körülnézni a homályban.

Széles futonágyon voltam, meztelenül, de egy könnyű takaróval betakarva. Szinte minden porcikám jajgatott a fájdalomtól, akárcsak egy istenes, tízórás edzés után.

Mozdulataimra, halk nyavalygásomra válaszul nesz kélt az ágy túloldalán, és amikor megláttam azt a jégfényű hajzuhatagot, azt a jól ismert arcot, rettegve felnyögtem, és pánikszerűen olyan távol húzódtam tőle, amennyire csak lehetett.

Itt volt, végig itt virrasztott mellettem, és őrzött, ahogy a jóllakott oroszlán őrzi a konc maradékát!

Felfordult a gyomrom tőle.

Felugrottam, és magamra kapkodtam az ágy végébe fektetett ruháimat.

- Hová mész? – kérdezte rekedten.

- Innen el – feleltem.

Gyenge, sárga fény töltötte be a hálószobát, ahogy felkapcsolt egy apró olvasólámpát.

Hajának néhány tincse kócosan omlott meztelen vállára, ez azonban nem volt elég ahhoz, hogy eltakarja vállán, mellkasán, arcán a sújtásszerű, vörös sebeket.

Ezeket én csináltam?

Kit érdekel?!

- Sora… - kezdte volna, de a szavába vágtam:

- Nem, Leon. Elég volt. Több volt, mint elég. – A bíborszín ing aprócska gombjaival küszködtem, nem néztem rá. – Elmegyek.

- Várj…

Nem válaszoltam. Végre az utolsó átkozott gomb is a helyére került; akkor egyszerűen hátat fordítottam, és az ajtó felé indultam.

- Sora, kérlek…!

Lassan, nagyon lassan fordultam vissza, attól rettegve, hogy közben felkelt és itt áll mögöttem, hidegen, mindenre készen, mint mindig.

Nem volt ott. Az ágyon ült, döbbenten, értetlenül; talán azon tűnődve, mi olyan sürgős hajnali háromkor?

Elővett minden vele kapcsolatos rossz emlékem.

- Te győztél, Halálisten – mondtam. – Végül engem is kikészítettél. Többé nem foglak zaklatni. Ég veled. – Kilebbentem az ajtón, otthagytam őt megint; ám ezúttal biztos voltam benne: örökre.