Fáradt, émelyítően lassan emelkedő elméjében még nem mozdult gondolat, csak a tudat, hogy él; még él.
Rémlett, mintha korábban elmosódott arcok hajoltak volna fölé, de erre nem mert volna megesküdni. Erőltette agyát, gondolkodni próbált. Belefájdult a feje.
Nem ment semmire. Elaludt.
Metszett kristálytükör zuhant lefelé pörögve a sötétben, és a fekete márványpadlóhoz csapódott; millió ragyogó kristályszilánk fröccsent szerteszét, szikrázó fényt szórva-tükrözve a sötétben. És képeket, igen.
Mindegyiken más kép volt.
Nézte őket. Még nem érzett, nem hallott semmit, még csak látott; süketen, kiradírozott tudattal nézte a képeket – egy élet képeit. Egy távozó, vagy visszatérő életét?
Széltépte, száguldó felhőrongyokat látott, halvány ametisztszínűeket; fehér fák gyenge szellőtől borzolt leveleit arany napfényben. Az óceán őrjöngő hullámait látta, és egy fehér motorcsónak ívelt, víztől fénylő, habot túró oldalát. Hajlongó, bókoló pálmákat egy sétányon. Egy furcsa, körkörös alakú épület kicsúcsosodó tetejét. Egy gyöngyházfehér hajú gyereklány kedves, konok arcát; egy rég elszáradt, szépiaszínűvé fakult rózsacsokrot egy sírhalmon. Lendülő, lebegő, ívbe feszülő testeket, reflektorok fényeit, repülést. Embereket, gesztusokat, nevetést, sírást, kézfogást, ölelést. Gyémántfényesen legördülő könnycseppet egy arcon.
Egy másik lány őszibarack-finom arcát látta, melegbarna, bizakodó tekintetét, vágyakozva elnyíló ajkait; testének kecses, gyengéd mozdulatait; hosszú, fehér hajtincseket meztelen vállán, csípőjén, mert mindig betakarózott vele… És itt, ezen a ponton mart belé az első érzés: a fájdalom. Mintha a kristálytükörnek minden egyes hideg szilánkja a szívébe fúródott volna.
Egyetlen szilánk maradt, de ez pörögve-forogva szembefordult vele; fényes felületén a saját arcát látta tükröződni. Szép, hideg, megkínzott arc… De volt azon az arcon valami más, valami új is.
Mi ez?
Teste megrándult az ágyon, torkán halk nyöszörgés tört fel.
Ne. Istenem, ne!
Ajtónyílásra ébredt, végre tiszta tudattal.
Már tudott mindent, olyan természetesen, mintha sosem lett volna olyan süketen üres. Tudta, hogy az üresség nagyon sokáig tartott. Rémlett, hogy jó néhányszor sikoltozva próbált kitörni teste börtönéből, s mert nem sikerült, álmokba menekült, mert valami tudta benne, hogy ha enged a sötétségnek: meghal.
És az a valami nem engedte, hogy meghaljon.
Már tudta, ki ő, mi történt vele, és tudta azt is, ki miatt volt.
Lehunyt szemhéja alatt egy név villant vakítón, és mint amikor a napba néz az ember, az utóizzás a retinájára égett.
Sora. Fény a szívben, élet a halálban. Virágzó cseresznyefa tavaszi illata, meleg plüssbársony szelíd tapintása, szemerkélő nyári eső hangja, októberi erdő színei, szűz hólepel finom, csillámló kékezüstje. Szélvihar ereje, nyári nap forrósága, csörgedező patak eleven, vidám csacsogása. Minden évszak, minden élet: ez voltál nekem.
Tankok lánctalpaitól feltúrt csatamező vérmocskos földjéből bátran előbújó kis, piros virág: ez voltál nekem. Minden, ami belőlem hiányzott; társam, másik felem: ez voltál nekem. Születésem értelme, Napom, világom: ez voltál nekem.
Csupán ennyit, és nem többet dobtam el magamtól: csoda-e, ha belepusztulok?
Már nem volt biztos benne, hogy nem akar meghalni.
Fanyar arcvíz illatát érezte halványan; rájött, hogy nincs egyedül. Hát persze, az iménti ajtónyílás.
Az illat ismerős volt: megnyugodott.
Ki kell nyitnom a szemem. Na. Gyerünk. Mozdulj!
Sikerült.
Nem volt szerencsés gondolat. Nagyon világos, fájóan fehér volt minden. Gyengéd kezek törölték le könnyeit, és ő kínlódva, lassan elfordította a fejét, hogy szemügyre vegye az ismerős illatok gazdáját. A mozdulattól el is fáradt, csak a halántékából induló tompa fájdalom tartotta vissza az azonnali elalvástól.
Látott már, de homályosan; olyan volt, mintha életlen képet nézne. Becsukta a szemét, majd kinyitotta újra. Néhányszor megismételte a fárasztó műveletet, addig, amíg végre tisztán látott. Akkor hunyorogva megszemlélte az imént még elmosódott képet.
Csinos, fiatal férfiarc, hűvös kék szempár, szálkásra vágott, szőke haj.
Yuri.
Ez a szempár borult fölé, mint a januári égbolt, amikor belezuhant a sötétségbe; és most is, amikor kikapaszkodott onnan. Ez a szempár köti össze, ha tetszik, ha nem, két angyalával is: az egyikkel, aki már több, mint három éve angyallá vált… és a másikkal, aki mindigis az volt.
Sora. Hát még azt is eléred, hogy hálát érezzek Yuri Killian felé?!
Régi és új érzései felkavarodtak, összefonódtak, és Leon mondani akart valamit; szája megmoccant, cserepes ajka felszakadt.
- Un mot, un seul, au nom de dieu – suttogta rekedten, és vér csordult az állára. – Ma foi, je n´ai pas voulu l´offenser… *
Yuri éles, fürkésző tekintettel hajolt fölé, és egy papír zsebkendővel letörölte a vért.
- Rosszul vagy? – kérdezte idegesen. – Hívjak orvost?
Leon teljesen összezavarodva bámult rá. Mit is mondott?
Yuri kutatva nézte azt a nagyra nyíló szürke szempárt. Baj van, tuti, hogy baj van! Tiszta és szinte ártatlan a tekintete, és úgy néz rá – épp rá! – ahogy még soha: szelíden, fájdalmasan. Olyan új, olyan más, mintha kicserélték volna; ráadásul félrebeszél. Vagy még nem ébredt fel rendesen, és félálomban, önkéntelenül használja anyanyelvét? Hosszú volt az út, és agya még nincs szinkronban a mondanivalójával? Ez nem tréfadolog; a fenébe is, hiszen több, mint két hétig volt kómában!
Már a csengőért nyúlt, hogy hívja a nővért, amikor Leon újra megpróbált megszólalni, és kövektől, szárazságtól csikorgó hangon sikerült is neki.
- Mi történt? Te hoztál ide?
Yuri újra lenézett rá, és elhalasztotta a segélykérést; bár továbbra sem értette azt a nyílt, minden indulattól mentes tekintetet. Bizonytalanul bólintott válaszul.
Leon nem válaszolt egy ideig. Úgy tűnt, bővebb részletekre nem kíváncsi; bár élet és halál távlatából nézve ez érthető is volt. Yuri megértette végre, hogy Leon olyan utat járt be, amelyet mások még csak elképzelni sem tudnak; és amikor megint összekapaszkodott a tekintetük, többé már nem riadt meg tőle. Leon furcsa, időtlen pillantásában már egy újjászületett, kiegészült, kiforrt személyiség bujkált, aki már nem tűri a múlt láncait – de a jelenét sem. Ez a tekintet maga volt a feloldozás.
- Köszönöm – mondta a francia egyszerűen; Yuri pedig úgy érezte, mintha épp a Becsületrendet tűznék a mellére. Most látta csak, kit, mit sikerült megmentenie a biztos pusztulástól; és minden erejére szüksége volt, hogy el ne szoruljon a torka véletlenül. Így inkább olyasmit tett, amit Leonnal szemben még soha: halványan rámosolygott kollegájára.
- Igazán nincs mit – mondta. – Tulajdonképpen még hálás is lehetek, hogy az én karjaimban estél össze, és nem otthon, egyedül; ugyanis ez esetben szorgos, de csak háromnaponta jelentkező bejárónőd munkaadó híján elveszítette volna az állását, a világ pedig szegényebb lenne egy fantasztikus előadóművésszel.
- Bagatelle – mondta Leon türelmetlenül. – Részletkérdés. Soráról beszélj. Mi van vele? – Régi jellemvonásai észrevétlenül rásimultak az új, jóval sebezhetőbb viselkedésmintára; Leon arcán tartózkodó közöny takarta a fájdalmat.
Yuri azonban már nem hitt neki.
- New Yorkban van, Laylánál – mondta tapintatosan. – Mikor idehoztalak, első dolgom volt róla gondoskodni. Laylával napi kapcsolatban vagyunk telefonon és néha interneten; Sora elvileg nem tud semmit, és nagyon igyekszünk, hogy ez így is maradjon, amíg felépülsz… Úgyhogy most már kapd össze magad, kollega.
Nem mondott egyebet, de Leon nagyon is jól értette, mekkora a kockázat. Saját érzelmeinek tört kristálytükrében látta, mennyire szereti a lány; látta, hogy mindigis szerette; hogy mivé lenne érzékeny angyal-szíve, ha tudomást szerezne arról, hogy mit tett magával…
Lehunyta a szemét. Érezte régi hidegségének erejét; azt az erőt, amely a Vadon törvénye szerint dolgozott, és amely azt mondta: pusztuljon minden, ami kevés hozzád vagy egyszerűen csak más; ha gyenge vagy, érzékeny, sebezhető, akkor pusztulj el magad is: nem maradhat fenn, csak a legjobb! Nem voltál elég jó Sorához, nem lehetsz a partnere! Nem vagy méltó egy angyalhoz: semmi keresnivalód az életében!
Az új erő azonban csak mosolygott, és azt sugallta: olyan érzést kapott ajándékba a sorstól, amely van olyan ősi, mint az anyatermészet, van olyan hatalmas, mint az élet maga; érzés, amely egyidős a teremtéssel, a keletkezéssel, rokon az istenséggel.
Az új erő azt mondta: viszonozd az ajándékot annak, akitől kaptad, és úgy, ahogyan kaptad! Neki nem a halálod lesz az ajándék; hogyan gondolhattál ekkora ostobaságot?! A halál semmiség.
Add neki az életedet.
Yuri csendesen az ablakhoz ment, és felnyitotta a reluxákat; a bágyadt, mézszínű szeptemberi napfény bearanyozta a szobát. Leon szinte érezte a fény illatát, melegét; érezte, ahogy sejtelmes ragyogással átvilágít lezárt szemhéján, és megnyugodva, ellazulva elaludt újra.
A Rajzoló pedig elégedett mosollyal asztala fölé hajolt, maga elé húzta ezerszínű palettáját, és színezni kezdett.
(* Egyetlen szót, csak egyet, az Istenre kérem…Szavamra, én nem akartam bántani őt! )