Úgy fogalmazni, hogy minden szétesett, hogy a világ kifordult a sarkából, hogy az élet teljes mértékben értelmét vesztette – nagyon gyenge kifejezés lett volna.
Véget ért minden, még mielőtt igazán elkezdődött volna, pontosan úgy, mint amikor Sophie meghalt. A vele járó kín sem volt kisebb.
A különbség annyi volt, hogy Sophie tragédiája a természeténél fogva visszavonhatatlan volt; olyasmi, ami után idővel beforrnak a sebek. A heg ugyan megmarad egy életre – de az már nem fáj.
Sora jelenléte és távozása azonban dráma volt, s mint ilyen, örökké élni, örökké fájni fog.
Utolsó együtt töltött estéjük úgy ragyogott Leon emlékei között, ahogy egy haldokló villanykörte még utoljára felfénylik, mielőtt kialudna.
A lány még aznap éjjel összecsomagolt.
Leon karba tett kézzel nézte apró, szilánk-karcsú alakját, ahogy csendesen, egyre szivárgó könnyekkel az arcán tesz-vesz, ahogy ruhákat hajtogat, taxiért telefonál. Nem segített neki: az olyan lett volna, mintha a koporsó fedelét húzná magára.
Sora végül megállt előtte, és felnézett rá. Bolond varkocsba kötött, őszi avar színű haján Párizs éjszakai fényei csúszkáltak; szeme vörös volt a sírástól, finom arcbőre kifoltosodott, ajka cserepesnek tűnt – Leon számára mégis, most is ő volt a legszebb lány a világon.
A férfi megkínzott szívében aggodalom moccant.
Nem szabadna őt ilyen állapotban útjára engednie.
De muszáj, egyszerűen muszáj.
Ha ez így folytatódna, ahogy van, hamarosan beleőrülnének mindketten.
Hiszen olyan borzalmasan egyenlőtlen esélyekkel indultak!
A lány örök szerelme a Színpad volt… Leoné pedig, bár groteszkül hangzik, a halott húga. Egyikük sem ismert ezzel felérő intenzitású érzelmet soha; és amikor végül mégis találkoztak ilyennel – egymással, a szerelemmel – nem tudták kezelni, nem tudták befogadni. Ez már túl sok volt, túl nagy volt – vagy csak ők voltak felkészületlenek?
Hát nem mindegy most már?
Amikor utoljára megcsókolta a lányt, neki is elhomályosult a szeme a könnyektől, és egy hirtelen mozdulattal elfordult tőle, hogy Sora ne lássa, ne fájjon neki még ez is. Hadd gondolja, hogy szimplán hátat fordít, ahogy szokott; hadd higgye, hogy újra azt a hideg, visszautasító közönyt látja… ami valójában sohasem létezett.
Soha, de soha, kicsikém – gondolta, és lehunyta a szemét. Kár volt; így is kristálytisztán hallotta Sora távolodó lépteit, aztán azt az iszonyatos ajtócsukódást.
Torkát rozsdás fűrészként marta a fájdalom, lábai elzsibbadtak, de nem üvöltött fel, nem esett össze: tudta, a lány az ajtó túloldalán áll, aggódón fülelve, és ha bármit meghall, visszajön.
No, Mademoiselle – ez egyszemélyes pokol. Nem engedem, hogy részt kapj belőle. Eleget szenvedtél.
Húga halála után egy ígéret tartotta életben. Azt hitte, ha azt teljesíti, nyugodtan távozhat az élők sorából maga is. Egy angyal volt az, aki nem engedte; aki ráébresztette, hogy nem is olyan egyszerű csak úgy meghalni. Most, miközben hallgatta, ahogy a lány leszalad a lépcsőházban, úgy gondolta: talán mégis sikerülhet.
Az ezt követő napok mintha egy gyomorbajos világnézetű démonfajzat rémálmaiból kerültek volna elő.
Elment az angyal, és elvitt magával mindent színt, minden fényt, minden illatot, minden benyomást: kiszürkült a világ, és már semmi nem maradt benne, amiért élni érdemes.
Leon napokig ténfergett az üres lakásban, mint valami hazajáró lélek, és úgy is érezte magát. Mint egy bonyolult, pókhálóvékony vonalakból álló, hirtelenjében papírra vetett skicc egy grafikus dipáján; szánalmas, fekete-fehér, elmosódó vázlatrajz; szerencsétlen, élettelen, fura figura, amelynek megvolt az esélye ikonná válni, csakhogy a rajzoló megfeledkezett róla.
Egyetlen érzése maradt: az állandó fájdalom. Kegyetlen, fűrészfogú kín; csillapíthatatlan, feszítő hiány: akárha valamely nélkülözhetetlen végtagját amputálták volna, a legelemibb fájdalomcsillapítás nélkül.
Ezt érezte, valahányszor beleütközött Sora hiányába, tehát szinte mindig.
Ez borította el egész testét, tudatát, ha kinyitott egy szekrényt, ami kongóan üres volt; ha elővett volna egy fűszeres illatú teásdobozt, ami már nem volt ott; ha a másik párnát, a másik helyet bámulta maga mellett szárazon égő szemmel, álmatlan éjszakákon. Szívében üresen maradt az a hely, ahonnan nem is túl rég kiolvadt egy jégszilánk; az a hely, amit eddig gyengéd angyalszárnyak óvtak, melengettek.
Mindenhol a lányt vélte látni. Sora nyúlt el lazán, kimerülten a nappali kanapéján fáradt estéken, ő kevert salátát a konyhapulton, ő nevetett rá a fürdőszoba tükrében, pimaszul, őszintén:˝káprázatosan nézel ki, szupersztár!˝ Ő bújt hozzá bátran, nem tartva ridegségétől; ő nézett rá a ragyogó, júniusi naptól átvilágított, aranyfényű szemével; ő repült felé a tornateremben, tökéletes tartásba feszítve karcsú, törékeny testét; ő simult hozzá az ágyban, megrögzötten takaróul használva társa hosszú, sűrű haját. Ő integetett a közönségnek az előadások végén, egyszerre nevetve és zokogva a boldogságtól…
Attól a boldogságtól, amit Leon sohasem tudna megadni neki.
A magány nem más volt, mint egy kedves parfümösüveg hiánya a fürdőszobapolcon; szörnyű űrrel ásító, feneketlen szakadék, amelybe még egy Leon Oswald sem mert belenézni. Vannak dolgok, amelyek rosszabbak a halálnál: azokat nem vállalhatta; nem önmaga miatt, hanem a lány miatt. Sora belebetegedne, ha megtudná, hogy ilyesmi történt vele.
Egy céltalan, elfeledett grafitrajznak azonban nincs helye egy élettel teli világban. Egy színtelen firkának semmi haszna: nem képes élni, adni, szeretni, gyűlölni.
Végül is, mire volt jó az élete? Hiszen egymerő testi, lelki gyötrelem volt az egész: fájdalom, amit mások okoztak, és fájdalom, amit ő okozott másoknak. A kínok sűrű viharfellegén csak két fénysugár volt képes áthatolni: Sophie és Sora. Mindketten elmentek… Leon pedig elérte és átlépte a végső határt, ahonnan nincs visszatérés.
A szakadék szélén állva a vázlatrajz úgy döntött, megkéri a Rajzolót: radírozza őt ki.
AJÁNLOM AZ OLDALT
