Siker volt, és nem is akármilyen, hanem mindent elsöprő. Úsztam a boldogságban, mikor az orkánként feltörő taps betöltötte a színpadtermet. Éreztem, hogy valami belül… egy feszítő érzés már nem tud elviselni ennyi örömöt… és nem is tudott! Szememet ellepte a sírás feszültségoldó könnyfátyla, mely magában hordozta az érzéseimet… Igen, azon az estén az egész világot magamhoz tudtam volna ölelni, mert megértettem, hogy a jövőm sínen van, s hogy volt értelme eddig küzdeni… Volt értelme a gyakorlásnak, volt értelme, hogy a végsőkig feszítettem hangszálaimat, volt értelme, hogy Kalost az őrületbe kergettem…
- „Volt értelme, hogy küzdöttél és nem adtad fel, Sarah Dupont!” – suttogta a fülembe, a régi jól ismert kicsi manó.
Ez az este azonban magával hozta a többé felhőtlennek tűnő, de igazából munkával és verejtékkel teli jövőt, melyet vállalnunk kellett…
Bizonytalanságom, mely mint a sas ádáz karma, eddig marcangolt belülről, végre békén hagyott és úgy nézett ki, örökre távozik gondolataimból. S hogy miért említettem meg ezt a siker mámorában és utórezgéseiben? Nos, az az igazság, hogy félelem gyötört. Senkinek sem mertem bevallani, hogy készen vagyok bármikor távozni az imbolygó hajóról. Senki sem tudta, hogy csak arra várok, vajon léket kap-e az a bolond tákolmány melyen utaztunk. Nem beszéltem senkinek arról, hogy féltettem magamat és a jövőmet is. A világért sem akartam megsebezni Kalost, de igenis mérlegeltem gondolatban azt a lehetőséget, hogy a Kaleido Színház lebőg az első előadásán… Akárhogy is nézzük, a kezdet magában hordozta a teljes érdektelenség és hiábavalóság magvát, és én úgy döntöttem, akkor dobbantok Cape Maryből és Andy után megyek. Persze, ezt elgondolni nem volt nehéz, de ha kiviteleznem kellett volna, lehet képtelen lettem volna egy ilyen drasztikus lépésre, és ennek oka volt. Megkérdezni felesleges is, hogy mi, vagy inkább ki volt az ok… Hát persze, hogy Kalos… Hiszen, akármennyire is vágytam a sikerre, rá még jobban. Ő volt a mindenem és ezt nem tudtam kitörölni magamból, még erőnek erejével sem. Hiába, hogy ő nem mutatott felém érdeklődést, én szerettem… Őrülten… Eszelősen…
De hál istennek, az élet nem szúrt ki velem…
Aztán az elkövetkezendő egy hónapban újabb tagok csatlakoztak a színházhoz, s így a társulat létszáma hatvanhárom főre bővült. Számunkra is hihetetlen volt, hogy egy este ekkora érdeklődést váltson ki azokból a tehetséges emberekből, akik úgy döntöttek belépnek a Kaleido kötelékébe. S ahogy az idő lassan haladt, a társulat tagjai megismerték egymást és egy nagy, minden helyzetben összetartó családdá váltunk.
Egy nap Kenneth úr és Kalos bezárkóztak az irodába, s a társulat minden egyes tagja remegve várta, mi is lesz a végkifejlet. Persze, mint a tökéletes tárgyaló felek, ők is órákon át vitáztak, s végül kompromisszumra jutottak.
A tárgyalás tulajdonképpeni témája a Színház jövője volt. Kalos szorgalmazni kívánta, hogy a Kaleido valóban vegye fel a színházi jellegét is, és ne csak cirkuszporondként funkcionáljon. Azt akarta, hogy végre forgatókönyvben megtervezett, konkrét szereplőgárdával rendelkező darabok kerüljenek a színpadra. Kenneth úr ezzel ellentétben, még várni kívánt az igazi kibontakozással. Egyenlőre meg volt elégedve a jelenlegi teljesítménnyel.
Természetesen mi is hasonlóan gondolkodtunk, mint Kalos. És igaz a háta mögött, de már felvetődött bennünk, hogy keresünk egy rendezőt, az öreg Kenneth-et meg kész tények elé állítjuk. De persze, mindez lehetetlen volt. S hogy miért? Nos, az igaz, hogy az építkezés pénzügyeinek oroszlánrészét Kalos állta, de a terveket, a munkásokat, a gépeket Kenneth úr fizette és hozatta át saját vállalatától. Mondhatni fele-fele arányban voltak tulajdonosok. És ez még csak a kezdet volt. Ha tudtuk volna már akkor mit is hoz a jövő… Boldogok lettünk volna így is… De a jövőt előre látni nem lehet…
A tárgyalások után a kompromisszum persze nekünk kedvezett. Kenneth úr ugyanis elfogadta az a verziót, hogy csináljunk egy próbaelőadást. Kalosnak ez volt a tökéletes egyesség és azonnal rendező után nézett. A siker pedig nem hagyott cserben minket, Fortuna mellénk szegődött… Alig egy héttel a pályázat kiírása után, többen is jelentkeztek. A felvételi elbeszélgetésre magukkal kellett hozniuk a pályázatban kiírt darab, az Aliz csodaországban forgatókönyvét. Hihetetlen volt, hogy mennyire kitettek magukért a jelentkezők, de természetesen csak egy kaphatott állást.
A győztes pályázó Gregory Hyd volt, kinek forgatókönyve még magával ragadóbbá tette ez az amúgy csodálatos történetet. S innen már nem volt visszaút… Elkezdődtek a próbák, jelmeztervezések és még megannyi fárasztó dolog, mely teljesen lefoglalta minden időnket.
Aztán a nagy felkészülésben Kenneth úr társasága elkészült a Kaleido Társulat saját szállásépületével, ahová mindenki örömmel költözött be. Kalos kérésére engem neveztek ki szállásmesternek, ami enyhén meglepett. – „Tizenhét évesen én döntsek a szobák és lakóik felett?” – gondoltam, de mit volt mit tenni, belementem. S ez természetesen magával hozta azt a tényt, hogy át kellett költöznöm a Kalossal közösen bérelt belvárosi lakásból az új épületbe. Esztétikai szempontból nem volt ezzel semmi gondom. Nyertem vele egy másfél szobás lakórészt, mely felett egyedül én uralkodtam. De a veszteségem ezerszer nagyobbnak bizonyult… Kalos többé nem volt velem. Elváltunk egymástól és a legrosszabb az egészben, hogy szinte észre sem vettem, hogy megtörtént… Így igaz! A próbák, a rengeteg munka lekötötte a figyelmemet, s a költözést is szinte teljesen Kalos rendezte el. Nekem már csak be kellett csüccsennem a szépen berendezett birodalmamba… Csakhogy Kalos nélkül… Ez fájt a legjobban.
Igen, hiába volt a szobám nagyszerű, és drágábban berendezett, mint a többi, mégis üres volt. Hiányzott belőle Kalos megnyugtató kellemes derűs komolysága, mely bevilágított minden kis zugba. Akkor, az első estén az új ágyban, döbbentem rá mennyire is szeretem, és már akkor éreztem kínzó hiányát. Másnap kialvatlanul ébredtem, s ez rányomta bélyegét a hangulatomra is.
- Nem tetszik az új lakás? – kérdezte aggódva Kalos ebéd közben.
- De nagyon! – mentegetőztem – Csak az új ágy, meg a környezet… Tudod, kicsit fura…
- Megértem, de hidd el, bogaram megszokod szép lassan. – mosolygott – Amúgy meg jól jártál! Végre nem kell velem osztoznod azon a pici lakáson. Nem kell állandóan az én betörő képemet nézned…
- Ugyan Kalos! – kiáltottam fel – Az ég világon nincs ekkora bolond, mint te. Imádtam ott lakni.
Erőnek erejével kellett visszatuszkolnom magamba azokat a fájdalommal és keserűséggel teli könnyeket melyek a torkomat fojtogatták. Egyszerűen nem akartam kimutatni neki, mennyire gyenge vagyok, s nem akartam, hogy kiderüljön, mit is érzek iránta. Ó, az a mamlasz, hogy mindig pont akkor tudott a szívem kellős-közepébe szúrni egy kést mikor az a legkevésbé hiányzott. Igen, ilyen volt ez a pillanat is.
Az asztal alatt görcsösen szorult ökölbe a kezem, lábaim remegtek… De tudtam, hogy nem hagyhatom el magam! Pedig legszívesebben lerántottam volna az asztalról a hófehér terítőt és a képébe vágtam volna a makarónit… Csakhogy az maga lett volna a teljes csatavesztés… Elárultam volna magam, s ezt nem akartam! Így hát tűrtem. De a lakásban… ott már nem bírtam! Kiszakadt belőlem a zokogás…
Persze ezen is túl kellett magamat tennem. Nehéz volt de sikerült. Kénytelen kelletlen elfogadtam, hogy utjaink bár egymás mellett haladnak a végtelenbe, azért már külön ösvényt alkotnak… Beletörődtem, de megfogadtam, hogy soha nem távolodom el tőle, amennyire lehet a közelében maradok és támogatom őt…
Egy hónapos szünet után nyílt meg újra a Kaleido Színház kapuja. A legnagyobb meglepetésünkre még többen jöttek el az Aliz csodaországban premierjére. Teljes teltházzal játszottunk két héten keresztül. S a siker édes csábítása nemcsak az artistákat, hanem engem is mámorossá tett. Rászoktam arra, hogy az előadások után visszajárjak az előadócsarnokba… Azok voltak csak az igazán tökéletes pillanatok, mikor egyedül voltam az álmokkal a kupola alatt. Az állványzatról még lógtak a felhúzásra váró trapézok, a kötelek még ki voltak feszítve színpad felé és még szinte remegtek a falak a tapstól… Ezek voltak számomra a legszebb pillanatok!!
S ahogy a jéghideg lavina végigszáguldott és tarolt a hegyoldalon, a Kaleido Színház olyan gyorsan száguldott felfelé a hírességi ranglistán. Greg nagyszerű darabokat írt, melyek mindegyike megdobbantotta az emberek szívét, s ezáltal akár kétszer-háromszor is képesek voltak végignézni egy darabot. Felébredt bennük a gyermek az előadásokon. Hiszen Hamupipőke, Aliz, a Kishableány, Idácska és a többi csodálatos mesebeli lény felszínre hozta bennük az elfojtott vágyakat…
Megmagyarázni sem lehet, de szaladtak az évek, mígnem egy nagyszerű tehetség lépett be a Kaleido Színház kapuján…
AJÁNLOM AZ OLDALT
