Remegtem… Én, akibe ritkán férkőzött be a félelem alattomos férge, most remegtem… Sőt rettegtem!
Lehet nevetséges, hogy a rendíthetetlen Kalos Eido fél, mint egy óvodás kölyök, mégis akkor megtörtént. Igen, az első előadás előtt, a Kaleido Társulat bemutatkozásának estéjén megtörtént…
Bár, ha úgy vesszük, tulajdonképpen az első elődadás nem is ígérkezett egy eget-romboló sikernek. Nem volt se történet, se kitalált forgatókönyv, mégis, az első, egész estét áthidaló előadásnak ígérkezett, mely meghatározza, majd a továbbiakat.
Igaz, nem csak én voltam izgatott, hanem Sarah is. Hetekkel korábban elkezdte a gyakorlást. Otthon egyfolytában skálázott, néha, szégyen, nem szégyen de untam. Már zsibongott a fejem, és olyankor bevonultam a színházba. Naphosszat ültem benn, az irodámban, papírhalmok között fájó fejjel… Nos igen, egy ideje meglehetősen sokat fájt a fejem…
A premier előtti napon is hasonló problémákkal küzdöttem. Órák óta kínzott a fejfájás, mikor a szobába nem más rontott be, mint az egyik legtehetségesebb artistánk Donna Walker, és persze tajtékzott a dühtől. Meglepetten néztem rajta végig, miközben az asztalomhoz trappolt.
- Elegem van, nem lehet igaz! Miért néz egy lökött csitrinek? Mert mintha csak ő lenne itt az Atya-Isten! Kalos, most már segítened kell! – dobta le magát az asztalom szélére, arca híven tükrözte pillanatnyi vérmérsékletét.
- Na de kiről beszélsz Donna? – kérdeztem meglepetten, mivel valóban nem volt fogalmam arról ki lehet az illető, aki mert játszani vele.
- Mit gondolsz? – csapta össze a kezét – Arlon Bras lenne az a marha, aki egyfolytában egrecíroztat! De esküszöm, nem hagyom magam! – szorította ökölbe apró kezeit.
Nos, mit volt mit tenni, be kellett vetnem baráti és főnöki hatalmamat, hogy a problémát megszüntessem. Igaz, hogy az első pillanatban láttam, hogy Arlon és Donna nem fognak könnyen kijönni egymással, de gyermeteg civakodásuk egy idő után fárasztó, unalmas és elég nagymértékben idegesítő lett. Ráadásul a fejfájás is kínozott, és ezt sajnos nem hagyhattam figyelmen kívül. Nagy hévvel felálltam, kézen ragadtam Donnát és az edzőterem felé indultam vele. Benn pedig azonnal Arlont kerestem. Mikor megtaláltam kivonszoltam mindkettőjüket a folyosóra és ott oltári patáriát csaptam.
- Komolyan mondom, egyszerűen már elviselhetetlen, hogy lassan két hónapja egymást idegeit nyüstölitek és eközben az enyémeimet is a végső határig feszítitek! Legyen végre elég, kérlek mindkettőtöket. – mondtam némi dühvel a hangomban – Tehát, szeretném, ha a problémák egyszer és mindenkorra érvényüket veszítenék és végre béke lenne. Megoldható?
Arlon és Donna első mondatomat hallva lesütötték szemüket és úgy hallgatták további mondandómat, mely csak úgy előtört belőlem, mint a hegyi forrás a sziklabörtön fogságából. Láttam rajtuk, hogy érzik, nagy butaságot csináltak, és a végén már nekem volt bűntudatom, mert összeszidtam őket. De ebben az esetben a cél szentesítette az eszközt, és nem sajnáltam fegyvertáram legerősebb darabjait a kezembe fogni, csakhogy végre beszüntessem a frontvonalat, s hogy a lövészárok végre a beásás sorsára jusson. Mondanom sem kell… sikerem volt…
A délután többi részében az irodám hűs magányában üldögéltem. Gondolataim irtózatos sebességgel járták fékevesztett táncukat, fejfájásom pedig csak erősödött. A nap leáldozóban volt, mikor az én dalos tündérem lépett a szobába. Zajt nem csapott, léptei alatt nem csikordult meg a laminált padló… S csak azon kaptam magam, hogy mellettem álldogál.
- Ideje hazamenni, nem gondolod? – kérdezte halkan.
Hangjában benne érződött némi erőltetettség az egész napos skálázás és gyakorlás miatt, de nem aggódtam. Tudtam jól reggelre megint tökéletes lesz…
Szeme kedveskedve fürkészte arcomat, tekintete szinte simogatta állam ívét. Keze az enyém után nyúlt, majd mikor ujjaim megérezték övéit, egyszerre boldogság és még milliónyi érzelem áradt szét testemen. Újra azon kaptam magam, hogy kedvem lenne magamhoz ölelni, érezni karcsú teste varázslatos melegét, kezemmel beletúrni hátközépig érő búzaszín hajába, tekintetemet belefúrni az ő gesztenyeszín szemeibe, hogy ott aztán elvesszek az álmok tengerében. Kívántam, bárcsak szerelmes csókkal érinthetném ajkait, melyek hívogatóan mosolyogtak rám… De nem… Türtőztettem magam, s csak szó nélkül bólintva követtem meginduló lépteit az ajtó felé.
Egymás mellett sétáltunk hazafelé, kezeink néha-néha egymáshoz ütköztek, de a puszta érintéseken kívül se én, és úgy érzem, ő sem mert bármi nemű testi kontaktust létesíteni kettőnk között. A lakásunkhoz érve Sarah kinyitotta az ajtót és belibbent a hűvös nappaliba, majd pár pillanat múlva eltűnt a konyhában. Én fáradtan rogytam le a kanapéra, szemhéjaim önkéntelenül csukódtak le, s végre nem éreztem azt, hogy mázsás súlyok próbálják elvenni látásom…
Alig tíz perccel később tálcával a kezében megjelent előttem és megterített a dohányzó asztalon. Elmosolyodtam… Hihetetlen de minden gondolatomat képes volt kitalálni…
A vacsora végeztével fáradtan dőltem az ágyba és már előre tartottam a holnaptól, főleg az este hét órától, mert onnantól élesben futott a parti…
Reménykedtem benne, hogy nem jön el a kezdés pillanata, de ez egy hiú ábránd volt…
Ott álltam az erkélyen és hevesen dobogó szívvel néztem fel a kupolába épített villanyszerkezetre, mely pontban hét órakor elsötétült, hogy kezdetét vegye egy csillogó suttogás, mely minden előadóművész szívében benne él… Egy csillogó suttogás… Vagy suttogó csillogás… Akkor még fogalmam sem volt, vajon melyik a helyes szóösszetétel… De ma már tudom… Ma már látom, mi az a dolog, mely csak az előadók legmerészebb álmaiban él…
Azon az estén még nem értettem meg ezt. Csak egy egyszerű ember voltam, ki helyet akart teremteni szíve legmélyén élő szerelmének, hogy kibontakozhasson… S ahogy teltek a percek, ahogy az akrobaták, a bohócok egymást váltották a porondon, éreztem meg lassan, hogy értelme volt belefogni ebbe az egész, őrültnek tűnő vállalkozásba. S igaz minden pénzem szinte a színházra ment el, de nem bántam meg, mert láthattam azokat a tehetséges fiatalokat, a társulatom tagjait, ahogy minden erőt és elszántságot bevetve adják át szívüket az oly sokszor hálátlan közönségnek. Mindegyik ajkát elhagyta egy suttogó mondat, egy félve elengedett fohász, hogy az ég és egy felsőbb lény segítéségét kérje… Kérte mind, egytől egyig, hogy sikere legyen, hogy életben maradjon, hogy jövője ne boruljon egy estével a reménytelen árnyak birodalmába, és… És még megannyi másért…
Még Sarah ajkáról is fellibbent egy kérő mondtat, melyet talán csak én láttam és én értettem meg a síri csöndben. „Adj ma erőt, s holnap se vedd el tőlem Uram!”
Ez a mondata a szívem legmélyéig meghatott, és kénytelen voltam egy könnyet elmorzsolni szemem sarkában, de a világért sem mutattam ki gyengeségemet…
Sarah hangja betöltötte a hatalmas előadócsarnokot, minden egyes zugba behatolt és megmozgatott minden apró idegszálat… A döbbent csendben olyan volt mindez mint valami túlvilági jelenés, egy égi dallam, melyet a sötét éjszakában fénybe von a hold… Karcsú alakját csak fehér reflektorok világították be a koromsötétben, ruhája redői, mint rózsaszirmok libegtek a lélegzet által keltett gyenge légáramlatban. S ahogy ott ült fenn a magasban, egy hintán, a magasból virágszirmok ezrei hulltak reá a semmiből…
Hangja aztán lassan elhalkult és némaság ült a teremre… De ez nem a nemtetszés, hanem a döbbenet csöndje volt… S közel egy percnyi fáziskésés után feldübörgött a taps, füttyszó sivított a levegőben, s tudtam, hogy minden a legnagyobb rendben…
Igen, Sarah előadása és sikere döbbentett rá arra, hogy tulajdonképpen nyert ügyem van… Igaz akkor még nem tudtam, hogy hová is vezet majd ez a siker… Akkor még nem tudtam, hogy alig két éven belül ez a siker a legmagasabb lépcsőre, a trónra emeli majd a Kaleido Színházat… Akkor még fogalmam sem volt, hogy rövid időn belül százak fognak versengeni, hogy a Kaleido Társulat tagjai lehessenek…
Nem, akkor még csak azt éreztem, hogy mindennél jobban szeretem azt a csodálatos tündért, aki ott állt a színpad közepén, kinek szeméből patakzottak a könnyek, s kinek a neve Sarah Dupont volt… Az a lény, aki suttogó imájával egy világméretű csillogást hozott létre…
AJÁNLOM AZ OLDALT
