Másnap reggel oltári szerencsém volt: én ébredtem fel előbb.
Szép csendesen kinyúltam az ágy mellett heverő, ébresztésre élesített telefonért, és láttam, van még idő: egy órával később fog csak csörögni – ha hagyom. De nem hagytam; néhány gombnyomással hatástalanítottam a zavaró tényezőt.
Aztán visszafordultam Leon felé. Aludt, én pedig elnéztem őt a kora reggeli fényben.
Mármint azt, ami látszott belőle. Haját mostanában teljesen kiengedve hordta, csak munka közben simította a füle mögé, hogy ne sodródjon az arcába; minden egyéb alkalommal csak lazán hátravetette, őrült szívdobogást hozva ezzel jó néhány hölgyrajongójára, gondolom.
Az a jégfehér sörény persze most is eltakarta a fél arcát; meglehetősen mosolyogva, gyengéden elsimítottam onnan, és alig érintve megcsókoltam azt a tiszta, sima felületet hosszú, sötét szemöldökei között.
Nem volt időm elhúzódni, hogy újra szemügyre vehessem; még ki sem nyitotta a szemét, de keze már a derekamra simult, szája árnyalatnyi mosolyra húzódott, aztán csókolt, csókolt… és minden ébredés utáni gondolatom elveszett az ölelésében, az érintéseiben, és amikor szája a nyakamra, mellemre tévedt, elvesztem én is a karjaiban. Szerettük egymást a ragyogó reggelben, és mert a fény nyílt és őszinte volt hozzánk, mi is azok voltunk: lerúgtuk a takarókat, nem fojtottuk el a hangunkat.
Végül kevésnek bizonyult az ajándék órácska; nevetve, sietve öltöztünk fel, miközben sóvárogva biztosítottuk egymást, hogy este bepótoljuk, ami elmaradt: az extázis utáni gyengéd összesimulást, egymás hajának piszkálgatását, a halk beszélgetést, a hálás, szerelmes érintéseket.
Miután nem sok időnk maradt reggelit készíteni, inkább lent a városban húztam be Leont egy kávézóba; még ez volt a legbiztosabb módja annak, hogy lássam: eszik. Mivel tegnap este elaludtam, úgyszólván biztos lehettem benne, hogy megint ellinkelte a vacsorát.
Nála a táplálkozás is csak az élet időzített velejárója volt: ő azért ült le az asztalhoz, mert adott időpontokban étkezni illik, és mert hivatásos tornászként meg kellett adnia a szervezetének azt, amit a kemény munka során elveszített; sosem volt viszont igazi ínyenc. Bármikor képes volt például elcserélni egy komplett vacsorát kettő darab ímmel – ámmal elrágott mazsolás kekszre, pedig neki, hogy mást ne említsek, még orvosi utasítása is volt a rendszeres és bőséges étkezésről. Nos: nyilvános helyen legalább nem hagyta ott három falat híjával a tálat, amit elé tettek.
Miközben reggeliztünk, kikérdeztem, mire jutott tegnap este Yurival.
- Yuri ma reggel visszarepül az Államokba – mondta. – Mint tudod, engem, illetve minket helyettesített itt Camay Delacroix-val; szerencsére nagyon kedvelte őket a közönség. Yuri egy időre szabadságra megy, aztán pedig könnyen lehet, hogy Layla közelében, vagy éppenséggel vele fog dolgozni.
Régebben elengedtem volna a fülem mellett a mondat valódi jelentőségét, Leon társaságában azonban, ahogy telt az idő, lassan, de biztosan tanultam a sorok között olvasni; ő az a ritka példány volt, aki keveset beszél ugyan, de leginkább azért, mert egyetlen szót sem mond ki feleslegesen, viszont amikor kimondja, akkor minden szava valóban jelent valamit. Ráadásul amit most mondott, az szinte meghallhatatlan, de mégiscsak jelenlévő hangsúllyal hangzott el, amit… hogyan is nevezzek? Barátságosan csipkelődőnek?
- Közelében… vagy vele? – kérdeztem nagy szemekkel. – Hát nincsenek konkrét tervei?
Leon megadta magát, és felengedett a szája sarkára egy lusta félmosolyt.
- Vannak, de azok nem feltétlenül szakmai tervek – felelte.
Nagyon gyorsan letettem a kakaós bögrémet, még mielőtt leejtettem volna.
- Nem mondod?! Ez óriási! – Éreztem, hogy ragyog a szemem, és kipirul az arcom. – Leon, muszáj beszélnem Laylával!
- Csillapodj, chérie – hunyorított rám Leon. – Szerintem ne te mondd meg neki.
- Nem tudja? – bámultam rá kíváncsian, de már tudtam is a választ. – Persze, hogy nem. Csak amíg ezek ketten minket pátyolgattak, állandóan tartották a kapcsolatot miattunk, és a távolság ellenére valami… kialakult közöttük! Igaz, Leon? Ugye, így van? Mondd, hogy igen!
- Szeretném, ha így lenne, és Yuri is szeretné – mosolygott titokzatosan - , de egy nő szíve nem olyasmi, amit csak úgy levesz az ember a polcról az áruházban… A Főnix szívéről pedig főleg nem lehet ezt elmondani. Három hét múlva tudok először időt felszabadítani, hogy vendégszerepeljek Laylánál, ahogy megígértem neki; akkor megtudjuk, kedvesem. De most menjünk, Sorám… vár a munka.
Sokadszor ragyogott fel a szemem ezen a napon, pedig alig múlt el reggel kilenc.
Igen, a munka! Végre dolgozni, és megint együtt! Vele repülni, életre kelteni a Színpadot…! Alig vártam!
- Ahogy így elnézlek – mondta csendesen - , úgy látom, jól indul a napod. Pedig a mai napig őrült lelkifurdalásom van, hogy nem vittelek el valami gyönyörű helyre nászútra.
Néztem őt, és könnybe lábadt a szemem az örömtől.
Nyugodtan ül, a szeme olyan, mint a fény felé szálló cigarettafüst; nincs egy órája, hogy eszméletlenre ölelt, csókolt, és közben nem csak éreztette, de ki is mondta, mennyire szeret; mindjárt dolgozni visz, ami megint csak a boldogság netovábbja, főleg, ha együtt repülünk; és ez még mind nem elég neki, ő még ennél is többet akar adni!
- Kevés nagyobb örömmel tudnál megajándékozni, Leon – suttogtam - , mint éppen azzal, hogy együtt lehetünk és hogy veled dolgozhatok… És ha azt mered mondani, hogy Párizs nem elég gyönyörű hely, hát olyat teszek, hogy még te is hanyatt esel tőle!
Megint rám hunyorított, és én kis híján elolvadtam tőle.
- Asszonybeszéd – ugratott - , a fele sem igaz.
Remek hangulatban álltunk fel a székeinkről és indultunk munkába, és ez is a megszokott módon zajlott, úgy, ahogy nyáron is mindig: Leon céltudatos, határozott lépteit szeleburdi haladással kísértem. Le-lemaradtam egy kirakatnál, plakátnál, aztán pedig összerezzenve férjem távolodó alakja után szaladtam; időnként, amikor túláradó örömöm nem fért el bennem, akkor szaltót, cigánykereket vetettem, átugrottam néhány utamat keresztező tereptárgyon, közben pedig arról csacsogtam neki, hogy szeretnék görkorit, gördeszkát, biciklit, a hétvégén pedig meg akarom nézni a Le Citén a Notre Dame-t, mert az mégse járja, hogy minden turista járt már ott, csak épp én nem, aki nőül mentem egy francia, méghozzá Párizsi férfihoz!
Úgy festhettünk együtt, mint a méltóságteljes sas és a körülötte ide-oda röpködő, csicsergő kismadár; az emberek szokás szerint megbámultak minket, és mi, ugyancsak szokás szerint, nem zavartattuk magunkat ettől. Útközben mindössze négy alkalommal állítottak meg minket, hogy autogramot kérjenek és feltétlen rajongásukról biztosítsanak; ezt is úgy fogadtuk, mint mindig: Leon távolságtartó biccentéssel, én pedig ragyogó szemekkel és a lehető legbarátságosabban. Ez már a hivatásunkhoz tartozott, így tehát szerettem.
Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer még tiszta szívből gyűlölni fogom, mint részét olyasvalaminek, ami közénk áll; ez a szép, hidegen derűs reggel nem vetítette előre jövőnk árnyékát.
Amikor odaértünk a Nagycirkuszhoz, boldogan bámultam fel az óriási kupolára, ahol annyit repültünk együtt; és mielőtt beléptünk volna a művészbejárón, felágaskodtam Leonhoz, és megcsókoltam a száját.
- Taníts meg franciául beszélni – kértem suttogva.
- Rendben – felelte - , de akkor te is taníts meg valamire.
- Persze, boldogan! Mi lenne az, drága?
Kinyitotta előttem az ajtót, és gyengéden beterelt. Mintegy mellékesen válaszolt, miközben befelé mentünk.
- Nem tudok evőpálcikákkal enni – mondta, szinte szégyenlősen, nekem pedig óriásira tágultak a szemeim, és kipukkadt belőlem a nevetés. Szembe perültem vele az aulába nyíló folyosó végén, ahol el kellett volna válnunk a jobbra lévő női, és a balra lévő férfiöltözők irányába, nyakába ugrottam, és faltam a száját. Csókoltuk egymást és ölelkeztünk és nevettünk, mint egy bolondos szerelmespár – de hát nem azok voltunk?
- Mon amour – súgta aztán rekedten a félhomályban - … Erről tudod, hogy mit jelent?
- Igen – bújtam hozzá vágyakozva, de ő suttogva nevetett, és szelíden hátralépett.
- Nem – mondta, és amennyire az ablaktalan folyosón látni lehetett, valami furcsát láttam a szemében. – Nem tudod…
Még mielőtt rájöhettem volna, mi az a fura pillantás, Leon bohó eleganciával, amilyent sosem láttam tőle, kezet csókolt, körülöttünk pedig hirtelen erős fény lobbant és őrült visongás, tapsvihar tört ki.
Döbbenten, felzakatoló szívvel körülnéztem, aztán sürgősen elbőgtem magam, amikor rájöttem, hogy ránk várt az egész cirkusz.
Ott voltak mind, minden francia barátom, akikkel nyáron együtt dolgoztunk. Ott volt Noelle, Kate, Marian, Pierre, Antoine, Jacqes, akikkel vacsorázni jártunk, és ki a pályára röplabdázni; ott voltak a többiek; a talaj – és légtornászok, a bohócok, az állatidomárok, a táncosok, a bűvészek, a mutatványosok, a gyerekszínészek, de ott voltak még a háttérmunkások is; a zenekar tagjai, a díszletesek, a sminkesek, a technikusok, minden, minden kollega: a cirkusz összes embere… És torkuk szakadtából azt kiabálták:
- Isten hozott itthon, Sora!!!
Teljesen kész voltam. Csak álltam ott könnyes szemekkel, a szívemre fektetett kézzel, és nem jutottam szóhoz, nem kaptam levegőt; ők pedig körém sereglettek, és igazi érzelmes gallok módjára üdvözöltek: arcon csókoltak, megölelgettek; míg Leon könnyedén elhátrált tőlem, hogy jelenléte ne tartsa fel őket.
Szinte elvesztem a megrendítő fogadtatás őrült érzelmi kavalkádjában, sírtam és nevettem, éppúgy, mint tegnap este, és valahol mélyen az járt a fejemben: ez most már mindig így lesz? Ezek a lelkes franciák, élükön a férjemmel, most már minden napra kitalálnak nekem valami boldogságosan szívfacsarót?
Angol és francia hangjaik összemosódó, puha, dallamos zsongása olyan volt a fülemben, mintha szívdobogást hallanék: sok, sok szív dobogását; és erről eszembe jutott az az egyetlen szív… Aki képes volt mindet mozgásba hozni, egyedül énmiattam.
Megkerestem őt a szememmel.
Nyugodtan, laza tartásban álldogállt a folyosó aulába torkolló részén, és engem nézett; hajának egy makacs, keskeny tincse az arcába hullott, száján láthatatlan félmosoly ült.
Többen üdvözölték őt is, pedig nem ma látták először, és ezt annyira érdekes volt nézni, hogy egy pillanatra el is feledkeztem azokról, akik körülöttem álltak. Hiszen most láttam őt először az övéi között, amióta hazajöttünk; vajon hogyan reagálnak rá? És ő a társaságra?
Láttam, hogy még mindig sok bátortalan tekintet röppen felé; sokan meg sem merték szólítani. Azok közül, akik mégis megtették ezt, többen még mindig ˝uramnak˝ szólították… De voltak már ott fiatal artisták, akikkel régebben együtt dolgozott: ők már nem féltek tőle, és, nagy örömömre, tegező viszonyban voltak vele. Ott volt például Antoine, akinek Leon annak idején lekapta a kezét a vállamról. Akkor ő is elhátrált előle, és még ahhoz is nagy bátorságra volt szüksége, hogy egyáltalán önöződve megszólítsa – most pedig keresztnevén szólította, és kezet nyújtott neki, miközben házasságkötéséhez gratulált.
Láttam, hogy Leon még mindig tartózkodóan, hűvösen fogadja a hozzá közeledőket, igen; de már nem volt barátságtalan, és egyértelműen elutasító, mint régebben; láttam, hogy már kezdi építeni életének hídjait, amelyek a többi emberhez, a világhoz vezetik. Én csak egy voltam a hidak közül, és ez egy kicsit fájt; de akkor még úgy gondoltam, természetes és elfogadható egy szerelmes nőtől ez a röpke, szomorkás szívszúrás: az egyetlen akartam lenni neki, mint régen, de ez már nem volt lehetséges…
Ahogyan azt a következő pillanat fényesen igazolta is.
- Örülök, hogy végre én is megismerhetlek – mondta mellettem egy kellemes, de kissé nyers tónusú hang, és ahogy odafordultam, tekintetem nagy, szép metszésű, halványzöld szempárral találkozott.
Ő volt az, igen, most már elérhető közelségben; a lány a másik világból, az út túloldaláról; a lány, akit nem lehetett két szóval elintézni, mert énutánam az első női lény volt, aki Leonhoz közeledni mert, és akit Leon még azzal is megtisztelt, hogy öntudatlanul tekintetével kísérte a távozását; ő volt az, aki részt vehetett múltjában, és most újra a jelenében; az a lány, akit a sors, az élet, vagy a hidak valami oknál fogva visszahoztak Leon életébe, és akiről még mindig nem tudtam: megérintette akkor este Leon haját?
AJÁNLOM AZ OLDALT
