Nélküled (10.fejezet)

Másik élet

Mire másnap reggel – azaz délelőtt – felébredtem, Leon már nem volt mellettem.

Nem lepődtem meg. Az lett volna a csoda, ha heverészésen kapom, miután a konok, kemény fejébe vett valamit.

Egy frissítő zuhany után törölközőt tekertem magam köré, rendbetettem az ágyat, majd felfedezőútra indultam a lakásban. Tűrhetetlen, hogy már másodszor vagyok itt, és még nem ismerem ki magam!

Nem ért csalódás. A lakás is olyan volt, mint a gazdája: egyszerű, elegáns, mentes minden cifra sallangtól, díszítéstől. És élettől is persze: sehol sem találtam háziállatkát, szobanövényt.

Könyveket annál inkább. A hatalmas, panorámaablakos nappali falait a padlótól a mennyezetig könyvespolcokkal építették be; az emberi tartózkodásra alkalmas berendezés a helyiség közepén volt, és szintén magányos, remete életmódot folytató lakójáról mesélt, miszerint: dohányzóasztal, ülőgarnitúra, és pont.

Az asztalon viszont megtaláltam a nappali – és valószínűleg az egész lakás – egyetlen dísztárgyát: egy ezüst keretes, álomszép képet. Még a lélegzetemet is visszatartottam, míg óvatosan felemeltem, és tágra nyílt szemmel megcsodáltam.

A kép gyengéd arcú, füstszürke szemű gyereklányt ábrázolt, akinek vékony szálú, jégezüst haját napfény ragyogtatta fel, arcát pedig saját belső szépsége, szeretete. Angyal volt…. Ő már valóban az volt.

- Te voltál Sophie Oswald – suttogtam neki, és nem értettem, miért szorult el a torkom, miért homályosult el a szemem megint?

Talán mert tudtam, ki csinálta a fotót, kire nézett az angyal ilyen elpusztíthatatlan, mélységesen mély szeretettel, amikor a kép készült.

Talán mert nem csak felfogtam, de megértettem végre, mit veszített az, akit ez a szeretet örökre elhagyott.

Talán mert földöntúli, névtelen, időtlen mosolyt éreztem a szívem körül, amit csakis egy angyal küldhetett.

Babonás tisztelettel tettem volna le a képet, és indultam volna zsebkendőért – de az a kimondhatatlan, egész-szívű pillantás magához láncolta a tekintetemet, az a mosoly nem engedte el a szívemet: képtelen voltam megmozdulni.

Így kell szeretned őt, Sora. Így, vagy jobban.

Érzések, gondolatok milliói keringtek bennem és körülöttem. Leon hangját véltem hallani: ˝Felfogtad, mibe mész bele?˝

Felfogtam? Tudok én ennyire szeretni?

Újabb elérhetetlennek tűnő álom megvalósítását rovod rám, Sophie? Bátyád megint téged lát bennem?

Rémülten összerezzentem, amikor nyílt a bejárati ajtó, és hatalmas, könnyes szemmel bámultam a belépőre.

Leon két óriási, ismerős bőrönd társaságában érkezett; ezeket letette az előtérben, és közelebb jött.

- Ne haragudj – kértem, és egy könnycsepp leszaladt az arcomon.

A képre nézett, halkan felsóhajtott, és a fejét ingatta. – Semmi baj, rendben? Ő volt a húgom…

- I-igen, sejtettem…- szipogtam, és visszatettem a képet a helyére.

- Ne sírj már – mondta - , nem volt még elég idáig? Öltözz fel inkább, aztán segítek beköltözni.

Erre már felkaptam a fejemet. – Hé, azok ott az én bőröndjeim? Hogyan jutottál hozzájuk?!

- Rámosolyogtam a recepciós kisasszonyra a szállodában – mondta fapofával.

- Mi…?!

- Aztán néhány kedves szobalány segített összecsomagolni.

- Bocs, de ezt nem tudom elképzelni rólad – nyögtem, de a következő pillanatban rögtön eszembe is jutott, mi mindent tett már, amit sosem feltételeztem volna róla…

- Ne törődj vele, lényegtelen apróság – mondta. – Öltözz fel, addig én elintézek néhány telefont.

- Rendben…..

Megrohantam a bőröndöket, és ruhákat kapkodtam elő. Öltözés közben hallottam, hogy Leon Kalosszal beszél. Aztán egyszer csak hozzám lépkedett, és a kezembe nyomta a telefont.

- Bocs – mondta - ,kikövetelték…

Nem fűzött hozzá magyarázatot, de erre nem is volt szükség: a kagylóból a barátaim hangos rivalgása hallatszott. Boldogan jelentkeztem be, aztán egy órán keresztül mást sem csináltam, mint hogy ezer kérdésre válaszoltam, nevettem, és magam is kérdéseket tettem fel… Amíg Leon meg nem unta, és a kezéből T-t formálva azt nem jelezte, hogy elég lenne mára.

- Azóta nem beszéltem velük, hogy Párizsba jöttem – nevettem rá, és sok búcsúpuszi után letettem a telefont. – Mondtam, hogy épp most költözünk össze; először nem hitték el, aztán őszinte részvétüket fejezték ki. Leon… tényleg jó lesz ez így neked?

- Igen, így a legcélszerűbb – felelte.

- Hé, ez nagyon Leonosan hangzott! – húztam fel az orromat. – Nem egy esernyő vagyok, amit előveszel, ha beborul az ég!

Legyintve leírta a problémát. – Azt előre megígérem: nem fogok ötpercenként bocsánatot kérni, amiért félreértesz. Tudod, milyen vagyok; ismersz elég jól. Ha nem tetszik, menj szépen haza, de ne tarts fel ilyen kölyöklányos marhaságokkal.

Nem bírt meghatni a jól ismert, közönyös szigor.

- Még csak nem is üdvözöltél ma! – játszottam tovább a sértődöttet.

Erre már elnevette magát. – Látom már, lesznek nehéz pillanataim – hajolt hozzám, és orrhegyen, valamint halántékon csókolt. – Hát szép jó reggelt, Angyallány. Gyönyörű vagy, amikor alszol.

Ennyi kellett csak, hogy elvegye az eszemet. Hozzábújtam, felléptem a cipője orrára, és spiccre álltam ott; karjaimat a nyaka köré fontam, és lehúztam magamhoz a fejét.

- Ne csináld, Sora, így sosem végzünk… - mondta, aztán belevesztünk egy őrjítő csókba.

Kipirult arccal, ragyogó szemmel, és némiképp pihegve néztem fel rá, amikor elengedte a számat. Neki bezzeg a lélegzete sem gyorsult fel!

Viszont gyengéden, majdnem-mosollyal nézett rám, és a keze a hátamat, csípőmet cirógatta.

- Elkértelek Kalostól néhány hétre – mondta - , mert nekem most itt van szerződésem, amit nem bonthatok fel. Kalos belement, mert nála most a kis bajnok műsora megy, de egy feltétele volt: hogy a következő idényünket nála töltsük. Ha neked megfelel így, akkor nekem is.

- Két idény, veled?! Hogyne felelne meg?! – ujjongtam.

- Gondolj erre az örömre – javasolta józanul -, amikor majd napjában százszor elátkozol edzés közben. Két idény, Sora. Ha ez idő alatt nem tudom kideríteni, mit akarsz tőlem, örökre otthagyom a porondot.

Riadtan, megakadt lélegzettel bámultam rá. A szigora már nem ijesztett meg, de ezzel a kemény elszántsággal nem tudtam mit kezdeni.

- Jól van – leheltem végül.

Fürkészőn figyelt, valamit keresett az arcomon; de mert nem találta, áttért a gyakorlati dolgokra.

- Elpakoljuk a holmidat – mondta - , délután pedig kimegyünk edzeni valahová. Közben összedobjuk a koreográfiát; beledolgozlak a műsorba. Estefelé elmegyünk a cirkuszba, és a képzőtrapézokon begyakorolunk. Holnap hétfő, tehát szintén egész nap gyakorolunk, és kedden megint; de kedd este már fel is lépünk.

Elkerekedtek a szemeim. – Te aztán nem kispályázol!

- Menni fog, Sora?

- Naná – nyögtem.

- Rendben, akkor lássuk a magánügyeket. Van itt néhány vendégszoba. Őket akarod, vagy engem?

Értettem, miért kérdezi. Választási lehetőséget kínál; kiskaput, mert nem tudja, hogy semmiképp nem élnék a lehetőséggel. Tudni szeretnéd, drágám?

Huncut mosolyt ragyogtattam rá.

- Felőlem lehet vendégszoba is – mondtam könnyedén, egy szemvillanással lemérve a hatást az arcán, és csak ezután folytattam: - , de csak ha te is odaköltözöl.

Bólintott, és nagyon vigyázott, hogy többé a szeme se rebbenjen a beugratós megjegyzéseimtől; arcáról sem örömöt, sem egyéb más érzést ne lehessen leolvasni.

Súlytalan, könnyed oldallépéssel elfordult, felvette a bőröndöket, és a szobája felé indult.

Táncolgatva, dudorászva, bohóckodva követtem fenséges tartású, magas, szikár alakját, és bár millió veszély fenyegetett: dalolt a szívem.