Nem törődött vele, hogy millió dolgunk, kötelezettségünk van; nem érdekelte, hogy Kalos türelmetlenül követeli a szerződéskötést, hogy a telefon már szinte magától kapcsolja a Nagycirkusz szintén türelmetlen igazgatóját napirenden vagy tizenötször, és hogy Layla is sürgeti a fellépést a Broadway-n. Nem bírta meghatni, hogy anyámék Japánba invitálnak, hogy a társulat minden egyes tagjától és egyéb ismerősöktől is saccper ezer meghívásunk van; ő csak egyvalamit kérdezett, és naná, hogy a szokott bőbeszédűségével:
- Hová szeretnél menni?
Mosolygott. Haját vitte a sós tengeri szél, szemébe beletűzött a Nap, és a fejünk felett sirályok rikoltottak. Mellette idelátszott a Kaleido magas, csúcsos kupolája a tenger borzongó vizében, de én csak őt bámultam… És újra azzal a lehetetlen, nevetséges érzéssel küszködtem, hogy képtelen voltam eldönteni, mi a jobb: hozzábújni vagy nézni őt? Ugyanis imádtam nézni, de hozzábújni is, viszont ha hozzábújtam, nem láttam az arcát… Nos, amint ebből is kitűnik, alig voltam szerelmes ezerrel… A férjembe.
Még mindig alig tudtam felfogni, hogy házasok vagyunk. Hogy tényleg és örökre együtt lehetünk, hogy minden reggel mellette ébredhetek; hogy rengeteg kín és szerencsétlenség után valóban ajándékba adta őt nekem a Sors. Még mindig nagyon gyakran előfordult, hogy éjszaka, miután Leon elaludt, csak feküdtem mellette nyitott szemmel, néztem őt, és néha megérintettem, mint aki el sem hiszi, hogy ott van. Még mindig rajongva bámultam veszélyes, fenyegető hiúzszemeit, holdszínű haját, kardpenge – karcsú, hajlékony alkatát, mérföldhosszú lábait, veleszületett, kékvérű eleganciáját; úgy bámultam minden áldott nap, mintha először látnám. S bár szerinte hivatásunkban is bőven egyenrangúak voltunk – és a józan eszem tudta, hogy tényleg így van - , mégis, még mindig felnéztem rá, úgy, mint eleinte; úgy, mint mindig. Leon valóban ˝egy másik szinten˝volt, olyannyira, hogy ott töltötte az egész életét; míg én csak dolgozni jártam oda – igaz, hogy akkor viszont teljes átéléssel, és valamivel nagyobb szeretettel és tisztelettel, mint ő.
Leon szerint épp ez az apró különbözés tette közös munkánkat különlegessé; ezért volt tele a nézőtér minden alkalommal, amikor felléptünk. Mindketten mással emeltük magunkhoz a közönséget – és persze egymást is. Tökéletesen kiegészítettük egymást, két fél vált velünk egyetlen egésszé… Így tehát nem létezett olyan képtelen, bonyolult, kivitelezhetetlennek tűnő gyakorlat, amit ne tudtunk volna végrehajtani. Még a felkészülés időszakában sem tudtuk semmilyen módon akadályozni egymást. Az erőnléti edzéseket mindig együtt csináltuk; ezután nekem be kellett gyakorolnom Leon emberfeletti mutatványait. Ő erre egyáltalán nem szorult rá; neki viszont a koreográfiát kellett csiszolni, ami szintén időt, energiát, pontos reflexeket, majomügyességet, kivételes képességeket igényelt. A végeredmény minden esetben tökéletes volt.
Amikor egyszer túláradó, lányos lelkesedéssel erről beszéltem neki, nagyon nyugodtan azt felelte:
- Te a szívedet adod bele, én a lelkemet. Persze, hogy tökéletes.
Na igen, jellemző! Én félórát karattyolok, szövöm a szót, hogy kifejezzem túlcsorduló, boldogságos, örömtől feszülő érzéseimet; ő meg három szóval elmond mindent, ami valaha említésre méltó volt. Gyorsan, pontosan, lényegre törően, mint mindig.
Azt a láthatatlan, ravasz félmosolyt a szája sarkán is nyilván csak képzeltem!
Hozzávágtam a fürdőszivacsot, mert akkor épp az volt a kezemben. – Elmész a fészkes fenébe, Leon…!
Nem került neki egy tizedmásodpercnél több időbe, hogy letegye a villanyborotvát, kikapjon a kádból, és azon vizesen, tusfürdőtől habosan magához rántson.
- Ragadozó – nyögtem, amikor a hálószobában ledobott az ágyra, de aztán nem is tudtam már mást mondani. Utolsó halvány gondolatom az volt: a lányok még mindig igen lendületesen közlekednek a szállóban, és Istenem, ha benyit valamelyikük…!
Ennél többre nem volt időm; Leon nagyon tudta, mitől veszítem el a fejemet egy pillanat alatt. Fölém hajolt, sörénye rám borult, és én képtelen voltam tovább gondolkodni; belekapaszkodtam a hajába, és nem vártam meg, hogy birtokba vegyen: azonnal és feltétel nélkül odadobtam magam.
Jó volt a szája: olyan jó, mintha meleg vízben feküdnék meztelenül, széttárt lábakkal; korbácsütésként ért a hirtelen feltámadó vágy… És ő még mindig ruhában volt! Pólója, nadrágja szinte égette hiperérzékennyé vált bőrömet – kezdtem durva dörzspapírnak érezni a könnyű nyári anyagot - , kezének, hajának simogatása szinte az őrületbe kergetett, és a következő pillanatban már téptem róla a ruhát. Megakadt a lélegzete, amikor nadrágja derekáról leszakítottam a gombot; felszisszent, megharapott, amikor merészen megérintettem, körülfontam ujjaimmal – de tűrte a kínzó gyengédséget. Engedte, hogy két vállra tegyem, hogy végigcsókoljam-harapdáljam nyakát, mellkasát, lapos hasát; körmeim finoman végigkaristolták csípőjének keskeny, fiús ívét, hosszú, izmos combját; ezután pedig, néhány roppant félreérthető érintés után, visszatértem a vállaira. Ekkor már meglehetős szaporán vette a levegőt – igaz, én is - , mégis tovább engedett. Lábamat átvetettem combjai felett, térdeim közé szorítottam csípőjét, szemébe néztem, és lehajoltam hozzá.
- A szemed… - súgtam a szájába.
Keze a derekamra kulcsolódott. Néztem a szemét, és lassan lejjebb engedtem a csípőmet. Pupillái kitágultak, íriszén ezüst ködfelhő gomolygott, szája finoman megrándult. Halántéka mellett kétoldalt a hajába túrtam, és még lejjebb csúszva teljesen rásimultam; innen viszont nem tudott engedni tovább. Támadó kobra gyorsaságával mozdult a kidolgozott férfitest: átfordult, maga alá temetett; szájával fojtotta el sikolyomat, amikor testünk egymásra talált… És csókolt akkor is, amikor a végén már haraptam, karmoltam a gyönyörtől.
Beletelt némi időbe, mire legalább nagyjából magamhoz tértem; de akkor is nagy szemekkel, félőrülten mosolyogva bámultam rá, és úgy éreztem, nem is vagyok teljesen normális. Rémlett, hogy halkan, gyengéd hangon beszél hozzám, de ennél sokkal fontosabbnak tűnt az, hogy nicsak, neki is felduzzadt a szája – biztosan én haraptam meg… És kuncogtam a gondolattól: naná, hogy én, hát mégis, ki más tehette volna ezt meg vele, az Isten szerelmére?
Amikor látta, hogy velem aztán most végképp nem lehet értelmes dolgokról beszélni, magához vont, és azt javasolta, hogy próbáljak aludni. Valami olyasmit is mormolt, hogy még örülhetünk, hogy nem láncfűrész vagy edzősúly akadt a kezembe az imént, hanem csak egy fürdőszivacs – aztán nevettünk és csókoltuk egymást és persze, hogy nem aludtunk.
Alkonyodott már, amikor kimentünk a parti sétányra. Labdázó gyerekek, vidám kerékpárosok, kutyát sétáltató fiatalok húztak el mellettünk; a levegőben tengermoraj és a nevetés hangjai szálltak, és Leon arról beszélt, hogy elmehetnénk valahová nászútra; de mivel életében sem csinált még ilyesmit, rám bízza, hogy hová.
Komoly nehézségekkel járt, hogy le tudjam venni a szememet róla. A Kaleido kupolájára függesztettem a tekintetemet; homályosan érzékeltem, hogy lassan gyülekeznek a parkolóban az autók – nemsokára kezdődik az esti előadás - , de igazából nem tudtam most ezzel foglalkozni. Azon járt az eszem, amit az imént mondott, mégpedig olyan természetes hangon, mintha magától értetődő lenne… És rá kellett jönnöm, hogy neki az is; és szánalom markolt a szívembe, és szememet elfutotta a könny.
Sohasem csinált még ilyesmit – fel lehet fogni könnyed tréfának is, de valójában messze nem az.
Soha az életben, egyetlen percig sem volt kötetlen programja… Nem, ebben valóban nincs semmi vicces. Ahogy újra ránéztem, láttam magam előtt elrabolt gyermekéveit, meg sem született álmait, kegyetlen kiképzését, irtózatos erőfeszítésit a tökélyre; és láttam, hogy mindezeknek az ára nem kevesebb volt, mint a boldogság; láttam, hogy ő egész életében mindössze elégedett lehetett, de boldog soha.
És akkor még ő kérdezi, hová szeretnék menni!
Mit mondhattam volna? Azt, hogy bárhová, mert mindenütt a világon otthon vagyok, ha ő mellettem van? Ó, ez nagy igazság, de egyedül az enyém; ez csak Sora Naegino igazsága, gondoltam, miközben hozzásimultam, és megfogtam a kezét. Fejemet a mellkasára hajtva, lüktető szívverését hallgatva cirógattam erős, hosszú kézfejét; ujjam megakadt a gyűrűjén, az örökkévalóság aranyba öntött szimbólumán, és már tudtam, mi az az igazság, ami a kettőnké.
Felnéztem rá, és éreztem a kezét a derekamon, és emlékeket láttam a szemében, amelyek megegyeztek az enyéimmel; és amikor megcsókolt, kezemet a hátára simítottam, és tenyerem szinte látta a pólója alatt azokat a régi, összeforrt sebeket.
- Hová, Sora…? – lehelte, és ujjai a hajamban motoztak, és láttam, hogy őt sem érdekli különösebben, hová megyünk, csak együtt lehessünk ott… De nekem már úticélom volt; én már retúrjegyet vettem oda hónapokkal ezelőtt, egy késő tavaszi napon, anélkül, hogy tudtam volna róla. Ott valósult meg minden közöttünk, ami itt, a Nyugati Parton csak elkezdődött; ott jártuk meg a Poklot és a Mennyet egymással; ott kezdtük meg végzetes csatánkat, amelyet végül mindketten elveszítettünk, mindketten megnyertünk.
- Haza – suttogtam vadul, miközben nevettem és sírtam egyszerre, és éreztem, ebből már akkor sem engedek, ha ő mást mond. – Párizsba… Veled.
AJÁNLOM AZ OLDALT
