Nélküled (8.fejezet)

Igazgyöngy

Amikor becsukódott mögöttünk a hálószoba ajtaja, újra elfogott a félelem, bár ennek jelen pillanatban gyakorlati oka nem volt. Leon nem volt sem dühös, sem közömbös; talán még soha nem éreztem őt ilyen közel magamhoz, és ez már önmagában elég lehetett volna ahhoz, hogy teljesen megbízzam benne.

De hát nem is a bizalommal volt a baj, hanem az érzelmekkel.

Félénk tekintetem láttán kérdőn felvonta a szemöldökét; én sóhajtva hátrébb léptem.

- Jobban szerettelek volna elfelejteni – mondtam őszintén.

Halvány mosoly moccant a szája sarkán.

- Én is – felelte egyszerűen, gyengéden végigsimítva arcomon, nyakamon.

Remegtem. Nagyon közel volt az a mindig kissé hűvös, zárkózott arc, és most nem tudtam róla leolvasni semmit, semmit. Azok a hosszú, érzékeny ujjak már a kulccsontomon jártak…

- Mit akarsz, Leon…? – leheltem.

Mutatóujja lecsúszott a melleim közé, beleakaszkodott ruhám kivágásába, és annál fogva húzott újra magához.

- Téged – suttogta, és újra a számra hajolt.

Ez a pillanat mindent megváltoztatott. Ez a csók volt a néma robbanás, a sújtólég előhírnöke; ez összeborított eget – földet, alapjaiban rengette meg a világot.

Az érzéketlennek hitt férfi maga volt a mindent felemésztő, gyötrő szenvedély. Arcomat simogató lélegzete mintha az egész testemet simogatta volna; nyelve minden egyes érintése olyan volt, mintha szeretkeznénk – pedig jószerével még hozzám sem ért. A vágy egyre erősebb lett, ahogy egymásra hullottak a másodpercek a szívzörejes, égzengéses csendben; a csók egyre mélyült, és mi egyre szorosabban simultunk egymáshoz. Leon keze a hajamba csúszott, aztán arcomra, nyakamra; én az átázott, fekete edzőing alatt lelt feszes, esőhűvös bőrt, vonagló izmokat simogattam.

Aztán csak néztük egymást, fátyolos szemmel, döbbenten. Újra eltelt egy töredék pillanat, és megint a karjaiban voltam, és közben valahogy lehúzta rólam a pólómat. Aztán én tettem ugyanezt vele, és ő megborzongott, amikor a szabad levegő nyirkos bőréhez ért; aztán meztelen, meleg melleimmel a kihűlt, fáradt férfitesthez simultam, és ő halkan feljajdult a gyönyörtől.

- Borzasztóan meg fogsz fázni – suttogtam, egyszerre reszketve a vágytól és Leon bőrének hűvösétől; ő azonban nem felelt, csak csókolt, mintha mindig ezt csináltuk volna, mintha mindig együtt lettünk volna, és közben azon igyekezett, hogy egyszerre szabaduljon meg mindkettőnk nadrágjától.

- Az a kisebbik baj – mondta rekedten, amikor újra levegőhöz jutott - , a nagyobb meg az, hogy pokolian felizgatsz… Megőrjít, ha csak hozzám érsz… - súgta, miközben a hálóból nyíló fürdőszoba felé szédített – pördített magával. – Hol a fenében voltál ilyen sokáig? Miért nem jöttél? – kérdezte, szinte fuldokolva a mohó, türelmetlen csókok között. – Miért hagytál el? Te sosem engedtél, bármit tettem is, most miért mentél el?! Te mindig jobban tudtad, mint én, most miért nem? Nem tudtad, hogy nélküled elsorvadok? Soha többé ne tégy ilyet!

Esélyem sem volt válaszolni: körülfogott a delej, Leon íze, illata; éreztem erős, hosszú ujjú kezét, szigorú, harapós csókjait, karcsú testét, kemény ágyékát. Beletúrtam nyirkos, hosszú, hideg sörényébe, és faltam a száját; tenyerem szinte hipnotizálva siklott végig feszülő – lazuló izmain, feszes, friss bőrén.

Akkor már fogalmam sem volt, hol vagyunk: mintha valami almazöld búra borult volna fölénk, bár ebben nem voltam biztos, és nem is számított. Csak Leon volt a fontos, a ködös, viharszürkévé sötétült szeme, az ölelése, a közelsége, az érintései, a rekedt, akadozó hangja, amint arról beszél, mennyire hiányoztam neki; aztán magához emelt, én átfontam a csípőjét a combjaimmal, ő pedig belémhatolt, gyorsan és keményen, abban a pillanatban, amikor a langyos, ám gyorsan melegedő tus ömleni kezdett ránk, és felkiáltottam a nyers, vad boldogságtól.

Nem bírta sokáig, de én sem: gyönyörünk néhány másodperc alatt fokozhatatlanná nőtt és mindent elborított, ívbe rántva testünket, ellobbantva tudatunkat.

Nem tudom, mennyi idő telt el ezután. Arra eszméltem, hogy Leon halkan nevet valahol a fülem mellett, egyre a nevemet mormolja, és a víz még mindig patakzik ránk.

- Leon – zümmögtem mosolyogva.

- Hmm…?

Hatalmasat sóhajtottam. – Úgy vártalak…

- Mert muszáj volt lelépned, még mielőtt megadtam volna a számomat – ugratott.

- Hiszen azért jöttem, mert sehogy másképp nem értelek volna el… Beszélni szerettem volna veled – néztem fel rá ártatlanul, és a krómozott polcon lelt tusfürdővel elkezdtem őt lemosni. – Mmmm, Leon, ez csodás… Olyan illata van, mint a fiatal fáknak. Fordulj meg, légy szíves.

Engedelmesen hátat fordított, én pedig elemeltem a hátáról, válláról ázott, fehér sörényét… aztán ijedten felszisszentem, döbbenten végigsimítva a sima bőrön végigszántó, gyógyulófélben lévő sebeken. Már meg is feledkeztem róluk… De még mindig itt voltak, és figyelmeztettek: nem álom volt. Tényleg megtörtént, tényleg harcoltunk, életre – halálra, és bármikor megtörténhet újra. A Halálisten nem távozott, csak félreállt; mosolyog rajtunk, és tudja, hogy nem jelentünk számára komoly akadályt. Ő biztosra megy – és teheti, mivel hozott anyagból dolgozik: ő csak az érzelmekkel szemben lenne tehetetlen… áldozatának pedig nincsenek érzelmei, és talán soha nem is lesznek.

Megszelídíthetem Leont, meg tudom tenni…

De soha, soha az életben nem fogom elérni, hogy szeressen.

- Mi a baj, Sora? – fordult újra felém Leon.

- Leon, ezek a sebek… én…- dadogtam. – Bocsáss meg…

Megfogta a kezemet, könnyed csókot lehelt rá. – Ezeket a sebeket megérdemeltem – mondta. – Ne törődj velük tovább. Miről szerettél volna beszélni velem? – kérdezte, miközben elvette a tusfürdős flakont, és most ő kezdett lemosni engem.

A szempillámon hintázó szivárványszín vízcseppen keresztül néztem a szép férfiarcot; magasan ülő, elegáns vonalú arccsontját, konok állkapcsát, fiús ajkait, és még mindig ott tartottam, hogy ezt nem szabadna, vele nem…

De már túlságosan szerettem. Vele bevállaltam az egyenlőtlen küzdelmet is, miatta hajlandó voltam felvenni a párbajkesztyűt, és szembenézni a Halálistennel.

Mindez félelmemen, fájdalmamon alig kisebbített.

Sohasem fog viszontszeretni, Sora.

Még mindig akarod?

- Azt akartam mondani, hogy legyünk barátok – feleltem Leon kérdésére, miközben magam is hallottam, mennyire ostobán, gyermetegen hangzik.

- Nos – kezdte megfontoltan - , az imént történtek fényében azt mondanám, hogy épp kezdünk elég jól összebarátkozni…

Majdnem elnevettem magam, és a szívem csaknem megszakadt miatta. Hiszen csak most kezdett felengedni, már közelebb jött, már megengedett magának némi humort, néhány mosolyt; láncai meglazultak, a cellaajtó félig kinyílt – és épp most vált bizonyossá, hogy sosem fog kinyílni teljesen; talán még annyira sem, hogy kiférjen rajta; és a szívem összeszorult, és satuba fogott a visszás ambivalencia, mint mindig, vele mindig.

Ha van is szíve, abban mindig ott lesz egy jégszilánk.

Ki fogom bírni?

Nem tudom. De vele kell maradnom.

Kiléptem a zuhanykabin áttetsző-almazöld burkából, és magamra kaptam a fekete köntöst, amely az ajtó belső oldalára szerelt fogason lógott.

A hosszú palást nem kedvelt engem: széltében, hosszában messze meghaladta a méreteimet, és miközben törölközőt kerestem, legalább háromszor próbált elgáncsolni.

- A méreteid, drágám… - morogtam, és Leon fejére dobtam a szárítón talált vastag, puha frottírt; azután törölgető szándékkal kegyetlenül megtéptem a haját. – Hogyan fésülöd ezt ki minden nap? – kérdeztem.

- Kefélni szoktam – nyögte a törölköző alatt.

- Hogy mi?! - bámultam rá kerek szemekkel.

Kipukkant belőlünk a nevetés; Leon felkapott, magához szorított, kilendült velem a hálószobába, és a következő pillanatban a széles, alacsony futonágyon találtam magam, ahová akkor éjjel is hozott; de a rossz emlékek feloldódtak a nevetésben, és most tényleg boldog voltam, hiszen vele voltam… és semmi más nem számított.

Amikor elnyúltam az ágyon, fölém hajolt, és orrhegyen csókolt.

- Jól van, Naegino kisasszony – mondta. – Itt az ideje, hogy kiteregesd a lapjaidat.

- Mégis, mi a csudát mondhatnék? – néztem rá megint értetlenül.

- Hogy miért jöttél Franciaországba. Hogy miért kerestél meg valójában. Hogy miért jöttél vissza még azok után is, amit tettem veled.

Néztük egymást… aztán minden félelem, bizonytalanság, bűntudat, szerencsétlenség és nehézség dacára elmosolyodtam. Belekapaszkodtam a hajába, lehúztam magamhoz a fejét, és szájon csókoltam.

- Nem fontos – súgtam a szájába.

- De nekem… - kezdte volna, de újra megcsókoltam, aztán újra és újra, ahányszor csak megpróbált megszólalni. Addig bűvöltem, szédítettem, amíg teljesen ellazulva, kócosan, gyémántfényű szemekkel elfeküdt előttem.

Lenyűgözve figyeltem. Olyan volt, mintha egy tigris feküdt volna a lábaim elé, megengedve, hogy cirógassam.

Megértettem, micsoda hatalmat adott a kezembe – és félénken, óvatosan, de ahogy az idő telt, egyre bátorodva éltem a hatalmammal.