Sokáig, nagyon sokáig ültem az ölében mozdulatlanul, a vállára borulva, ezüst hajsátra alá fúrva arcomat. Éreztem őt magamban – nem húzódott ki belőlem - ; éreztem megnyugtató, oltalmazó ölelését, amelyre nem voltam méltó többé.
Még mindig remegtem a sötét, borzalmas gyönyör utórezgéseitől; nem kevésbé volt rettenetes a lelkifurdalás sem, amivel a tetteim büntettek. Soha életemben nem éreztem ilyen gyötrelmes bűntudatot; soha életemben nem utáltam magam ennyire.
Nincs mentség ekkora aljasságra, amit tettem. Nem mentség, hogy nem ismerem teljes egészében Leon múltját, kapcsolatait, mert őt magát igenis ismerem már annyira, hogy holtbiztosan tudjam: bármit tesz is, annak komoly oka van. Soha, de soha nem akart nekem rosszat, sohasem bántott, csak ha ez volt az egyetlen módja annak, hogy fejlődésemet előrébb mozdítsa, utamat egyengesse. Nem mentség, hogy kétségbeestem Dallie miatt, hiszen Leon sohasem csalt volna meg: ez olyan biztos, mint egy nap. Ezt mind tudnom kellett volna; ez mind elég kellett volna hogy legyen ahhoz, hogy tökéletesen megbízzam benne.
De nem, nekem muszáj volt felemelni az íjamat, és vaktában lövöldözni, ráadásul épp akkor, amikor szelíd fenevadam a legvédtelenebb volt. Édes Istenem, hiszen szabályszerűen sarokba szorítottam! Csak annyira volt fair, amit műveltem, mint amennyire emberséges dolog szíven lőni valakit, aki felemelt kézzel, lehajtott fejjel, a megadás ősi gesztusaival áll gyilkosa előtt.
Az asztalon a gyertyák egyike egy utolsót lobbant, majd kialudt: fokozódott a homály, körülöttünk és a szívemben is.
Bármennyire rettegtem is ettől a pillanattól, nem lehetett elkerülni: lassan felemeltem a fejemet, és a szemébe néztem.
Olyan volt a tekintete, mint a csapdában kínlódó állaté.
Engem szúrt szíven a fájdalom, amit okoztam; üvölteni tudtam volna, ugyanakkor felkavarodott a gyomrom, annyira undorodtam magamtól.
Gyönyörű egy születésnapot csináltam neki…!
Most miért kellett ezt?! Mi értelme volt?! Miért bántottam őt, és miért épp most?!
Alig néhány héttel ezelőtt, amikor életét az enyémhez kötötte, megesküdtem: kitartok mellette jóban-rosszban, holtomiglan. Ennyit ér az esküm?! Ennyit ér az Isten és ember előtt adott szavam?! A ˝holtomiglan˝ mindössze másfél hónapig tartott?!
- Bocsáss meg – suttogtam; jól tudva: nem számít, mit mond: magamnak nem fogok megbocsátani soha.
Lehunyta a szemét. – Nem tudhattad – mondta rekedten.
- Ezer más dolog volt, amit tudnom kellett volna – feleltem elkeseredetten, miközben felálltam, és megkerestem a ledobott kimonómat.
Valószínűleg nagyon is átütött a hangomon, hogy mit érzek, mert ő is felállt. Amikor legközelebb ránéztem, a Halálisten már ráterítette arcára jéghideg köpönyegét; senki sem sejthette többé, mi van alatta.
- Ne vádold magad, kérlek – mondta. – Semmiről sem tehetsz. Ez az egész az én tartozásom, nekem kell rendezni.
Inkább nem válaszoltam. Mit mondhattam volna? Hiszen egyetlen normális gondolatom sem volt. Annyi minden kavargott bennem, hogy egyszerűen képtelen voltam józanul gondolkodni.
Túl sok volt nekem ez az iszonyatos érzelmi megterhelés, amit ez az ősz adott. Fejre állt az egész életem, teljes egészében átminősült minden, amit valaha fontosnak tudtam. Hivatásom már csak ˝munka˝ volt, életem lett a Színpad, amelyen hiába próbáltam elvárásokon felül teljesíteni: sosem sikerült. Hiába kockáztattam meg a legszebb, legeredetibb ugrásokat: valami mindig félrecsúszott.
Hiába voltam profi artista: az élet színpadán ügyetlen, csetlő-botló kölyöklány voltam, akit folyton elront mindent; kiselefánt a porcelánboltban, aki a legnagyobb jóindulata ellenére is csak bosszúságot és fájdalmat okoz, mert minden mozdulatával összetör valamit…
Kapkodó, zavaros gondolataim között új reménysugár tört utat magának.
Talán van kiút, ha nem is olyan módon, ahogy a lányregényekben lenni szokott.
- Leon – kezdtem kásás, fáradt hangon - , azt hiszem, ki kell mennem. Szükségem van egy kis friss levegőre.
Hirtelen nagyon élesen, fürkészőn nézett rám; a röntgenszemű koreográfus tekintetével, aki nem csak egy adott mozdulatsort lát, de azt is, hogy abból miféle folytatás kerekedik ki egy, három, öt másodperc múlva. Végül lassan, értőn bólintott.
Sarkon fordultam, és a gardrób felé vettem az irányt.
Miután felöltöztem, még ahhoz is volt erőm, hogy odamenjek hozzá. A kanapén ült, a nehezen, de nagy boldogan kiharcolt régiséggel a kezében; hosszú ujjai olyan tisztelettel simítottak végig a vénséges bőrkötésen, mintha élőlényt cirógatna – így simogatta meg talán egyszer rég kishúga puha, gyöngyház haját… És nekem újra a szívembe mart a kín.
Miért nem maradok itt vele? Miért nem veszem körül minden gyengédségemmel, minden szeretetemmel? Múltja a Holtak Ösvénye; meghalt mindenki, akit valaha szeretett – miért hagyom magára én is?!
Könnyfátyolos szemmel lehajoltam hozzá, és arcon csókoltam. Nem mondtam semmit: nem akartam azt hazudni, hogy sietek haza. Ő sem szólt; mélységes, ám kifürkészhetetlen tekintettel a szemembe nézett, és utamra engedett.
Lifttel mentem le, mert már olyan mindegy volt minden: olyan fájdalom tört meg, amit nem futhattam ki magamból csak úgy húszemeletnyi lépcsősoron.
Nem, nem is fájdalom volt: teljes meghasonlás önmagammal.
Maga a végzet.
Az úton átfutva berohantam a park kapuján; tudtam, innen nem egész egy kilométernyire van a város nagyságú Saint-Cloud-nak egy másik kijárata, amely a Híd felé vezet.
Még annyi önkontroll sem volt bennem, mint a legutóbb, amikor itt jártam.
Mintegy kívülállóként hallottam, hogy csikorog a sportcipőm alatt a gyöngykavicsos sétány; éreztem, hogy hideg van, de mintha nem is én éreztem volna; suhantak mellettem a százéves, lombjukat vesztett, alvó fák, és egyik sem állt az utamba, hogy konok, sötét hisztériámat, elszánt vakrepülésemet megállítsa. Hamarosan elértem a Híd felőli kaput, és már láttam is: nem túl messze ott magasodott a ragyogó város felett a Pont de Sévres.
Úgy futottam oda hozzá, mintha tőle vigaszra számíthatnék. Igen, a Híd akkor is megvigasztalhat, amikor már senki más.
A Hidak. A hidak a túlsó partra. Életünk, végzetünk hídjai.
A Sévres közepéig besétáltam a hídon futó út mellett korláttal leválasztott, széles gyalogjárón. Szinte hihetetlen módon alig járt erre valaki: egy-két késői hazatérőt, néhány biciklist, és egy csapat danászó fiatalt kellett csak kikerülnöm; aztán megálltam középtájon, az egyik titáni tartópillér takarásában.
Néhány percig csak néztem a neonfényes éjszakai ruhájában pompázó várost; szemem elmerengett a Rue Grande fényein, hallgattam a hátam mögött elsuhanó autók zúgását, és éreztem magam alatt és magam körül a Hidat.
Ezen a hídon át érkeztem Párizsba, életem hídján életem színpadára; és a Túloldalra átmenni is ezen a hídon át fogok.
Párizs. La Capitale du monde*. Szerettelek.
Lehunytam a szemem.
Már csak egy arcot láttam magam előtt, és annak az arcnak minden rezdülését: halványan felrémlő mosolyát, szigorúan összevont szemöldökét, szeme áttetsző vagy épp viharszürke tekintetét, hűvös tartózkodását, borongó gyászát, fájdalmas boldogságát, ritka örömét.
Annyira, de annyira szeretem – hogyan voltam képes akkor bántani ilyen aljas, ilyen számító, ilyen minősíthetetlen módon?! Ez nem egyszerű, hétköznapi, gyerekes kitolás volt, hanem a legetikátlanabb dolog, amit valaha felismertem – és épp önmagamban! Még, hogy ˝Angyallány!˝ Egy igazi Angyal szíve felöleli az egész világot – és nem hagyja ki azt az egyetlenegy szívet sem, akinek a leginkább szüksége lenne rá!
Mindegy, mit mondott Leon, mindegy, mi történt: a választ már megkaptam. Nem csak arra, amit kérdeztem, de így kellett lennie: legalább megtudtam valamit, valami nagyon fontosat magamról; még mielőtt vak elbizakodottságomban még többet ártottam volna olyan embereknek, akik erre nem szolgáltak rá.
Nem tudok élni ebben a tudatban, ekkora gyalázattal a lelkemen. Így semmit sem érek, senkihez sem vagyok elég jó, de legfőképp Őhozzá nem.
Tessék, most is otthagytam egyedül, búcsú nélkül. Legalább egy ˝sziát˝ megérdemelt volna, nem?!
Ezt már nem lehetett kibírni. Fojtottan felzokogtam.
Amilyen nehéz volt a szívem, olyan könnyű a mozgásom: két pillanatba sem került átmászni a magas korláton, és végigsétálni a mélység fölött átívelő koszorúgerendán. Kimentem egészen a végéig, aztán lenéztem a cipőm orra előtt.
Messze odalent békésen, szelíden, szürkén hömpölygött a Szajna. Két távoli partja mintha két ölelésre tárt kar lett volna; hívott, biztatott a mélység: ha átlendülök ezen a hidegen szeles, sötét távolságon, keblére ölel a folyó, és véget ér minden bánat, minden kétség, minden gyötrelem, de legfőképp az, amit én okoztam Neki…
Megint lehunytam a szemem, és fohászkodtam, nem tudom, kihez: Vigyázz rá!
AJÁNLOM AZ OLDALT
