A szelíd varázsú, mesés Keletről, a Felkelő Nap országából a Lehetőségek Földjére, az álmok világába.
Végigjártad a világot, elfogadtad ezerféleségét, és ő elfogadott téged: magába olvasztott, te pedig hálásan beilleszkedtél, és együtt mozdultál vele. Tiéd az egész Világ.
Miért épp a vén Európa visszautasítása fáj ennyire?
- Mert ott otthon voltam… - suttogta, miközben Manhattan ragyogó felhőkarcolóit bámulta az ablakból üres szemekkel. – Párizsban. Veled.
Mindig úgy gondolta, hogy az ember ott van otthon, ahol a szíve lakik. Sora bárhol otthon volt, ahol volt egy Színpad a közelben… De élete utolsó imádott porondján otthagyta a szívét is.
Újra elkezdtek folyni a könnyei.
Tenger volt a kín, és csepp élete rajta hánykolódó papírhajó; több, mint egy hónapja már. Angyal-szíve nem tudott sem megállni, sem felejteni: csak fájni tudott, és lüktetni tovább betegen, elgyötörten, de folyamatosan, még ezzel is büntetve szenvedő gazdáját, aki enélkül is értette volna már, mit is jelent az az állandóan visszacsengő, fjordhűs hangon elsuttogott mondat: már minden szívdobbanás egy kis halál.
Layla két héttel ezelőtt látogatta meg, és ajánlotta fel, hogy töltse nála, a Keleti Parton azt az időszakot, amíg némileg magához tér a magánéletét feldúló sokkból. Sora így utólag belátta: a Főnix szárnyai alá húzódni a legjobb dolog volt, amit tehetett. Amikor eljött Párizsból, három hetet töltött a Kaleido Színpadnál, abban a hitben, hogy oda tartozik… De rá kellett jönnie, hogy ez már nem így van. Bármennyire hiányoztak is a barátai azelőtt: most halálosan feszélyezte a sok résztvevő tekintet, a törődés; a bátortalan kísérletek arra, hogy elfeledtessék vele, ami történt…
Természetesen tudta az egész világ, mi történt: a sajtó tele volt a szakításukkal. És így még nehezebb volt. Sora a pokolba kívánt minden arcátlan riportert és fotóst; valamint a világ összes tévécsatornáját, amely Leon valamely káprázatos előadásának egy részletét sugározta – vagy éppen kettejük Angyaltáncát, aláfestésképpen, a napi sztárpletykák szövege alatt.
Egy szó nélkül összecsomagolt Layla ajánlatának hallatán, és idejött vele New Yorkba.
Egyedül akart lenni. Talán azért, mert Leon mellett hozzászokott, hogy egyedül kell megoldania a problémáit; talán azért, mert ekkora kínt csak egyedül lehetett elviselni, mivel bárkinek a közreműködése csak növelte… Vagy talán azért, mert már tudta azt is, hogy ezt a fajta fájdalmat nem lehet, nem szabad megosztani senkivel, mert nem értheti meg, csak az, aki okozta.
Layla öntudatlanul is támogatta törekvéseit: nem erőltetett rá társaságot, sőt kifejezetten óvta a másokkal való érintkezéstől. Sorának nem tűnt fel, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem engedi emberek közé. Layla tornatermében edzett, nem vágyott társaságra, és egyáltalán nem lépett fel.
Lehajtott fejjel, szelíden viselte az állandó fájdalmat: vezekelt a férfiért, akit szeretett – és fogalma sem volt róla, hogy valójában mi minden történt még. Alkalmazottak hada dolgozott észrevétlenül azon, hogy ne kerülhessen a kezébe újság, magánlevél, üzenet; a televízió antennájának beltéri egysége már két hete elromlott, rádió eredetileg sem volt, az internethez pedig csak Layla fért hozzá – igaz, Sorát nem is érdekelte volna pillanatnyilag egyik sem.
Amióta eljött Párizsból, az élet csak félálom volt számára. Gépiesen edzett, nyújtott, és pihent felváltva; evett, ha valaki gyengéden kérlelve vagy határozottan fellépve belétuszkolt néhány falatot, és válaszolt, ha szóltak hozzá – de ennyi volt az egész. Minden egyéb energiáját Leonra fordította azután a szörnyű álom után.
Tizenhat nappal ezelőtt álmodta először – és azóta szinte minden éjjel.
A Nagycirkusz porondját látta újra, olyan sötéten, elhagyottan, mint egy vénséges, kihalt padlásszoba. Úgy tűnt, évek óta nem járt itt sem előadó, sem közönség; száraz és szagtalan volt a levegő, és szürke por lepett mindent.
De a színpad közepén ugyanúgy ott volt az a vastag, rozsdás, szögletes vasoszlop, ott állt egyetlen fáradt, piszkosfehér fénycsóvában, mint legelőször; és ott voltak rajta a láncok és a bilincsek is, és a feketén rájuk száradt vér…
Leon azonban nem volt ott.
Hiánya még vészjóslóbb volt, mint az, amikor Sora kikötve, láncaival küzdve látta; torka összeszorult a rossz előérzettől, ahogy akarata ellenére közelebb ment az oszlophoz.
Ilyen közelről már látni lehetett, hogy az oszlop a felső harmadában elgörbült, megvetemedett, mintha irtózatos erő próbálta volna kitépni a helyéből; a láncszemek megnyúltak, és az egyik bilincs kettétört. A pánt félhold alakú darabja a padlón hevert a porban, néhány rég megalvadt, repedezettre száradt vércsepp mellett.
Mi történt itt?
Leon – hol vagy?!
A lány felnézett, hátha a fény segít megoldani a baljós rejtélyt… És most vette csak észre, hogy a fény nem reflektorfény, mint először volt, hanem a Nap vihar előtti homályos, szürkéssárga világa.
A Cirkusz kupolája a csúcson valamiért nyitott volt, és a méteres átmérőjű rés szélén egy hatalmas rétisas ült.
A madarak ura lehajolt ültében, és félrefordított fejjel az őt riadtan megbámuló lány szemébe nézett.
Sora gyomrát iszonyú sejtelem húzta lefelé. Nem ezt a ragadozót, a sasok legnagyobb termetű fajtáját nevezik a Levegő Királyának? Csakúgy, ahogy Leont is nevezte a köztudat, miután az előző kedves becenév, a Halálisten lekopott róla…
Kapkodó, dadogó gondolatai közé újabb intuíció ékelte be magát, miközben a félelmetes, hajlott csőrt,a sárga ragadozószemeket, a pengeélű karmokat nézte: mit is jelent mindez? Hogy Leon valamiképp megszabadult a fogságából, de valami brutális küzdelem árán, ugyanakkor a kupola nyitott, fentről betűz a fény, és egy sas szállt a tetőre?
Madár… fent… repülés… távolodás… A szabadság jelképe? Vagy a halálé?
Felsikoltott ijedtében, amikor az óriás ragadozó szétvágta a szárnyait, és élesen vijjogva a levegőbe emelkedett; és amint haránt elfordult, felfelé lendülve, Sora valami fehér ívet vélt látni a vállán, a széttárt szárnyak között, majdnem pontosan a gerinc vonalában.
Egészen olyan volt, mint egy hajfonat.
Már nem a rémülettől, hanem a borzalomtól sikoltott. Tudta: az a halálmadár elrabolta Leont.
- Várj! – kiáltott utána kétségbeesetten. – Várj, ne menj el! Hallod?! Gyere vissza!!!
De a sas egyre csak emelkedett, táguló körökben, elegáns, lassú szárnycsapásokkal, és már csak egy apró, fekete pontnak látszott a fényben; otthagyta őt a homályban a magányával, a kétségbeesésével, a szívében égő rettenetes, tagolatlan hiánnyal – és Sora térdre esett a színpadon, ami nem színpad volt már számára, hanem vesztőhely, és borzalmas zokogás csuklott fel belőle.
Hideg verejtékben úszva, el nem sírt könnyektől fuldokolva ébredt, de az sem volt jobb, amikor tizedmásodperc múlva feltört belőle az álombeli zokogás. Órákig sírt, míg végül már égett a torka és a szeme, és fájt a feje, mint egy jóféle mandula-és arcüreggyulladás alkalmával; de ez a fajta sírás nem hozott megkönnyebbülést, ezek a könnyek nem mosták el állandó fájdalmát, és mire a hajnal fakó fénye felderengett, már úgy érezte magát, mint egy félig agyonvert állat.
Amikor könnyei végül elapadtak, és duzzadt szemhéja fáradtan leereszkedett, Sora újabb könnyű álomba szenderült, és fogalma sem volt róla, hogy lelke finom ezüstpókhálóján csillagfényű harmatcseppként szikrázik elpusztíthatatlan szerelme – és hogy ilyenkor ez a csillagfény elindul, és messze, nagyon messze tőle megérinti egy másik ember szívét, és életet ad.
AJÁNLOM AZ OLDALT
