Végtelenül lassúnak tűnt az a pillanat, amikor Párizs fényeiből kilépve zuhanni kezdtem a sötét folyó felé.
Éreztem az ismerős, könnyű szédülést; azt, hogy megemelkedik a gyomrom, és hallottam, amint süvíteni kezd a fülem mellett a zuhanás szele.
Ez volt az a pillanat, amikor már nem gondoltam semmire, már nem éreztem semmit. Kiürült belőlem minden félelem, minden fájdalom, minden keserűség, minden indulat: mintha a gravitáció már jó előre kivonta volna belőlem; mintha a Szajna előleget adott volna a szelíd, elbocsátó feledésből. Tehát mégsem csak legenda, hogy a halál kapujában megbékél a lélek, elnyugszik a szív, eltávolodik a világ?
Ez volt a mindenbe belenyugvás pillanata, az átmenet pillanata: a végső pillanat a Túloldal falai előtt.
A következő pillanat azonban az erőszaké volt: hirtelen jéghideg ujjak kulcsolódtak a csuklómra, mint gyilkos acélpántok; könyörtelen szorításuk megfékezte száguldásomat, és a váratlan satufék megfellebbezhetetlen erővel rántott vissza a létezés felszínére.
A nagy erejű rándulás az elmúlás békéjének szürke ködébe, a Szajna ölelésébe igyekvő lelkemet is megfékezte, és visszalökte a földi érzések gyötrelmes poklába. Ezt érezheti a csecsemő, amikor világra jön; amikor teremtő, világrendítő erők kivonják az anyai test meleg, békés sötétjéből a hideg valóságba, ahol minden légvétel fáj, a lélek pedig üvölt a tudattól, hogy a béke ezentúl már csak emlék marad.
Tágra nyílt, iszonyattól eltelt szemekkel néztem fel; első szörnyű, önző gondolatom az volt: bárki is az, én kirántom magam a kezéből: engem vár a víz.
Leon volt; hát persze, hogy ő. A koszorúgerenda legalsó támvasába akasztott lábbal, fejjel lefelé lógott; haját tépte, kavarta a folyó felett, a híd alatt süvítő hideg szél. Az örvénylő hajtömeg takarásában nem láthattam az arcát; de láttam valami sokkal borzalmasabbat.
Láttam, kristálytisztán láttam, hogy amikor elrugaszkodott, még semmiképpen nem tudhatta, talál-e csak egyetlen támpontot is, amely mindkettőnket megtart; nem tudhatta, vajon nem a biztos halálba ugrik-e – és ő mégis utánam lendült. Láttam, hogy a legutolsó pillanatban sikerült elkapnia lábával a támvasat, láttam, hogy szinte természetfeletti módon kellett megfeszítenie a testét ahhoz, hogy elérjen; láttam, hogy az az éles peremű, hideg sarokvas most a kettőnk súlyától terhelten épp letépni készül bokából a lábfejét; láttam, hogy vércseppeket sodor a szél a kavargó, jégfehér sörénybe.
- Eressz! – sikoltottam, de már nem a halálvágy motivált, hanem az aggodalom: ha elenged, felére csökken a lábára nehezedő súly; a vonóerő, amely máris a húsába mart. Inkább a sötét víz, csak neki ne essen baja! Ha elvágja a vas a lábában az inakat, vége a hivatásának, vége az életének!
A szél zúgásában, a forgalom morajában is hallottam, hogy halkan felnyög kínjában… Aztán megvonaglott, megrándult, és én emelkedni kezdtem, mint mindig, azóta, hogy első alkalommal zuhantam és repültem vele, általa…
Csakhogy egy merev koszorúgerenda nem trapéz; nem olyasmi, ami együtt mozdul a rajta dolgozó tornásszal, mozgásával segítve, meghosszabbítva az őt irányító test lehetőségeit.
Leonnak ahhoz, hogy engem a megszokott módon, alulról fellendítve a magasba tudjon hajítani, saját testével kellett pótolni a trapéz mozgásának hiányát; dupla lendületet kellett adnia ahhoz, hogy mozdulatának íve elegendő erőt adjon a szárnyaláshoz… És ezt csak egyféleképpen tehette meg: el kellett engednie lábával a merev támasztékot, ami akadályozta mozgásában.
Mivel éppen emelkedtem, nem láttam, de tudtam, éreztem: kiakasztotta lábát a támvas éles pereméből, elrúgta magát a hídtól, hogy engem felhajíthasson, és míg én felfelé szárnyalok, ő lezuhan helyettem… Mire én tizedmásodpercek múlva hajszálpontosan, egy profi koreográfus által előre látottan épségben elérem a hidat, addigra őt elnyeli a sötét, hideg mélység, mert inkább kockáztatja a halált, mint hogy engem lezuhanni hagyjon; inkább odaveti az életét újra, azonnal és magától értetődően, mint hogy veszni hagyjon valakit, akit szeret.
Repültem, mint egy Angyal – de micsoda angyal! Még, hogy minden szívet egyesítő, minden harcot elutasító, ragyogó lény?! Mit ér nekem minden szív, azért az egyért cserébe?! Mit ér a csatamentes színpad, amelynek épp most döntöttem ki a főpillérét?!
A Halál árnyékából kihajítva láttam csak át az egész életemet; fentről, a magasból, ahová Ő emelt.
Dehogy voltam Angyal! Ha igen, csak azért, mert volt, aki szárnyakat adjon!
Adott, ó, igen, adott akkor is, ha nem kértem; adott a legutolsó pillanatban is – inkább saját szárnyait törte le tőből, hogy én repülhessek…
Száraz, kínzó zokogásom reszelős zihálásán keresztül is hallottam, ahogy lábaim puhán dobbanva találkoznak a Híd gyalogjárójának aszfaltjával; és hallottam ugyanabban a pillanatban egy csobbanást a mélység felől: egy halálos találkozás hangját. Szinte láttam magam előtt a képet, ahogy Leon haja felörvénylik a vízben még egyszer, utoljára, majd lustán, hínárként lebbenve követi őt a mélybe, a sötétbe.
Saját halálom közeledte békével üdvözölt, de az övé kimondhatatlan iszonyattal töltött el; sikoltva perdültem meg, és dobtam volna át magam a korláton újra… Ám ekkor már voltak ott néhányan, akik látták, mi történt, és lefogtak.
Haraptam. Karmoltam. Üvöltöttem. Mélységes kétségbeesésem megsokszorozta erőmet: négyen csüngtek rajtam, mire nagy nehezen mozdulatlanná béklyóztak. Valaki a hátam mögött még arra is vállalkozott, hogy befogja a számat, hogy halljam, amint angol – francia keveréknyelven nyugtatgatni próbál.
Véresre haraptam a kezét.
Többen a hídkorlátra hajolva aggodalmasan kémlelték a vizet; egy férfi éles, kapkodó hangon telefonált, mások a Sévres vége felé szaladtak, hogy a part felől közelítsék meg a vén folyót.
- Megsérült – zokogtam. – Ha él, akkor sem tud úszni, kérem, segítsenek! Megsérült… - nyögtem, és nem jutott el a tudatomig, hogy fájdalomtól, aggodalomtól félőrülten önkéntelenül anyanyelvemen szólok, és nem tudtam felfogni, hogy miért néznek rám értetlenül, mit kérdezgetnek tőlem idegesen ezek az érzelmes, nagy szívű franciák.
Önkéntes fogvatartóim kezei között lassan lecsúsztam az aszfaltra. Szemeim előtt fekete karikák ugráltak, és hirtelen nehezen kaptam levegőt.
Nem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy elájuljak – mire feleszmélnék, lehet, hogy rég késő lenne már…
Lehet, hogy már most is késő.
Fuldokoltam a tehetetlenségtől, a bizonytalanságtól; égő szememet egy pillanatra sem vettem le a hídkorlát előtt álló emberekről, figyeltem, mit néznek, hogyan beszélnek, próbáltam megfejteni hangsúlyaikat, testbeszédüket; közben ajkamat harapdáltam, egyre férjem nevét mormoltam, és folytak a könnyeim.
Nem lehet szavakban kifejezni akkora bűntudatot, amit éreztem.
Megint a régi nóta: hogyan lehettem ilyen hülye?! Ismerhettem volna annyira, hogy nem fog otthon ülni, ha én megkérdőjelezhető esti sétára indulok. Mit csináltam, édes Istenem, mit csináltam?! Tudnom kellett volna, mi az egyetlen lehetséges reakciója a tetteimre – miért nem mertem tudni?!
Az eszméletlenségig kétségbeestem, a halált akartam, mert olyan gonosz dolgot követtem el vele szemben, amit sosem feltételeztem volna magamról?! Tényleg?! Dehogy volt az gonoszság… Ó, a gonoszság nem AZ volt.
A gonoszság ez volt, amit utána tettem. Tudnom kellett volna, mit fog tenni, és hagytam, hogy megtegye. Rákényszerítettem az ostoba, meggondolatlan, felelőtlen viselkedésemmel, hogy megtegye.
Leon meg fog halni, és erről én tehetek. Már a halált sem érdemlem; az lesz a büntetésem, hogy Sötét Angyalként kell leélnem az életemet, sötét szárnyakkal, abban a tudatban, hogy megöltem azt, akit szeretek.
Leon.
Leon.
Ez a Híd a Túloldalra vezet, és én még mindig itt állok a közepén.
De ismerek valakit, aki szintén itthon van ezen a terepen.
Hozd vissza őt, és kérj érte bármilyen árat: én megadom.
Vedd el minden érzésemet, vedd el a szívemet: ha ő meghal, úgysincs rá szükségem többé. Tégy jéghideg, közömbös, undorító némberré; tedd, hogy ne tudjak szeretni többé, tedd, hogy gyűlöljön örök életemben mindenki, ne legyenek barátaim, ne legyen egy normális kapcsolatom, ne legyen egy szempár, aki szívesen tekint rám, egy szív, aki értem dobog – csak hozd vissza őt!
Nem magamnak kérem, öreg barátom. Önmagammal örökre leszámoltam. Tedd, hogy megutáljon, tedd, hogy mást szeressen; nem érdekel, ha elválik tőlem, nem érdekel, hány szép szőke lányt ölel át – boldog leszek, ha mással látom is, csak éljen; ha távol tőlem, ha a világ túlsó felén is, de éljen. Csak láthassam, ha csak egy újság címlapján is néha. Ennyit kérek, nem többet – és felteszem rá az életemet.
Ints a jégszilánk-hegyű varázspálcáddal, ezeréves mágus: dermessz meg örökre. Lemondok a szívemről, lemondok a szerelemről, lemondok a szárnyaimról. Lemondok Róla is – csak éljen.
Állítsd meg a Sötét Folyót!
Vedd ki őt a Szajna karjaiból!
Cserébe neked adom a szívemet.
Álltam a Hídon, és hallgattam a szelet, a folyó suttogását és az izgatott francia hadarást; éreztem vigyázóim szigorú, óvó kezét; láttam a sötétséget lent a mélyben, és Párizs fényeit idefent, láttam a közeledő hatósági autók kék-vörös villogását, hallottam, ahogy a szirénák hangja lassan átveszi az uralmat a város hangjai felett, és lassan megéreztem a hideget a szívemben.
Vízió volt? Vagy valóság?
A Halálisten jelenlétét éreztem a hátam mögött.
Most már csak várnom kellett: mi lesz a válasza?
Hajlandó lesz-e felcserélni nagyra becsült, jégfényű, gyöngyház hajú gyermekét az én jelentéktelen életemért? Mennyit érek – és mennyit ér Ő?
A part felől ideges kiabálást, zavart, feszült hangokat hozott a szél, és én tudtam: megtalálták.
Vajon élő, vagy holt testet adott vissza a Szajna?
A hátam mögül halk, kegyetlen kuncogást véltem hallani.
Nem ijesztesz meg, Észak Ura, holt lelkek Istene! Én állom a szavam.
Felemeltem a fejemet, és halkan, ezúttal angolul azt mondtam önkéntes őreimnek:
- Kérem, kísérjenek oda. Akár él, akár holt: látni akarom.
AJÁNLOM AZ OLDALT
