|
1.RÉSZ
AINI 2008.08.16. 22:29
Lágyan csengő női hang töltötte meg, Párizs egyik eldugott kis utcáját. A dallamok ismertek voltak, de az előadó ismeretlen, még azok számára is, akik hallgatták.
Egy porosodó, kevés fénnyel, gyatrán megvilágított bárból szivárogtak a hangok. Erre a helyre csak a bukott üzletemberek jártak le esténként piálni, hogy aztán részegen hazatántorogjanak hajnalban, boldogítani az asszonyukat.
Bőr, fotelszerű székek, és műanyag asztalok voltak nem éppen ízléses módon, össze-vissza rakosgatva a helységben. Egy bárpult üzemelt oldalt, néhány magas székkel a vendégek oldaláról. Oda azok ültek, akik már teljesen el voltak ázva, és még az asztalig sem bírtak eltántorogni a piájukkal.
A bár végében egy egészen kicsi emelvény volt, hangfalakkal, és mikrofonnal, de még a dobhártyaszaggató hangerő sem volt elég, az ide tévedt embereknek.
Mint minden este, ma is egy fiatal lány lépett fel az emelvényre. Szokatlanul magas, de még korához képest is kislányos alkata volt. Aránytalanul hosszú kezei, és lábai árulkodtak a tinédzserkor minden hátrányáról. De a nem túl attraktív alkathoz, meglepően csinos, és páratlanul szép arc tartozott. Fekete, tépettre vágott, körülbelül vállig érő haja, és ferdére levágott frufruja még jobban kiemelte, finom ívét, és vonásait. A gyönyörű arc, elmaradhatatlan hozzátartozója a kíváncsi, határozott, mélykéken ragyogó szempár. Telt ajkai éneklés közben még érzékibbé váltak.
Sosem mondták be, hogy ki a hang gazdája. Nem véletlen a titkolózás. Mireille Perez, éppen csak betöltötte a tizenhatot, így mivel még nem nagykorú, nem is dolgozhat. Munkának számít ez egyáltalán? Nem igazán. Fillérekért énekelni hulla részeg embereknek, akik fel sem fogják, hogy mit hallanak. Megéri az ilyesmi? Mireille szerint igen, és ez neki éppen elég ahhoz, hogy bármi áron, minden kockázatot vállalva folytassa. Az életét nem tudja elképzelni éneklés nélkül, annak ellenére, hogy sok mindenben leli örömét azon kívül.
Már a sokadik lassú szám után jártak, és hajnali hármat ütött az óra. A fiatal francia lány, csak és kizárólag pénteken vetemedik ilyen hosszú kimaradásra. Meg kell vallani azonban, hogy a dolog nem tőle függ. Reggelig is képes lenne énekelni, ha nem szólnának rá, hogy itt az ideje hazamenni. Ez a mai napon sem történt másképp:
- Mirei! Ideje elindulnod haza. Mi még taxiba tesszük a részeg állatokat. r11; Sebastian a tulajdonos fia, mint mindig, most is ügyelt rá, hogy a figyelmetlen, elkalandozott lány hazajusson. Ez a srác szokott a hangtechnikával foglalkozni. Mindig beállítja a megfelelő háttérzenét, és a hangerőt. Órákig képes egy helyben ülni, és bámulással egybekötve hallgatni a csodás hanggal megáldott lányt.
- Hát persze! r11; kapott észbe a bűvöletből kikecmergő énekesnő r11; Köszönöm, hogy szóltál! Holnap jövök! r11; már fel is kapta pulcsiját, és indult az ajtó felé. r11; Sziasztok! r11; intett vissza a csaposnak, és Sebastiannek.
Akárhányszor kérték már rá, ő mégsem tudott hozzászokni a hátsó rművészbejáróhozr1;. Azaz a kis fekete vas ajtóhoz, a zsákutcából a bazi nagy szemetes mellől, és akkor még nem is említettem az oda néha beköltöző csöveseket.
Az utcára néző ajtón kimenni, hatalmas kockázat, és ezt Mireille is tudta nagyon jól. Elég, ha egyetlen egyszer megpillantja egy arra járó rendőr, és akkor vége a dalnak. Onnantól kezdve nem tudni melyik a rosszabb: ha azt hiszi, hogy kiskorú létedre egy bárban mulattál, vagy éppen részegedtél le éjszaka, vagy ha rájön, hogy kiskorú létedre ott dolgozol. Ha lehet választani, akkor már sokan inkább az első mellett döntenének.
Szerencséjére azonban a munkába állt kiskorúnak, ma sem kellett választania. Ki tudja, hanyaggyára ússza meg most már. Lassan egy éve, hogy majdnem minden este, lejár ebbe a kuplerájba énekelni. A dolognak egyetlen előnye van a többi bárhoz képest: viszonylag közel van az otthonához. Csupán három utcányira, és hat kertes háznyira. Elég rosszul hangzik ez a háztömbhöz képest, de hát, ha egyszer ez a családi házak negyede, akkor nem számolhatunk panelekben.
Szinte suhant a beton felett. Léptei alig vertek hangot a kemény aszfalton. Izgalom, és félelem fogta el az utolsó kanyar után, mint midig. Oly sok dologhoz, ehhez is tökéletesen hozzá volt szokva. Már szinte rituális eseményként beletartozott a hazajövetelbe.
Csak a szülei észre ne vegyék! Az élete legeslegnagyobb csapása lenne. Keményen dolgozó, értelmiségiek. Édesanyja talán csak egy lehelettel volt konzervatívabb, mint édesapja. Egy világ dőlne össze bennük, ha kiderülne, hogy egy szem, oly vigyázva nevelt gyermekük, bármilyen módon kihágást követ el. Legyen szó iskoláról, kapcsolatokról, vagy csak úgy az életről önmagában. Márpedig ez igencsak súlyos kihágásnak számítana. A büntetéseket tekintve egy életfogytiglani szobafogság istenesnek tűnik, még akkor is, ha igen kicsi az esélye annak, hogy ennyivel megúszná.
Lányuk abszolút jólneveltségről, szerénységről, és végtelen kedvességről tanúskodott, bárhol jelent is meg. De minden emberhez hasonlóan benne is ott szunnyadt a démon, ami csupán nagyon kis mértékben volt felszínre engedve, az éjjeli éneklésekkel. Sokakat megbotránkoztató módon fog előtörni belőle, az évek alatt elfojtott, és száműzetésre ítélt kisördög. De ennek még nem jött el az ideje.
Mireille szíve egyre gyorsabban és hangosabban kalapált. Szinte visszhangot vert a csöndes utcában. Micsoda véletlen; pont az ő ablaka előtt állt egy jó magas gesztenyefa. Életében nem kapott még annyi segítséget, mint ettől a növénytől.
Mozdulatai lassúk, és kimértek voltak. A legapróbb nesz nélkül kell bejutnia a szobájába. Minden izmát megfeszítve mászott a fára. Ágról-ágra, ügyesen, rutinosan, mint egy akrobata.
És akkor elérte végre az ablakot. Nagy megkönnyebbüléssel mászott be rajta, és kezdett minél gyorsabb átöltözésbe. Le a ruhadarabok, fel a pizsama, és már be is vetette magát az ágyba. Végigsimított még Amy névre keresztelt cicája fején, elalvás előtt. A macsek azért kapta ezt a nevet, mert Mireille már egészen kicsi korában eldöntötte, hogy egy énekesnő után, Amynek fogja elnevezni, bármilyen háziállatot is kapjon.
Az vekker egészen halkra állítva fog csörögni pár óra múlva. Még a szülei előtt fel kell kelnie, és lefürdeni, hogy ne érezzék meg, a bár átkaként ráragadt alkoholszagot.
Azonnal rácsapott a készülék tetejére, amint meghallotta az ébresztő hangját. Fel is pattant az ágyból, de még nagyon álmos volt. Hunyorogva, homályos látással, szédelegve botorkált a fürdőszobáig.
Gépiesnek nevezhető módon fürdött, öltözött, és mosott fogat. Ezeket a dolgokat az emberek normális körülmények között este végzik, de Mireille hajnali fél hatos kelésre kényszerült, majdnem minden nap, az éneklés miatt.
Hat óra volt, mire még mindig álmosan, és nehézkes mozgással visszament szobájába. Beágyazott, és elővett egy pokrócot. Abba az egész napos mocsokba, amit éjjel hagy magáról az ágyban, már nem fog visszafeküdni tisztán.
Így dőlt le újra, és aludt mélyen, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem hallotta édesanyja hangját:
- Mireille, kicsim! Eleonor keres telefonon! r11; félálomban fogta csak föl, hogy mit is hallott. Ledobta magáról a pokrócot, és kibotorkált a folyosóra, majd felvette az emeleti telefonkagylót.
- Szia! r11; fáradt hangjából legjobb barátnője rögtön gyanút fogott.
- Csak, hogy el tudtalak érni végre! Azt ne mond, hogy felébresztettelek!
- Pedig így van. r11; egy ásítással még rá is tett a kijelentésre.
- Már megint hajnalig kornyikáltál abban a putriban, mi?
- Kösz szépen. Majd inkább máskor megvitatjuk, hogy hol, meddig, és hogyan énekeltem. r11; a kicsit sértődött válasz nem kerülte el Eleonor figyelmét.
- Jól van, na! Tudod, hogy nem úgy értettem!
- Tudom.
- Azért hívtalak, hogy megkérdezzem: el tudod-e húzni magad a cirkuszig ma este? r11; ebben a kérdésben inkább sokat sejtető huncutság bujkált, mint bármiféle bántás. Mireille azonnal feléledt az álomkórból, és izgatottan válaszolt:
- Sikerült? Nem mondod komolyan! Ugye nem csak szórakozol?
- Miért viccelődnék ilyesmivel?
- Jaj, de jó! Imádlak! El tudsz képzelni olyasmit, hogy kihagyjam? Naná, hogy megyek!
- Este nyolckor a cirkusz előtt. Puszillak.
- Én is téged! Találkozunk.
Amint letette a telefont nem bírta megállni, hogy ne ugorjon egy hatalmasat örömében. Hogy miért is okozott ekkora boldogságot a hír? A története a dolognak egyszerű: két hete, mikor próbáltak jegyet szerezni, akkor már elhajtották őket, azzal, hogy az összes elfogyott. Eleonor azonban azt mondta, hogy ő nem adja fel, biztosan tud még jegyet szerezni valahogyan. Két hete dolgozik ezen nagyon keményen, és most sikerült neki.
Az Oswald testvérek új előadásának premiere lesz a mai napon. Nem létezik, hogy a két cirkuszmániás legjobb barátnő ne nézze meg!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
