A Leon Oswald – féle iskola volt a legizgalmasabb egész életemben, amit kijártam!
Szeretni tanultam, egy olyan tanár keze alatt, aki nem egészen egy évvel ezelőtt még érzéketlenségéről, jégszívéről volt nevezetes. Hogy végül mégsem nála vizsgáztam le, arról senki sem tehetett.
Nos, ami azt illeti, nem lett belőle lágyszívű, kenyérre kenhető, elfogult oktató. Pontosan úgy bánt velem is, ahogy a keze alá beosztott kezdő artistákkal: keményen, de igazságosan. Nem kényeztetett, nem ajnározott, nem ölelgetett és cirógatott nyakra – főre, mégis ragaszkodtam hozzá; nem kívánta minden szabad percét velem tölteni, s ugyanezt tőlem sem várta el, és mégis biztonságban éreztem magam mellette.
Egy hét telt el azóta, hogy a Pont de Sévresről utánam vetette magát a mélybe. Szívbajos ettől sem lett; lába viszont csúnyán megsérült: jó ideig nem vállalhatott munkát miatta. Kinézett nekünk vagy tíznapi lustálkodás, ami viszont, tekintve magánéletünk zilált mivoltát, ránk is fért; olyannyira, hogy tudtam: ha ez nem lenne így, holtbiztosan elválnánk.
Tehát lustálkodtunk. Ez úgy festett, hogy amint Leon úgy döntött, hogy lába bírja a terhelést, bejártuk Párizst. Minden napra jutott valami látni- és felfedeznivaló, legalábbis ami engem illet; és a kalandok tömkelegében teljesen megfeledkeztem az érzelmi kérdésekről. Hiba volt, hiába is próbálom takargatni azzal, hogy csak a Louvre- t bejárni nem elég egy nap… Aztán ott volt a Cité, a Notre Dame…
Egy nálam tapasztaltabb, erősebb nő talán azt kérdezné: ˝most akkor turista vagy, vagy egy szerelmes asszony, aki épp megmenteni készül a házasságát?˝ Hiába, mégsem vádolhatom magam örökké a lelkesedésre hajlamos alaptermészetemért! Párizs igenis lenyűgözött, s most, hogy végre volt időm nyakamba venni a vén nagyvárost, hát lázasan belemerültem életébe, történetébe, mindennapjaiba, idegenvezetőül fogadva és vég nélkül faggatva türelmes férjemet. Remekül éreztem magam! Eszembe sem jutott a cirkusz, a következő műsorszám; ennél sokkal nagyobb élmény volt megbámulni lentről az öreg Eiffelt, este pedig megvacsorázni a tetején a lassan forgó étteremben, és Párizs éjszakai fényeit bámulni közben… A férjem szeme helyett.
Jó társaság, különleges ételek, káprázatszép nagyváros – kell ennél több?
Talán több, mint egy hét is elmúlt, mire egy katartikus véletlen folytán ráébredtem: igen, kellett volna.
*
*
Hűvös, fázós novemberi reggel volt, amelyen a lakásunktól nem túl messzire lévő bevásárlóközpontba indultam, hogy a hétvégére tervezett, Párizs környéki kiránduláshoz vegyek néhány apróságot.
Leon otthon maradt, és az utazás hivatalos oldalát szervezte: szállást foglalt és éttermekkel egyeztetett időpontokat, hogy útközben ne legyen gondunk ilyesmire.
Magánéletünk ugyan mindenre hasonlított, csak házasságra nem – ama emlékezetes éjszaka óta nem aludtunk egy szobában – mégis nyugodt szívvel hagytam magára. Soha, semmi okom nem volt kételkedni benne; egyszer tettem ezt meg, és azóta is bánom.
Kiléptem a házból, mélyet lélegeztem a friss levegőből, és átvágtam a parkon: pontosan azon az útvonalon, amelyen nem is túl rég a Híd felé rohantam.
Nem legyintett meg semminő kísérteties, vészterhes érzés az ismerős, gyöngykavicsos sétányok, az ősöreg fák láttán. Emlékeztem a kétségbeesésre, a fejveszett száguldásra a sötétben, de úgy, mintha egy rémálomra emlékeznék vissza: éreztem ugyan sötét, félelmetes hangulatát – sohasem fogom elfelejteni! – de maguk az emlékképek már letisztulva, áttekinthetően álltak előttem, készen arra, hogy végre elfogulatlanul értékeljem őket.
Megtorpantam, amikor szétváltak előttem a fák, és fölém magasodott a Sévres.
A Híd! – dobbant fel a szívem.
A Híd a túloldalra!
Egy pillanatra megálltam, és felbámultam rá. Furcsa, megfoghatatlan, de nem kellemetlen érzés kerülgetett. Így érezhet valaki, aki épp csak megmenekült a végtől, és egy idő múlva, amikor már képes arra, hogy kibogozgassa a történteket, többet talál, mint remélni mer. Látni véltem Leont, ahogy fejjel lefelé lóg a hídról, és kavargó hajába vércseppek hullanak; ugyanakkor hallani véltem a hangját: ˝… tíz méter magasan engedtem el a kezét…˝ Látni véltem önmagam, ahogy a legvégső kétségbeesésen is túl alkut kötök a Halálistennel: Hozd vissza őt, és kérj érte bármilyen árat: én megadom.
… És láthattam végre, miért nem tudom boldoggá tenni őt; hogy miért nem sikerül semmi, és miért nem tudom megválaszolni a kérdést, amelynek megválaszolásával túl régóta kések – nagyon régóta ahhoz képest, hogy bármely épeszű nő ott és azonnal válaszolt volna rá. Láthattam, miért élek úgy a férjem mellett, mint egy idegen, vagy jobb esetben egy barát…
Mert nem tartottam be az alku rám eső részét.
A paktumot teljesíteni kell, vagy megfellebbezhetetlenül felülmúlni, és én egyiket sem tettem.
Leon életére, boldogságára esküdtem; de ebben a rejtélyes, magányos remeteéletben túl sok volt a titok ahhoz, hogy átláthassam; és nem is tettem érte valami sokat, hogy fellebbenjen a függöny. Szótlan volt a férfi, akivel éltem, és néma volt a múltja: olyan néma, hogy első halk suttogása is ágyúdörrenésként hatott, és amikor meghallottam, azt hittem, megsüketülök. Holott éppen akkor kellett volna teleszívni a tüdőmet, és túlüvölteni a mennydörgést: ˝Gyerünk, tovább!˝ Akkor kellett volna a sarkamra állni, és kikövetelni: ˝Egészen ismerni akarlak!˝ - és nem törődni vele, akármekkorát szól is, ami következik.
Egy bátrabb, vadabb nő ezt tette volna; én azonban az istentelen zajtól megriadva, csengő füllel levetettem magam a Hídról – ahelyett, hogy átmentem volna rajta.
Most, mintha rossz álomból ébrednék, úgy néztem a Sévrest. Láttam a mélységet és a magasságot a Szajna felett, láttam a túloldal ragyogó reggeli párába vesző messzeségét, és arra gondoltam: talán sosem leszek méltó Leonhoz… De ha van egy kis szerencsém, legalább azt betarthatom, amit ígértem: boldog leszek, hogy egyáltalán a világon van.
- Rendben van – suttogtam a Hídnak, és halványan elmosolyodtam. – Vigyél át a túlsó partra.
Azzal elindultam felé.
Nem tudom, mit történt velem útközben, és mi nem. Igyekeztem nem gondolni semmire, csak raktam egyik lábamat a másik után… és azt vettem észre, hogy minden lépéssel könnyebb egy kicsit.
*
Jókedvűen dobáltam be a hátizsákomba azt a néhány teljesen felesleges, mégis nélkülözhetetlen apróságot, amit vettem: egy doboz teát, egy pár vadiúj sportcipőt, és vagy három kiló gyönyörűséges, vérpiros almát. Leon nem épp az étvágyáról volt híres, viszont előfordult, hogy néhány szem mazsolás keksz vagy érett gyümölcs jobb belátásra bírta.
Zsongott körülöttem az áruház. Elégedett orcával felkaptam a motyómat, és a szokott lendülettel megperdültem, hogy távozzak a rakodópulttól és egyszersmind a zsivajból – és akkor beleütköztem valakibe.
Egyszerre kaptunk egymáshoz, megakadályozandó, hogy a másik elessen, és egyszerre kezdtünk mentegetőzni:
- Elnézést, nem figyeltem… - Így ő.
- Bocsá… - Így én. A mondat többi része elveszett a rám ragyogó smaragdzöld szempár okozta sokkban.
A meglepetés, a felismerés erejétől megnémulva bámultam, ahogy azok a hűvös, halvány tigrisszemek tágra nyílnak a döbbenettől.
- Sora?! – nyögte. – Ne haragudj…
Karja után nyúltam, mint aki attól fél, elszalad. – Nem, nem, te ne haragudj! – hajoltam meg. – Figyelmetlen voltam, és nem csak most. Fel kellett volna, hogy hívjalak, én…
Annyiféle érzés szakadt rám hirtelen, hogy megint csak képtelen voltam folytatni.
Felismerés – jóval mélyebb, mint amit valaha bárkivel kapcsolatban éreztem. Bűntudat – tájékoztatnom illett volna a történtekről, még akkor is, ha kollégáinktól tudhatott róla. Hiszen ő több, mint holmi ˝kiváltó ok˝ - ember, mint én; érző lény, mint én; azonos velem, mert bárhogyan is, de Leonhoz tartozott, és az enyéimnél csak… a veszteségei nagyobbak.
Egy csepp félelmet is éreztem – Dallie különleges lány volt, és annyira hasonlított Leonra! Magas volt, karcsú, hűvös szemű, tartózkodó figura; és erő sugárzott belőle: a profik fölénye. Laylához hasonlíthatnám, ha Layla régebben kissé érzékenyebb lett volna; a Főnix szemei azonban sokáig nem ismerték a könnyeket… De ez a zöld mélység, ez ismerte őket, tudtam.
És éreztem valami mást is: örömöt. Örültem, hogy látom őt.
Olyan volt, mint egy esély. Ha megkésve, ha rengeteg félreértés és szenvedés árán is, de lehetőséget kaptam, hogy azzá válhassak, aki voltam: Angyallá.
Ez hát a Túloldal! Mindent megérteni, mindent átlátni, minden szívet felemelni, és közben megtalálni a helyedet a világban – és önmagadat. Boldog vagyok!
- Sora, mi történt veled? – kérdezte. Nem nagyon érdekelte, amire céloztam: helyette velem foglalkozott: azzal az egyetlen szívvel, amely épp előtte volt – mint a Nagyok. – Rosszul vagy? Tudok segíteni?
Kétségbeesetten próbáltam volna elmondani azt az irtózatos megérzés- és információözönt, ami bennem lüktetett, mióta csak megláttam; de tisztában voltam vele: most még nem értené. Megvetően utasítaná vissza még csak a lehetőségét is annak, amit én máris tudtam; azt hinné, megőrültem…
Cseppet sem volt kellemes olyan tudás birtokában lenni, amely mások életéről, sorsáról dönt; megérteni, mi miért történt, és hová visz… a Híd. De legalább már tudtam, mit kell tennem, merre kell mennem. Már tudtam, ki vagyok én.
- Semmi bajom – fújtam nevetve, mint aki vidám kocogásról jön -, és csak most jövök rá, mennyire örülök, hogy összefutottunk. Dallie, muszáj beszélnünk. Meghívhatlak egy kávéra?
Összeráncolta a homlokát, és vonakodva hátrált egy lépést. Mintha csak Leont látnám!
- Nem – mondta morcosan. – Egyszer mentem bele egy hasonló meghívásba, és akkor is tönkrevágtam a szülinapi meglepetésedet. – Határozott tekintetem láttán megrázta a fejét. – Nem, Sora! Vannak dolgok, amiket jobb nem feszegetni.
- Én könyveket adtam neki – mondtam konokul égő szemmel -, és igaz, nem akármilyen ajándék volt, de a tiéddel nem ért fel. Te sokkal többet adtál volna: békés lezárását valaminek, kezdetét valaminek…
- Tehát elmondta – grimaszolt; én azonban láttam a fölényes tekintet mögött végigsuhanó fájdalmat… A gyászt. – Kapásból témánál vagyunk? Sora, ez egy kétéves történet, amit jobb elfelejteni.
Gyermekét veszítette el, és a férfit, akit szeretett; összetört értük testben- lélekben, és külföldre menekült, hogy a tragédia ne tartsa fel boldogulásában azt az egyetlen szívet, aki számára fontos volt: ne okozzon neki nagyobb bűntudatot, több gyászt annál, amiben húga halála után amúgy is része volt… Vállalta a felelősséget egyedül, egy életet nélküle, hogy az, akit szeret, szabadon élhessen… Édes Istenem, mennyire szerethette!
Elfutotta a könny a szememet, de felszegtem az állam. Most már harcoltam érte.
- Egy kétéves történet, ami befejezetlen! – vádoltam.
Fáradt, közömbös lett a tekintete. – Minek bolygatni a múltat, Sora? – kérdezte.
- Mert a jelenbe vezet, és onnan a jövőbe, hát nem érted?! – vágtam rá szenvedélyesen.
Nem értette. Láttam a szemén: azt hiszi, félig- meddig belebolondultam abba, ami a Hídon történt velünk. Holott csak most voltam normális igazán!
Ez a nő itt szeretni merte Őt akkor is, amikor nem volt benne semmi, de semmi emberi. Annyira szerette, hogy el tudta engedni; nem hisztizett, nem lett öngyilkos: egyszerűen félreállt az útjából, és soha, senkinek nem mondta el, mit érzett valójában.
Most csak a fejét ingatta, ahogy lassan mégis megértette, amit mondtam. Búcsúintésre emelte a kezét, amely intésből egyszersmind lemondó legyintés lett; megfordult, hogy elmenjen, és én hagytam.
Meg fogom találni, ha eljön az ideje. Két szív története sohasem befejezett történet; ha tartoznak egymásnak, összehozza őket a Sors, bárhogyan is… És olyankor kell egy őrangyal, aki vigyáz rájuk.
Csak néztem távolodó alakját, és emlékeztem arra, amit Leon mondott róla:
˝…Tartozom Dallie-nek is. Ha mással nem, hát annyival, hogy megmutassam, mekkorát tud változni valaki… hogy érdemes árral szemben úszni, és visszanyerni a hitet, a bizalmat, egymás megbecsülését: amit két évvel ezelőtt elveszítettünk…˝
Elveszítettétek, de nem örökre, Leon – gondoltam.
˝…Dallie azóta a baleset óta, bármilyen vonzó, csinos, a maga módján barátságos nő, nem volt képes egyetlen normális kapcsolatot kötni… És ezt nekem köszönheti...˝
Persze, hogy neked, mert téged szeret – mosolyogtam. – És Te, hogy állsz ebben a témakörben, Leon? Miféle érzések vannak hallgatásod csendjében? Akad közöttük olyan, amit magadnak sem ismertél be soha – ugye?
˝… Azt reméltem, ha megismeri az új életemet, ha gyakrabban találkozik veled… talán kap némi bizonyságot arra nézvést, hogy igenis létezik őszinte szerelem, akkor is, ha nem vagyunk tökéletesek…˝
Ha gyakrabban találkozik velem, tudni fogja! – ígértem nyomatékosan.
˝… Hogy bármilyen reménytelennek tűnik a helyzet, az ember igenis találhat Valakit, aki szereti… elfogadja… Hogy találhat valakit, akinek a szemében, szívében ő a legértékesebb, az egyetlen, az igazi… Csak azt akartam, hogy lássa: igen, létezik; igen, lehetséges, ha igazán szeretünk… Hogy lássa, hogy van értelme élni, mert ahogy én, úgy egyszer ő is rátalálhat majd…˝
Rá fog találni, Leon, én már tudom… Most az egyszer előbb tudok valamit, jobban tudok valamit nálad, Főnök.
˝… Már nem merek hinni, már nem értek semmit, már nem tudok mit gondolni, Sora; még soha az életben nem voltam ilyen bizonytalan. Most már csak egy kérdésem van… És az egyetlen lényhez fordulok vele, aki tudhatja a választ. Mondd meg nekem, Sora Oswald: létezik hát az az őszinte szerelem?˝
Mosolyogva siettem ki az áruházból, és lépkedtem a Híd felé.
A Szajna feletti párát ekkor kezdte eloszlatni a Nap, és én boldogan rúgtam le láncaimat a ragyogó fényben, úgy, mint egykor rég a szalagokat, Cape Maryben. Végre ráébredtem életem értelmére! A Színpad nem más, mint az élet maga; és én azért vagyok a világon, hogy csatamentessé tegyem. Ez itt az Angyalok tánca, és hivatásom, örök álmom, boldogságom, mindenem egyetlen mondatban kifejezhető.
Egyesüljön a szívetek, Barátaim!
Hangosan, tiszta örömmel felnevettem; megszaporáztam a lépteimet, és ráléptem a Hídra.
A Hídon aztán már nem lépkedtem: futottam; nem futottam: szárnyaltam! Haza, Hozzá, hogy elmondjam, hogy megválaszoljam a kérdését: igen, igen, igen: létezik!
AJÁNLOM AZ OLDALT
