Gyökerestől tépett ki magából mindent – semmire sem volt szüksége többé. Keserű vicsorral a
Halálisten szemébe nevetett, és lepöccintette magáról, mint valami kellemetlen bogarat: a szörnyetegnek többé nem volt hatalma felette.
Ő már a Végtelenség peremén állt, már egy másik világ várta: magasan felette állt minden démonnak.
Már csak annyi dolga volt ezen a földön, hogy rendezze számadásait, letudja kötelezettségeit.
Ennek a lehető legrövidebb időn belül neki is látott.
Ellátogatott a cirkusz vezetőségéhez, olyan módon módosíttatva szerződését, hogy sem a társulat, sem a közönség ne szenvedjen kárt. Közölte, hogy önálló számát át kívánja adni egy másik, profi előadónak, nem is akárhogyan: lebontva és átdolgozva a koreográfiát. Vállalta, hogy nem mond fel addig, amíg a számot be nem tanítja az új artistának; vállalta, hogy egy ideig, amíg a közönség meg nem szokja és el nem ismeri az új előadót, közösen fogják előadni a számot, és csak akkor megy el, ha már valóban nem lesz rá szükség.
Miután ezt letudta, összeköttetésbe lépett különös, névtelen kapcsolataival, és lenyomoztatta a lányt.
Sora nyomai Amerikába vezettek, a nyugati partra, a Kaleido Társulathoz.
Ennyit akart tudni, és nem többet.
Sora tehát biztonságban van – barátai az életüknél is jobban fogják őt óvni, és amíg helyre nem jön, egy percre sem veszik majd le róla a szemüket.
Rendben van. Semmi más nem számít.
Leon immár készen állt, hogy bevégezze a pályafutását. Elrugaszkodott a szakadék széléről.
Őrültként vetette magát a munkába. Saját edzésterve, mindennapi munkája mellé bevállalt még egy rakás pluszt, hogy soha, egy pillanatra sem kelljen megállnia. Amikor az éjszaka sötétje hajnali derengéssé fakult, ő már talpon volt, és futott a parkban. A reggel fénye már a trapézon vagy a rúdon találta; a délután az akrobataképzőben, ahol tehetséges fiatalokat képezett ki, miközben, csak úgy fejben, koreográfiát épített. Késő délután már a cirkusz gyakorlótermében készült társaival az esti előadásra, ugyancsak komoly igénybevételnek téve ki magát. Késő este, az előadás után a társulat irodaházába ment, ahol az ő irodája is volt; átnézte titkárnője aznapi munkáját, aztán ledőlt a belső iroda keskeny bőrkanapéjéra, és az újabb hajnali derengésig ott felejtette magát.
Nem járt haza; nem nézett többé szembe Sora hiányával. Hiszen a lány emléke és a veszteség fájdalma nem hagyták el egy percre sem. Nem kellett látnia az újabb fotót Sophie képe mellett a dohányzóasztalon, hiszen az úgyis benne élt mindenestül.
A kép, amely Soráról és róla készült, és amely olyan pontosan, olyan erővel fejezte ki kettejük egységét, hogy a történtek után öngyilkosság lett volna csak ránézni is. Mintha azt is a nagy, láthatatlan Rajzoló készítette volna… Pedig csak egy kép volt: egy kép, ami egy előadás után készült, egy fotó, ami mindent elmondott. A férfi és a lány, akiket ábrázolt, egymás kiáltó ellentétei voltak. Sora elefántcsontszínű, fényes dresszt viselt sötétes hajához; mégis úgy nézett ki a magas, ezüst hajú, feketébe öltözött férfi mellett, mintha a másik fele lenne…
Leon szívét mintha nyársra húzták volna, ahányszor csak rá gondolt; ilyenkor pedig erején felül dolgozott tovább, néha több ember munkáját is átvállalva. Munkatempója felért egy ámokfutással; most már valóban csak a legképzettebb, legkitartóbb artisták tudták követni, akiknek hozzá hasonlóan életük volt a trapéz, és kora gyermekkorukban kezdték, mint ő.
Követték, de utol nem érték soha, mert amint elértek a kívánt szintre, Leon kíméletlenül hajtotta őket tovább. Dolgozni kellett, dolgozni megállás nélkül, mint könyörtelen koreográfusuk, és nem volt kit hibáztatni, mert ő dolgozott a legtöbbet.
Természetesen nyílt titok volt, hogy miért, Leon azonban immunis volt a pletykákra és arra, hogy összesúgnak a háta mögött, hiszen így volt ez egész életében; szemtől szembe pedig senki nem merte előtte Sorát említeni… Így hát hajtották a mókuskereket vele napról napra, miközben tehetetlenül nézték önpusztító életmódját; annyira azonban soha, senki nem került közel hozzá, hogy feltűnővé váljon, hogy mindez valójában hová vezet. Csak annyit láttak, hogy megszakítás nélkül hajtja magát, és nem hajlandó ezzel felhagyni; csak annyit tudtak, hogy amíg Sora vele élt, tekintete valamivel szelídebb, befogadóbb volt, és haját kiengedve hordta. Miből gondolhatták volna, hogy ennél sokkal többről van szó? Hiszen mindigis szörnyen zárkózott volt… Sora pedig nem beszélt a magánéletükről senkinek.
Miért lett volna vészterhes jel, hogy egy munkamániás légtornász agyondolgozza magát? Miért lett volna elgondolkodtató, hogy hideg és agresszív, ha egyszer mindigis az volt? Mindig sovány volt és szomorkás; egyedül élt – kinek kellett volna látnia, hogy ókor sem eszik?
Mire végre érkezett valaki, aki átlátott a képleten, már rég késő volt; Leont már ő sem tudta megmenteni.
Szívből sajnálta pedig, mert már régen tartozott neki egy élettel.
Mintegy három héttel Sora távozása után történt.
Meleg augusztusi este volt, kilenc óra felé járt az idő; Leon éppen az öltözőjében sminkelt le előadás után.
Kezdett rettenetesen kimerülni. Az iszonyatos megterhelés, aminek kitette magát, és persze a kóros étvágytalanság teljesen felborította tökéletes testének energiaháztartását: legyengült, lefogyott, szeme alatt pedig sötét karikák húzódtak.
Elégedetlenül nézegette sápadt arcát a tükörben, a vékony verítékfilmet ajkai felett. Egész mellkasa fájt, bensejében száraz hőség tombolt, és zúgott a feje. Szédült.
Most már bármelyik előadás az utolsó lehet.
Aztán véget ér végre… ez..
Gyors mozdulattal felállt, és kis híján elvesztette az egyensúlyát. Fogalma sem volt, hogyan volt képes ilyen állapotban végigcsinálni az előadást. Csak nem az a néhány nappal ezelőtti hajnali edzés ártott meg, amikor esett az eső? De hiszen milliószor edzett már lehetetlen időjárási anomáliák közepette; ilyesmi sosem jelentett problémát.
Nem mintha nem lenne mindegy.
A zuhany alá készülődvén épp ledobta magáról jelmeze felsőjét, amikor minden előzetes figyelmeztetés nélkül kinyílt az ajtó, és Yuri Killian lépett be rajta.
A radír még a düh festékének gomolygó feketés-vörösénél is erősebb volt; Leon még csak azt sem kérdezte:˝Mit keresel itt?˝
A jóképű szőke sztár végignézett régi ellenfele hosszúra nőtt alakján.
- Ha így folytatod – mondta köszönés helyett, de nem barátságtalanul - , a végén be lehet majd fűzni egy izmosabb varrótűbe.
Leon közömbösen nézte. Külső szemlélő azt gondolta volna, fel sem ismerte a vendéget: úgy bámult rá, akár a berendezési tárgyak egyikére.
Pedig csak annyi történt, hogy a rosszullét kezdte átvenni a hatalmát agyongyötört szervezetén. Szeme előtt elmosódott, régi emlékek járták hipnotikus táncukat. Kardpengék villantak kékes lidércfénnyel, egymáshoz feszülő izmok remegtek a dühtől, villámgyors mozdulatok suhantak, perdültek, acél pendült az acélon.
- Azt nem kérdezem, mit műveltél Sorával, mert azt tudom. De magaddal…?! Azt hittem, ilyen sovány alakon mint te, már nincs mit faragni; de látom, tévedtem. Borzalmasan nézel ki, Oswald. Kiállnak a
bordáid, tudsz róla? Ez az összefont haj jól áll, de kiemeli a beesett arcodat. Miért nem adsz magadra? Te mindig olyan nett voltál…
Yuri mondta, mondta a magáét, Leon viszont már nem hallotta. Fülében továbbra is pengék csattogása visszhangzott, szeme azt a végső csatát látta, a harcot a homályban. Aztán szívszorító kiáltás vágta ketté a harcot, és megérkezett az angyal, fényesen, ragyogón emelkedett közéjük…
- Sora – mondta, de a szótól izzó kés járta át a torkát.
- Mi van?! Leon – lépett közelebb Yuri - , jól vagy?
Nem tudott válaszolni. Egyre az angyalt látta, azt a ragyogó lényt a sötétben…
El kell, hogy érjelek. Érints meg, kedvesem. Ne engedj meghalni.
Kinyújtotta felé a kezét – Yuri döbbenten nézte, hogy Leon vakon, álmodó szemmel feléje nyúl – de az angyal fénye elhalványult, kialudt, és ő már nem érte el; elméjét piszkossszürke hullámokkal mosta át meg át a sötétség, azután elborította egészen, mert Leon többé nem akart küzdeni ellene. Így már nem, Sora nélkül nem; soha többé.
Yuri, ha nem is értette, de felfogta végre, mi történik; Leon azonban már nem érzékelte, hogy régi riválisa melléje lendülve felfogja zuhanó testét, nem hallotta, hogy a háttérben, a nyitva felejtett ajtó előtt valaki rémülten felkiált: a szakadék feneketlen torkában egyre lefelé zúdulva tudata kilobbant.
AJÁNLOM AZ OLDALT
