Az első indulatok tagolatlan, egymásba öntött, betonná tömörült tömbjén semmi nem tudott áthatolni. Tehetetlenül, mozdulni, gondolni, levegőt venni képtelenül álltam a fának támaszkodva, és akaratlanul is végignéztem ezt szörnyű filmet, amely nem csak azért volt rettenetes, mert minden valószínűtlensége ellenére megtörtént…
Néztem, ahogy Leon felegyenesedik, és a lány lehajtott fejjel hátralép, és nem tudtam, percek vagy pillanatok teltek el? Nekem óráknak tűnt…
Villant, megcsúszott a lámpák sárga fénye az autón, ahogy a lány kinyitotta az ajtót, és beült a kocsiba. Fémesen csapódott az ajtó, halkan feldorombolt a motor… Aztán lassan, ahogy jött, eltávolodott a ház elől.
Leon egy furcsa, tűnődő másodpercig követte a tekintetével; aztán súlytalan, jellegzetes félfordulatával a ház felé indult; haján narancsszínben futott végig a fény. Különös, de épp ez a látvány bontotta ki bennem azt, amit a történtek kiváltottak. Láttam, hogy a portás kitárja előtte a széles üvegajtót, és ő bemegy a kivilágított előtérbe, én pedig néztem a sötétből, és az első találkozásunkra emlékeztem, az első esténkre Párizsban, amikor gyöngyház és narancsszínnel játszotta az üstököst a fényben, én meg bénultan szorongtam a sötét nézőtéren… És ettől a borzongatóan tükröződő emléktől széttört a betontömb: a sűrű, süket tehetetlenség kínzó fájdalommá és fojtogató, eszement méreggé változott. A nem várt csalódás azt üvöltötte: miért?! Azt mondtad, szeretsz… Miért adod egy másiknak a szíved? Miért nem vagyok elég neked?! A düh mély hangon, földrengés-morajjal hörgött: hogy képzeli…?! Hogy képzelik?!
Mintha mindez nem lett volna elég, a tömb még több darabra tört. A következő kemény, érdes darabkája a pánik volt; a rossz előérzetekkel vemhes, jajgató, nyüszítő félelem: ha most ennyit megenged magának – mi lesz később?! Aztán a bűntudat jött, halkan,ijedten susogva: tuti, hogy én rontottam el valamit! Mit csináltam?! Nem vagyok elég jó hozzá… Ha az lennék, rá se nézne másra!
A szívemben-lelkemben tomboló orkán eltaszított a fától: tűzvész elől menekülő lovak tekintetével perdültem meg, hátat fordítva a fénynek, és vakon visszarohantam a parkba. Nem néztem, merre megyek, de nem is érdekelt; az sem érdekelt, hogy ki volt az a nő, az sem, hogy eltévedhetek, hogy hideg van és öltözetem nem épp az évszakhoz illő; csak el akartam tűnni onnan, menekülni, mintha ezzel meg nem történtté tehetném…
Lépteim vakon, csörtetve gázoltak a sötétben, combomat megütötte egy pad támlája, lábamat felsértette egy visszavágott rózsatő éles, tövises karma, és a park hallgatag csendjében ijesztően, sértően hangos volt nyöszörgő zihálásom. Egyre csak az a mozdulat játszódott a szemeim előtt,az az ismerős, gyengéd lehajlás, amivel egy túl magas férfi borul a nála jóval alacsonyabb nő fölé, és lassan lehajtja a fejét, hogy arcuk összeérjen, és a haja előrecsúszik, jégfehér függöny… És kitört belőlem a zokogás, és a vége az lett, hogy teljes gőzzel nekirohantam egy újabb fának.
Az ütés olyan erős volt, hogy egy pillanatig nem is éreztem fájdalmat; csak szédültem, és csengett a fülem. Elbotlottam egy vastag gyökérben, lezuhantam a száraz levelekkel borított, hideg fűbe, és úgy éreztem magam, mint egy hisztis gyerek, akit felpofoztak. Mintha nem is fába, de láthatatlan falba ütköztem volna, és mintha józan, hűvös hangot hallottam volna: Mit művelsz, kislány?
Most már sajgott az arcom, és éreztem a sebeimet: a tompa zúzódást a combomon, a karmolás véres helyét a lábamon… és valami mást is, ami nem tartozott hozzám: egy idegen akaratot.
Ott volt bennem, körülöttem; furcsa, rendíthetetlen nyugalmát nem érintette meg páni félelmem, iszonyú zavarodottságom; egyszerűen csak ott volt, és azt mondta: Emlékezz a hajára.
Ennyi volt, és nem több; eltűnt, eloszlott, mint aki eleve nem szívesen jött… De adott annyi biztonságérzetet, hogy legalább némileg magamhoz térjek. Fájt a lelkem, zokogott a szívem, és úgy éreztem, kirántották a talajt a lábam alól… De tettem, amire kértek: gondolkodtam, bárhogy is fájt.
A haja. Méter hosszú, holdszín sörény. Sosem kérdeztem, miért növesztette meg: örültem, hogy van, szerettem, mint őt. Imádtam Leon hasához gömbölyödve betakarózni vele: átért mindkettőnkön, és melegített.
Újra elfacsarodott a szívem, és folyni kezdtek a könnyeim. Nem tudom, mit akart ez a… jelenség Leon hajával, de nekem csak rosszabb lett a helyzetem az édes emlékek miatt. Kívül-belül fáj mindenem, nem kellett volna még ez is, csak hogy még elkeseredettebb legyek… De egy biztos… Haza kell mennem. A sötétben elbújni nem megoldás.
Emeld fel a fejed, Sora Oswald. Történjen bármi, ki fogod bírni.
Mivel valahol a park mélyén voltam, meg kellett keresnem a kivezető utat.
Megint léptek következtek; botorkáló, botladozó, tétova léptek a sötétben. Fájt a fejem, szívem betegen, zsibbadósan lüktetett, és még mindig sírtam, de mentem, mentem hazafelé… És Leon hajára gondoltam. Kínzó gondolataim úgy tértek vissza hozzá, mint ahogy a nyelv tapogatja kényszeresen a sajgó fogat.
Az a sűrű, puha, fényes zuhatag, az az ezüst ragyogás…
Az első őrült, kegyetlen éjszakán úgy borult fölém, mint egy sátor; ujjaim beletéptek, sikolyaim belefulladtak… Amikor együtt éltünk, takart, óvott, melegített; és előfordult, hogy kifésültem, mert imádtam piszkálni, fésülni, átfolyatni a tenyeremen, kezemre tekerni… Amikor szakítottunk, már szoros fonatban hevert szigorú gazdája hátán, olyan képzeteket keltve bennem, amelyek miatt később még rosszakat is álmodtam róla… De én voltam az a szerencsés is, aki később kiengedhette azt a fonatot, belélegezhette meleg, kesernyés illatát, érezhette az elszabaduló hajtömeg puhán simogató, üdvözlő érintését…
Végre kikeveredtem a sétányra. Innen már nincs messze a kijárat; a fák koronájának összehajoló boltíve alatti kapu, ami eddig minden alkalommal tárt karokkal hívott: gyere haza!
Most szinte észre sem vettem. Csak vittek felé a lábaim, miközben azon gondolkodtam: megérintette egyáltalán az a nő Leon haját? Hozzá mert érni?! Jézusom… nem tudom. Bármennyire szeretném, képtelen vagyok felidézni. Lehet, hogy mégis fontos valami miatt, hogy emlékezzek a hajára?!
Azt sem tudom: átölelték egymást? És nem emlékszem a lány arcára sem… Én csak Leont láttam, mint mindig.
Nem folytatódhatott a gondolatmenet, egyrészt azért, mert túlságosan fájt, másrészt pedig, mert ekkor már ott álltam a titáni toronyház előtt, és ahogy felnéztem rá, kiment a fejemből minden egyéb, ugyanis, ahogy mindig, felküldtem oda a magasba a szívemet, és megkérdeztem tőle, otthon van-e ott még? És mert szegény, megkínzott, nem szeretni képtelen szívem azt súgta, amit szokott, szomorúan, lehajtott fejjel, engedelmesen a nagy üvegajtók felé indultam.
Naná, hogy felkavart lelkiállapotban immár hagyományosan, gyalog vágtattam fel a huszadikra. Mivel az ezzel kapcsolatos fájó emlékek is fehérizzásig hevítették a szívembe szúrt tűt, kellően dühös voltam, mire felértem.
Leon a nappaliban ült a kanapén, és persze olvasott. Érkezésemet észlelve félretette a könyvét, és felállt. Soha, soha nem fogadott ülve, mint ahogy soha nem engedett volna hazug szót a szájára; de most még veleszületett eleganciája is csak ingerelni tudott.
Mosolyogva jött elém, én pedig elképedten, halálra váltan éreztem, hogy jobban kívánom, mint valaha. Ez nem lehet igaz… De egyébként sem kispályás vonzereje mintha a sokszorosára nőtt volna pusztán attól, hogy más is megkívánta. De igen. Borzalmasan fáj, és undorodom a gondolattól is, de ez az igazság.
- Sora! – Istenem, ez az őszinte mosoly! Az nem lehet, hogy hazudik! – Aggódtam érted, kedves… De úgy látom, csak a vakrepülést gyakoroltad.
Csak vakrepültem. Igen, Leon.
Fel tudtam volna robbanni a fájdalomtól, a szerelemtől, az indulatoktól. Egyébként pedig ziháltam, kipirultam, és csatakos voltam a verítéktől.
Ahogy odaért hozzám, és lehajolt, hogy üdvözöljön, csillogó szemmel, mosolyogva súgta:
- Pontosan úgy festesz, mint amikor szeretkezünk… Hiányoztál, kicsim.
Bármely más alkalommal elolvadtam volna ettől, és őrült kényszert éreztem volna, hogy megmutassam, hogyan is nézek ki valójában olyankor – most azonban vörös köd lobbant a szememre, és éhes nőstény farkas módjára vicsorogva nekiugrottam.
- Hiányoztam, igen?! Ha én hiányoztam, akkor mégis, mi a francnak kellett az a szőke nő, a piros kocsiban?! – lihegtem, és csépeltem, karmoltam, ahol értem; ő pedig döbbenten nézte, hogyan puffannak erős kis ökleim a vállán, mellkasán. Nem fogott le, még nem, és ez csak tovább szította a dühömet: hát ennyit sem érek?! Még csak kárt sem tudok tenni benne?! Még arra sem méltat, hogy megállítson?!
Nemrégen még inkább önként törtem volna el a kezemet, ha ilyesmire vetemedik – most pedig ugyanolyan önkéntesen, tiszta erőből megütöttem a férjemet, de úgy, hogy meglendült az a fantasztikus sörénye.
A következő századmásodperc kristálytiszta, éles fényében már láttam a szemében a fájdalmat, és vele minden mást; azt is, hogy miért kellett volna emlékeznem a hajára, de a felismerés későn jött, mint mindig. Láttam, hogy szeles voltam, ostoba, és vak; láttam, hogy valamit nagyon elrontottam… nem, nem csak én, ő is, de ez a lényegen már nem változtat…
Amikor újra rám nézett, már nem csak fájdalom volt a szemében… Már ott volt a régi, hideg józansága is, és én tudtam, hogy valamit félreértettem, valamit nem láttam, mert eltakarta a haja; és már sosem fogom megtudni, mi volt az, mert Leon előbb feküdne önként a vonat elé, mint hogy akár önmagát, akár engem utólagos magyarázkodással alázzon meg.
AJÁNLOM AZ OLDALT
