Életed hídjai (9. fejezet)

A Skorpió ideje

Különös időszak kezdődött az életünkben; még érdekesnek is neveztem volna, ha nem érintett volna olyan érzékenyen mindannyiunkat.

Ezidáig teljesen egyértelmű volt a kapcsolatunk egymással és a világgal. Voltunk mi ketten egymásnak, voltak a munkatársak, voltak a barátok, közelebbi és távolabbi ismerősök, családtagok, és kész: egyszerű, könnyen kezelhető képlet, amelyben megengedhettem magamnak azt, hogy érzelmi szinten egyedül Leonra koncentráljak – akinek mellesleg gyötrelmes előélete alapján szüksége is volt erre, szerintem.

Dallie Cavanaugh érkezésével azonban minden felborult. Ő nem passzolt bele egyik kategóriába sem, amelyben magunkat és kapcsolatainkat meg tudtam határozni. Ő nem egyértelműen munkatárs volt, mert ahogy régebben és jelenleg Leonhoz viszonyult, az nem nevezhető pusztán kollegalitásnak, de nem ám! Nem volt barát sem, nem volt jelentéktelen ismeretség, nem volt családtag; de ami a legrosszabb, hogy nyugodt lelkiismerettel ellenségnek sem nevezhettem volna, mert igazából nem akart rosszat Leonnak – így tehát nem volt okom gyűlölni őt és ellenségeskedni vele.

Minden, amit vele szemben tehettem, pokoli koncentrációban merült ki; állandóan figyelnem kellett őt és persze Leont is, aki szintén képtelen volt kezelni a megváltozott felállást, és erre minden oka megvolt.

Egyfelől kisebb gondja is nagyobb volt, mint hogy két féltékeny nővel foglalkozzon. Roppant elfoglalt ember lévén rengeteget dolgozott; egyszerűen nem ért rá érzelmi pótkereket cipelni magával. Neki nem ért véget a nap az esti előadással: ő az egész napos edzés, koreográfia, és végül előadás után még az irodába ment, és átnézte az aznapi bürokráciát, hogy naprakész legyen hivatalos szinten is. Ellen, a titkárnője ugyan mindent gondosan vezetett, könyvelt, időrendbe sorolt, beosztott; de ezek a szálak végső soron Leon kezében futottak össze, és ő nem az a típus volt, aki hagyja, hogy a dolgai másoktól függjenek: jellegzetes precizitással utánajárt mindennek, nap mint nap.

Másfelől pedig úgy vélte, részéről tiszta és rendezett az érzelmi vonal: engem szeret, velem él, úgyhogy nem is érti igazán, hogy mi okozza a zavart.

Volt azonban ennek az egész idegesítő történetnek egy rejtett, ellentmondásos oldala is: Leon önkéntelen, fel sem fogott érzéseinek oldala; és ez volt az, ami a legjobban zavart. Mert, ha látszólag nem cipel érzelmi pótkereket, ha közömbös, ha nem érdekli az ügy, ha csakis engem szeret és Dallie iránt semmit nem érez – akkor miért néz rá mindig olyan indulatosan? Miért hűl vagy emelkedik tíz fokot a hőmérséklet körülöttünk, ha Dallie a közelünkben van? Miért nem képes Leon őt is félvállról venni, mint bárki mást?

És egyáltalán, mi a búbánatos fenéért kell ezt nekem végignéznem?! – gondoltam dühösen, amikor már sokadszor kellett tapasztalnom, hogy Dallie mondvacsinált ürügyekkel Leon közelébe férkőzik; hogy nem átallja úgy szervezni a programját, hogy az szinte minden vonatkozásában, időrendjében hasonló legyen a miénkhez; hogy egyre gyakrabban visel olyan dresszt avagy jelmezt, amely alig takar valamit tökéletes idomaiból; hogy beveti a csábító Harmadik összes apró ügyes és aljas trükkjét, mindig úgy, hogy okvetlenül hatásos, de abszolút kifogásolhatatlan legyen… és hogy Leon mindezt szó nélkül tűri.

Hogy mindez ne legyen ennyire egyszerű, a Leonnal közös magánszámunk mellett főszereplők voltunk egy másikban is, amelyben sok más kollega közreműködése mellett jelentős szerep jutott Dallie-nek is; így tehát jelenléte a munkánkban egyre gyakoribbá vált, ahelyett, hogy ritkult volna, és eljött az idő, amikor beszivárgott a magánéletünkbe is.

Mivel torkig voltam a megnövekedett feszültséggel, egyre többször csináltam azt, hogy egyszerűen eljöttem a cirkuszból, amikor már nem volt ott több dolgom, otthagyva őket egymás közelében. Erre több okom is volt. Egyrészt minden baljós jel ellenére megbíztam Leonban: mélyen hittem benne, hogy sosem fog olyan helyzetbe keveredni, amely mindannyiunkhoz méltatlan. Másrészt, nem akartam Dallie-nek megadni azt az elégtételt, hogy vicsorgó csivava módjára őrizzek egy nagyragadozót, aki erre szemlátomást nem szorul rá; főképp, mert ez azt is jelentette volna, hogy elbukom az ultimátumot, mert nem engedem őt szabadnak lenni.

Végül, de egyáltalán nem utolsósorban: erősen végén jártunk már az októbernek, és közeledett Leon eredeti születésnapja, a Skorpió ideje – és én olyan meglepetést terveztem erre az alkalomra, amelyhez a lehető legtöbb időt kellett egyedül töltenem otthon, és ki kellett használnom minden percet, amikor Leon nem volt velem.

Nem maradtam teljesen tudatlan afelől sem, hogy mi történik a kulisszák mögött a távollétemben: úgyszólván az egész cirkusz lelkes Sora-fan volt, és barátaim kifejezett kérésem ellenére is figyelték Dallie-t és Leont, azután pedig tájékoztattak a fejleményekről. Mindez roppant szórakoztató lett volna, ha nem lett volna egy füst alatt borzalmasan kínos is; információim ára az volt, hogy minden egyéb bajom mellett most már azon is idegeskedhettem, mikor jön rá a férjem, hogy tudta nélkül leskelődnek utána, és mit művel majd jogos haragjában az egész szeleburdi bandával, ha véletlenül kiderül; abban az esetben ugyanis a Jóisten se mossa le rólam, hogy direkte figyeltetem… Ami persze nem igaz!

Néha, fáradt estéken, ahogy feküdtem mellette és néztem nyugodt, tiszta, álmodó arcát, arra gondoltam: mennyire más volt az életem nélküle! Milyen egyszerű volt minden azelőtt! Hát persze, hiszen egyéb dolgom sem volt, mint hogy jól kiugráljam magam; egyéb álmom sem volt, mint hogy én legyek a Sztár, egyéb boldogságom sem volt, mint szerelmem, élő kapcsolatom a Színpaddal. Ó, könnyű is volt úgy lelkesedni, hogy semmi más felelősség nem nyomta a vállamat, mint saját álmaim megvalósítása; könnyű is volt úgy szeretni mindenkit, hogy a számomra legfontosabbat senki nem akarta, és nem is tudta volna elvenni tőlem, mert egyedül rajtam állt minden… Szív kellett hozzá, kitartás, és semmi más: nem voltak gondjaim, nem volt miért aggódnom; ahhoz, hogy mindent megvalósítsak, mindent elérjek, amiben valaha hittem, elég volt a Nyilas ereje.

A Skorpió idején minden más. Leon titokzatos, emelkedett szellemű ˝másik szintje˝ lassan, de világmozdító erővel átfesti egész életünket, és millió olyan elvárás elé állít, amelyekről régebbi naiv, lelkes, tinilányos életemben azt sem tudtam, hogy léteznek. A Skorpió világa, amikor jó, akkor nagyon jó: maga a Mennyország az, ahová felemel… de amikor épp a földön jár, akkor zárkózott, elvont, és nagyon könnyen félreérthető. Hibázni nem lehet, mert nincs védőháló: fel kell nőni hozzá, és punktum. Életre szóló feladat, emberfeletti Angyaltánc! Itt már nem elég csak a szív, nem elég csak a kitartás: ide egész lélek kell, minden érzés kell – kezdve a sort rögtön az empátiával, és mellé olyan fokú bizalommal, ami már magával a hittel egyenlő. Képes leszek rá? Nem, még csak kételkednem sem szabad! Hinnem, bíznom kell önmagamban is.

Leonnal közös életünk olyan hatalmas Színpad, amelyen nem lehet, hogy ne feleljek meg, mert akkor egyszerűbb kapásból koporsót ácsoltatni magamnak!

Valaha Párizsban vette kezdetét az a végzetes Cirkuszfesztivál, amelyen elbuktam, mert képtelen voltam küzdeni.

Még egyszer nem fogom megtenni ugyanitt, ugyanezt!

Azon a bizonyos napon szerencsére nem szerepelt a programon a közös számunk; aznap a sokszereplős darab ment, amit Leon folyamatosan újabb és újabb ötletekkel egészített ki. Itt elvett, ott hozzáadott egy-egy új szereplőt, mozdulatsort, fantasztikus érzékkel színesítette a darabot. A szám gerince, fővonala mit sem változott, a közönség mégsem látta minden este hajszálpontosan ugyanazt az előadást: a jelentéktelennek látszó, szinte láthatatlan változások minden alkalommal újjáélesztették a darabot, megvalósították a Csodát.

Én magam ugyan elvileg nélkülözhetetlen voltam az előadáshoz, most mégis megkértem Leont: egy estére, csak egyetlenegyre, próbáljon meg kihagyni vagy valaki mással helyettesíteni: ha valaki ekkora improvizőr, mint ő, ez nem jelenthet megvalósíthatatlan problémát.

Fürkészőn nézett rám, s a homlokát ráncolta: sosem kedvelte a meglepetéseket, az indokolatlanságot… végül azonban mégis bólintott, és – nem kérdezett semmit.

- Rendben van – mondta, és lehajolt, hogy megcsókoljon.

Megelőlegezett bizalmától megrendülve hevesen, kitörő örömmel viszonoztam ölelését: nyaka köré fontam a karjaimat, úgy szorítottam magamhoz, és kipirult arcomat az arcához simítottam.

- Köszönöm, köszönöm! – suttogtam boldogan, de közben összeszorult a szívem; hiszen láthatóan még csak a leghalványabb sejtelme sincs, mire készülök épp ma… Nagyjából ismerve életét és nem létező szeretteit, biztos lehettem benne, hogy négy éve senki sem emlékezett meg a születésnapjáról - még ő maga sem.

Nagyon igyekeztem, hogy érzéseim ne üljenek ki az arcomra, nehogy elrontsák a meglepetést; és amikor Leon elment, vadul dobogó szívvel azonnal hozzáláttam az előkészületekhez.

Nem szerveztem semmi olyasmit, amit kettőnk közül csak én találtam volna kellemesnek, de Leon biztosan nem: nem hívtam vendégeket, nem rendeltem partiszervizt, nem díszítettem fel a lakást, nem vettem konfettit, sem semmi egyéb ˝bulizós˝ játékszert, és elbűvölő, apró ajándékokat sem, hisz azokkal úgysem tudna mit kezdeni. Sőt, tortát sem csináltattam neki, tudván, hogy számára nem bírna túl nagy jelentőséggel, az édességtől pedig kimondottan irtózik.

Mindent, mindent úgy akartam alakítani, hogy Leon örülhessen neki, de igazán, szívből örülhessen, és ne csak azért, mert én örömet akarok okozni. Azóta ügyködtem titokban a meglepetésen, amióta csak hazajöttünk Párizsba. Ehhez folyamatosan háttérbe kellett szorítanom saját lelkes Nyilas – természetemet, ami hajlamos lett volna azt hinni, hogy másoknak is az a legmegfelelőbb, ami neki; továbbá fel kellett áldoznom minden szabadidőmet, és ez még kevés is volt: néha, bevallom, amikor neki azt mondtam, futni vagy edzeni megyek – bizony nem ott voltam.

Hanem antikváriumokban… Igen; mert a rengeteg interneten és könyvesboltokban megrendelt új könyv mellé még mindenképpen szerezni akartam neki néhány igazi ritkaságot, igazi különlegességet is: például a szerző által dedikált, első kiadású példányt a századelőről… És ilyesmihez bizony nem is volt olyan egyszerű hozzájutni. Nem, mert ezeket a könyveket jobbára fanatikus gyűjtők őrizték, akik szívesebben váltak volna meg egy létfontos testrészüktől, mint a nagyra tartott, sokra becsült kedvenc könyvtől. Oltári szerencsémre egyiküknek több kiadásban is létezett egy fontos könyv, amire vadásztam, és igen barátságosnak mutatkozott, amikor megtudta, hogy igazi irodalomrajongó kezébe szánom…

Most, miután sorra átvizsgáltam a délelőtt házhoz szállíttatott irodalmat, féltő gonddal vettem a kezembe a sok utánajárás, sok alkudozás, és sok ígéret árán megszerzett ritkaságot; kinyitottam, és az öreg, szépiaszínűre fakult lapokra hajtva arcomat, mélyen beszívtam nehéz, ódon, jóságos illatát… aztán csak bámultam ˝őt˝ ragyogó szemekkel, és mélységes tisztelettel arra gondoltam: hiszen ez maga a lapokba zárt Idő. Félelmetes volt belegondolni, hogy mennyivel idősebb, mint mi; hogy sok évtizedre rúgó pályafutása alatt hányan forgatták, hányan olvasták? Hány elmét mozgattak meg szavai, hány lelket érintett meg varázsujjakkal titkos mondanivalója? Hiszen engem is érint, hozzám is szól, csak a puszta létezésével, pedig még csak bele sem olvastam – mennyire tudna elvarázsolni, ha olvasni kezdenék?

Mindezek alapján volt némi fogalmam, hogy Leon mit fog érezni. Igen – boldog lesz.

Nem is akarok mást, csak ennyit. Boldoggá tenni őt.

S mert nem látott senki, aki kifogásolhatta volna bolondos – szerelmes örömömet: hálás csókot nyomtam a vén kötet borítójára, mielőtt a dohányzóasztalra tettem volna, a többi közé.

Aztán azonmód sarkon perdültem, és lerohantam a városba, egy új ötlet erejétől sarkallva.

Gyertyákat vettem, annyit, amennyit kellett – és még egyet, a visszakapott életért.

Hazaérve mutatós, stílusosan rendetlen kupacba tornyoztam a könyveket a dohányzóasztalon, kisebb – nagyobb oszlopokat készítettem belőlük, majd köréjük és rájuk állítgattam a gyertyákat, vigyázva, hogy a könyvek semmiképp ne sérülhessenek akkor sem, ha majd meggyújtom ezen a különleges, egyedi ˝tortán˝ az apró örömtüzeket.

Ezután sem volt időm tűkön ülni. Hatkor kezdődik az előadás a cirkuszban, tehát Leon kilenc felé ér majd haza – addig készen kell lennem a vacsorával, és jaj, el ne felejtsem behűteni a pezsgőt!

Rohant az idő, de én sem maradtam le tőle: mire a portás kérésemhez híven feltelefonált, hogy Leon hazaérkezett, már a pezsgő is a jégen csücsült, én pedig gyorsan meggyújtottam a gyertyákat, és leoltogattam a villanyokat.

Ünnepélyes, gyertyafényes félhomályban állva, halálosan izgatottan, kezeimet a hátam mögött tördelve, de ragyogó szemmel vártam az ismerős ajtócsukódást…

De nem, semmivel sem lettem boldogabb, amikor végre elkövetkezett.

Tudhattam volna… Az Oswald családban elátkozottak a születésnapok. Valami mindig elromlik a végén.

Istenem, miért?!

Égtek a gyertyák… Minden készen állt, minden annyira szép volt… És nyílt az ajtó, és nem, nem csak Leon lépett be rajta, hanem Dallie is.