Nélküled (6.fejezet)

Betegen

Álmomban a Nagycirkuszban jártam.

Sötét és csendes, valahogy furán félelmetes volt a nézőtér. A porond felett egyetlen reflektor homályos fényében porszemcsék szálltak. Az a sárgás, ködös fény pedig egyetlen, vasoszlophoz kötözött alakot világított meg a porond közepén.

Magas galléros, fekete ruhája gyűrötten, tépetten lógott rajta; hosszú, fehér haja fénytelenül, filces csíkokba tapadva az arcába lógott.

Közellétemet érzékelve felkapta és hátravetette a fejét, hogy kilásson a sörénye alól. Amikor meglátott, felmordult; felső ajkát felrántotta, mint a vadállatok, elővillant majdnem tökéletes, kissé hegyes szemfogú ragadozófogsora.

Elrohantam volna, de valami ellenállhatatlan erővel vonzott felé. Közelebb mentem.

Úgy tűnt, nem ismer meg; úgy tűnt, olyan régen él láncai fogságában, hogy nem is ember már. Szemében a nagymacskák méltóságteljes vadsága mellett azonban csillogott még némi emberi: a szomorúság.

Ahogy még néhány lépéssel közelebb mentem, előrelendült, felém lépett volna – és a láncok visszarántották. Gonoszul, hidegen martak feszülő izmaiba.

Feldühödött, újra próbálkozott, most már lendületből. Ívbe feszült az a káprázatos, nyúlánk teste – és a láncok is megfeszültek megint, fényesen, keményen. Csikorgott a vas az oszlopon, puhán belevájt az élő húsba. Vér fröccsent az arcomba, éreztem a szagát, fémes, sós ízét…

És sikoltva felriadtam.

Aztán csak feküdtem betegen, zsibbadtan, alig élve – már harmadik napja.

Feküdtem megalázott, megtört testtel, kiégett, elszürkült lélekkel, a Halálisten karmai között, nélküled, nélküled, nélküled.

Már az a kegyetlen fájdalom is elhagyott, már minden mindegy volt. Már értettem, mit nevezett Leon üres csigaháznak. Fülemben csengett karcos, hűs hangja: a föld a tenyeremen csak piszok volt, a sírkő előttem csak egy darab simára csiszolt márvány.

Leon.

Sudár, fiatal nyírfa. Hajlékony, rugalmas mozdulatai, mint a szélben bókoló ágak; hangja, mint a szél suttogása az ágak között.

Leon. Annyira szerettelek!

Most értelek meg, amikor már késő. Most látom, mit jelentettek kemény szavaid, lehetetlen elvárásaid; hogy mekkora dolog volt veled dolgozni, veled repülni, még akkor is, ha néha fájdalmat okoztál.

Még ezt a végső, borzalmas traumát is magamnak köszönhetem, nem neked. Te meg akartál állni, én voltam az, aki nem engedte.

A legszörnyűbb az egészben az volt, hogy tudtam: ha betartottam volna a szabályait, elfogadott volna – nos igen, idővel bizonyára. Hiszen a maga módján megörült nekem, amikor felkerestem. Sosem fogom elfelejteni, ahogy tárt karokkal letérdelt… Nem voltam hajlandó várni rá. Mindent akartam, azonnal.

Hát megkaptam.

Most aztán állj fel a padlóról, ahogy tudsz, kislány!

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy legalább a barátaim nem kerestek a tengerentúlról, mivel indulásom előtt kifejezetten megkértem őket erre.

Viszont Fantom sem jött, napok óta már.

Egyedül kell talpra állnom.

De hogyan?!

Másnap reggel lementem a szálloda edzőtermébe.

Itt ugyan nem volt trapéz, de voltak mindenféle érdekes edzőgépek.

Mindet kipróbáltam.

Egy óra múlva be kellett látnom, hogy egészen le vagyok gyengülve. Helytelen!

Az uszoda következett. A vízben is eltöltöttem néhány órát; aztán csak remegő lábbal, teljesen kimerülten álltam a medence szélén, és egyszerűen nem hittem el, amit érzek. Hogyan lehetek ilyen éhes?!

May most kiabálna velem, és igaza lenne, hiszen három napja egy falat sem volt a számban.

Nosza, úgyis ebédidő van már! Felkerestem a szálló éttermét.

Nem tudtam sokat enni, de attól a kis meleg levestől is új erőre kaptam; meg is ígértem magamnak, hogy vacsorázni is fogok.

Ebéd után pedig kimentem a Városba, amelynek kizárólag azért járt ki a nagybetűs titulus, mert ott találkoztam újra vele… bármilyen is volt az a találkozás.

A hoteltől nem messze volt egy nagy park, ott aztán kiélhettem magam. Körbefutottam a tavat, közben pedig trapéznak használtam az ősöreg, hatalmas fákat. Átugráltam a padokon, szaltót vetettem felettük; elérhetetlennek látszó ágakra ugrottam fel, lendültem és megint ugrottam, egyre ötletesebben.

Az emberek megbámultak, de hát az emberek már csak ilyenek; nem törődtem velük.

Minden nap eljátszottam ugyanezt, és minden nap jobban lettem egy kicsivel.

A hét vége felé már gondolkodni is tudtam; volt is min.

Például, hogy miért nem tűnök el Párizsból örökre?

Veszélyes itt lennem. Ha csak egyetlen rajongó felismer, ha csak egy kíváncsi újságíró felfedez, kész a baj. Leonnak más sem hiányzik, mint hogy a média feszegetni kezdje a kapcsolatunkat; hogy kíváncsi paparazzók járkáljanak utána, és hogy szemfüles riporterek az firtassák: ha egyszer itt van a párja is, miért nem szerepelnek együtt?!

És erre bizony komoly esély van. Túl sokan látnak.

Mégsem mehettem el – ugyan hová mehettem volna?

Képtelen lennék a családom, a barátaim szemébe nézni, amíg össze nem kapom magam, amíg meg nem erősödöm valamennyire.

Megerősödni pedig csak úgy tudok, ha rendszeresen edzem.

Patthelyzet!

Mit tehetnék?

Gondolkodj, Sora!

A szombat délután már az előtt az ördögien ismerős toronyház előtt talált.

A szívem a torkomban dobogott, és persze halvány fogalmam sem volt, mit keresek itt?!

Nem volt még elég a fájdalomból?

Miért csinálom ezt?

Mit akarok még tőle?!

Nem tudom, nem tudom! Csak azt tudom, hogy ide kellett jönnöm. Ha újra megkínoz, ha széttép, ha megöl, akkor is.

Határozottan, de belül remegve léptem be a főbejáraton.

A hallban a portás tört angolsággal, de nagyon előzékenyen a tudtomra adta, hogy Monsieur Oswald a szokásos edzését végzi, mégpedig újdonat hobbival élve nem másutt, mint a városban; amivel ő személy szerint nem ért egyet, mivel igen meleg, szokatlanul fülledt nyárelőnk van, ami tudvalevőleg sokkal jobban igénybe veszi az emberi szervezetet, mint a légkondicionált tornaterem. Márpedig Monsieur Oswald mostanában enélkül is pont eléggé megviseltnek tűnik…

Ezen a ponton nagyon gyorsan, roppant udvariasan elbúcsúztam a beszédes alkalmazottól, és mert áldását adta várakozási szándékomra, megkértem őt: maradjon néma ittlétem felől; aztán a lépcső felé vettem az irányt.

Aztán vártam.

Ültem a lakása előtt a legfelső lépcsőfokon, hallgattam a város moraját, és megpróbáltam nem gondolni arra az őrült éjszakára.

A lépcsőház ablakai üvegtéglából lévén átláthatatlanok voltak, de azt észre lehetett venni, hogy viharfelhők gyülekeznek. Homály borult a városra. Rossz ómen!

Alig néhány perc múlva már villámlott, mennydörgött, és szakadt az eső.

Príma! A millió bajom mellett, amiknek a nevét sem tudom, most még Leon miatt is aggódhatok megint, mert kint van valahol a viharban, felhevült testtel, zuhogó esőben.

Félóra telt el, mire végre felfelé siető léptek zaját hallottam.

Ez csak ő lehet! Senki más nem olyan bolond rajtunk kívül, hogy gyalog rohanjon fel a huszadikra.

A lépcsőfordulóban olyan hirtelen állt meg, hogy kis híján elesett; aztán csak nézett döbbenten, olyan őszinte hitetlenséggel, hogy tudtam: valóban azt hiszi, csak a fáradtságtól hallucinál.

És Istenem, hogyan nézett ki!

Pontosan úgy, mint álmomban.

Fekete edzőruhája csuromvizesen tapadt a testére, kirajzolva szíjas izmait, mérföldhosszú lábait; haja csíkokban összetapadt, arcába hullott. Csakhogy itt nem voltak láncok, de nem ám! Úgy éreztem, feldühödött tigrissel állok szemben.

Újabb villámfény lobbant; a természetellenes, negatív fényben Leon szeme felizzott: hideg, kékacél fegyvercső.

Mennydörgés robajlott, kint a városban és bent a szívemben is, amint arra gondoltam: mi lesz most?

Rémálom, vagy valóság?

Vagy felébredünk?