|
2.RÉSZ
AINI 2008.08.16. 22:36
- Kicsim! Ugye nem felejtetted el, hogy ma zongoraórád van? r11; a fenébe! Dehogynem!
Ha édesanyja nem emlékezteti, akkor simán kihagyta volna a mai órát. Szombat délután kötelező programr30; ez aztán a nagy öröm. De hát mit lehet tenni, ha hét közben már nem fér be a napirendbe? A fuvola, hegedű, és énekórák mellé elég nehéz lenne beiktatni, pedig a lány szívesen leadná a hegedűt, és a fuvolát. Azokra csak rákényszeríttették a szülei már egészen kicsi korában, és eddig nem volt ereje szembeszállni az akaratukkal.
Mireille éppen zenét hallgatott a szobájában. Ha túláradnak az érzelmei, midig úgy érzi, hogy zenét kell hallgatnia. Most éppen a boldogság, és lelkesedés áradt szét testében olyan mértékben, hogy szinte elképzelhetetlenné tette az elviselését. De ha dühös, akkor is ugyan ezt teszi. Benne van már az összes dalszöveg a fejében. Mai slágerek, régebbi dalok, és tényleg minden, szóról szóra.
Letette a fülhallgatót, kikapcsolta a magnót, és már indult is lefelé. Tornacipőt húzott, és az ajtóból szólt vissza:
- Sziasztok! Majd jövök!
Kint megcsapta a hűvös őszi szél. Először megborzongott, de utána kicsit elmosolyodva folytatta útját. Szerette az őszt, jobban, mint a nyarat, de ugyanakkor a napsütést jobban kedvelte a viharnál. Az égiháborútól ugyanis nagyon félt, jobban, mint bármi mástól.
A zongoratanár nem lakott túl messze, csupán néhány háznyira. Nagyon nagy csöndben, éjszaka talán még hallani is lehetett volna a zongorajátékot Mireillék házában is.
Ezeket az órákat szerette, mert ez volt az egyetlen hangszer, amivel szívesen kísérte a dalokat, éneklés közben. Hegedülés, vagy fuvolázás közben nem lehet énekelni.
Kopogtatott az ajtón, ami szinte rögtön ki is tárult.
- Szia Mireille! Pontosan, mint mindig. r11; a magas, kicsit telt, rövid göndör hajú nő fogadta, és félreállt, hogy be tudjon menni tanítványa.
- Jó napot! r11; mosolygott Mireille.
Egyenesen a zeneszalonba ment, ahol a zongora állt. Pontosan ismerte már a járást, hiszen közel tíz éve kezdett órákat venni ennél a háznál.
- Tudod a dolgod. r11; jelentette ki a tanárnő, és helyet foglalt a zongora mellett.
Mireille csak bólogatott, és szétnyitotta a mai napra kikészített kottákat. Mindig így ment ez: megkapja a kottákat, természetesen mindig másikat, és két órája van eljátszani az összes lekottázott dalt.
Éppen, hogy ujjai lenyomták az első pár hangot, ő már is a zene bűvöletébe esett. A második sornál felismerte a dallamot.
- Énekelj! r11; valahonnan egészen távolról hallotta az utasítást. Nem kellett kétszer mondani; megköszörülte torkát, és elkezdett gyönyörű, csengő hangon énekelni.
Szenvedély, elfojtott vágyak, és maga a démon tört elő belőle dalolás közben. Személye megmaradt, de a hangján érződött a változás.
Csupán akkor kezdett észhez térni, mikor hazafele sétálva újabb jeges széláramlatok csaptak arcába. Ennek köszönhetően némileg tisztultabb fejjel érkezett haza.
Szüleit nem találta otthon, de ez mindig így szokott lenni, mivel már évek óta, szinte hagyománnyá nőtte ki magát, hogy ilyenkor intézik a bevásárlást. Azonnal felsietett szobájába.
- Tudod-e Amy, hogy ma nagy nap van? r11; kapta fel vigyorogva, az enyhén elhízott, hosszú, vörös szőrű macskát. A lustaság csak egy rekedtes nyávogással nyugtázta a dolgot.
- Már alig várom az esti előadást! Jaj, hogy fogom kibírni ezt a három órát, ami még a találkozóig van? r11; egy kis simogatás után, letette a cicát, és rávetődött ágyára.
- Kicsim! Megjöttünk! r11; Mireille már a fürdőszobában álldogált, és készülődött, mikor meghallotta édesanyja hangját. Magában nyugtázta a dolgot, de nem kiabált vissza.
Hét óra körül járt már az idő, mikor előkerült szobájából, sportosan elegáns öltözetben. Hajából amennyit bírt, azt hátra kötötte, de igencsak megtépázott frizurája nehezen akart engedelmeskedni.
Utolsó pillanatban még eszébe jutott, és felhívta Sebastiant, hogy ma nem tud lemenni, énekelni a bárba.
- Hova-hova, kisasszony? r11; állította meg édesapja a lépcső aljában.
- Cirkuszba Eleonorral.
- Igen? És ki mondta, hogy elmehetsz? r11; a lány szemei elkerekedtek. Nem akart hinni a fülének, hiszen eddig nem is volt kérdés, hogy a szombat estéi szabadok.
- De hátr30;
- Nincs semmi, de! Ma este itthon maradsz, és kész! r11; jelentette ki, ellentmondást nem tűrő hangon, a szigorú apa.
Mireille azonnal sarkon fordult, és gyors léptekkel szobájába csörtetett. Nem volt kérdés, hogy most mit fog csinálni. Az ablakhoz sietve, kinyitotta azt, majd gyorsan kiugrott a legközelebbi ágára a fának. Még szerencse, hogy a földszinten a konyha van, ahol ilyenkor nem tartózkodik senki.
Finoman rugózva ért földet, és már futásnak is eredt. Mire a cirkuszhoz ért, már lassított léptein. Eleonor ott várt rá.
- Már azt hittem el sem jössz! r11; sóhajtotta, mikor észrevette barátnőjét.
- Bocsi. Csak apám nem akart elengedni.
- Micsoda? És miért hagyod még tizenhat éves létedre is, hogy parancsolgassanak?
- Hátr30; - igazság szerint nem tudott mit válaszolni erre.
- Jól van, mindegy. r11; legyintett Eleonor. r11; Itt a jegyed. r11; átnyújtotta a számukra kincset érő papírfecnit Mireillenek.
- Köszönöm! Még mindig nem tudom elhinni, hogy sikerült!
- Én is elég nehezen.
Nevetgélve indultak meg a bejárat felé. Meglehetősen későn érkeztek, így éppen csak el tudták foglalni helyüket, és már is elsötétült a porond. A lányok alig bírtak megmaradni egy helyben, annyira izgatottak, és kíváncsiak voltak az előadásra. Mireille folyamatosan, de alig hallgatóan dobolt sarkával, és nem győzte kivárni, hogy lemenjen az összes bevezető.
Bohóc, zsonglőrök, énekesnő, és hosszúra nyújtott bemondószövegek követték egymást.
- Mit nem adnék érte, hogy egyszer én énekelhessek az Oswald testvérek produkciója előtt. - súgta Eleonornak a másik lány.
- Azt hittem az opera az álmod.
- Nekem édes mindegy. - megbabonázva nézte a színpadot, miközben barátnőjéhez beszélt.
- A fejemet rá, hogy nem kell tíz év, és mindkettőt valóra váltod. - vigyorgott Eleonor, de szintén nem vette le a szemét az előadásról.
Teljes csönd ült a nézőtérre, és mindenki elkerekedő szemekkel meredt a magasba. Mireille szinte lélegezni is elfelejtett, miközben a produkciót figyelte. Volt ott a trapézoktól a kötéltáncig minden, és bármelyiket szívesen tanulta volna, főleg hegedű és fuvola helyett.
De hát végül is, miért ne? Éppen itt van az ideje, hogy egy kicsit figyelembe vegyék, hogy ő mit akar, és ne csak mindig azt az utat járja, melyet szülei kijelölnek neki.
Ökölbe szoruló kézzel, szinte könnyes, sóvárgó szemekkel, öntudatlanul szétnyílt ajkakkal nézte tovább az előadást, de örömét, és csodálatát viharfelhők árnyékolták állandóan. Nem győzött menekülni a gondolattól, hogy mi fog történni, ha megtudják a szülei, hogy elszökött.
Felhangzott a tapsvihar, füttyszó, és sikongatás. Az utóbbi nagy része az idősebbik testvérnek, Leon Oswaldnak szólt a lányok táborától. Persze ebből Mireille és Eleonor sem maradhatott ki. Sikerült is valamennyire feledtetnie a lánnyal a szüleitől való félelmét.
- Láttad, hogy milyen gyönyörű haja van?
- Jó ég Mireille! - nevetett Eleonor, miközben kifele igyekeztek a cirkuszból. - A teste mellett, hogy bírsz a hajára koncentrálni? - ezt persze egy újabb kitörő röhögés követte.
- Én is meg fogom növeszteni a hajam! - szólalt meg végül Mireille határozottan.
- Honnan tudod, hogy jól állna? Tényleg! Sosem láttalak hosszú hajjal!
- Hát állítólag göndör.
- Na ne! - hitetlenkedett Eleonor, de ekkor barátnője már nem figyelt rá.
- Nézd csak! - lépett közelebb a fekete hajú a cirkusz hirdetőtáblájához.
- Mi az? - csatlakozott a másik érdeklődve.
- Kötéltánc tanfolyamot indítanak. Figyelj: azt írja, egy év alatt fellépő szintre juttatnak. - elkerekedő szemmel, néztek egymásra.
- Ugyanarra gondolsz, amire én? - nézett cinkos mosollyal Eleonor.
- Amennyiben arra gondolsz, hogy nekem hétfőn és csütörtökön, amikor a tanfolyam van, pont fuvola, vagy hegedűórám van, akkor igen. - komorodott el a másik lány. Barátnője azonban vállánál fogva szembe fordította magával, áthatóan a szemébe nézet, és még kicsit meg is rázogatta a tökéletes hatás érdekében.
- És mégis mi a fontosabb? Amit a szüleid rádkényszerítenek, vagy amit te szeretnél csinálni?
- Te jó ég! Bele sem merek gondolni, mit mondanának, vagy tennének! - hüledezett Mireille.
- A helyedben én sem gondolnék bele, inkább meg sem kérdezném őket.
- Tessék?
- Miután leadtad ezeket a fölösleges hülyeségeket, és elkezdtél kötéltáncolni, bejelented otthon. Sok mindent már úgy sem tehetnek majd ellene.
Mireille eltűnődött a hallottakon. Lehet, hogy tényleg ezt kéne tennie, elvégre már tizenhat éves, és pontosan el tudja dönteni, hogy mi a jó neki.
- Talán igazad van. - mondta végül elgondolkozva.
- Ez nem volt kérdés, úgyhogy most szépen felírom erre a listára mindkettőnk nevét, és számodra sem lesz visszaút. - ezzel lezárva a témát, felkapta a tollat, amit egy madzaggal erősítettek a táblához, és írni is kezdett.
- Rendben. - nyugtázta végül a dolgot Mireille is, majd miután ezzel végeztek megindultak hazafelé.
Egyikőjük sem lakott túl messze a cirkusztól, de két szinte teljesen különböző irányba, így hamar elbúcsúztak, és a fiatal énekesnő egyedül folytatta tovább az útját. A tanfolyamról, az éneklésről, az előadásról álmodozva, szinte észre sem vette, hogy már befordult az utcájukba. Kicsit szaporázta lépteit, de azonnal megtorpant, amit észrevette az ablakon keresztül, hogy szobájában ég a villan. Teljesen ledermedten állt, görcsbe ránduló gyomorral, izgulva és félve egyszerre. Egy dolgot biztosan tudott: ő nem hagyta felkapcsolva a villanyt, ez viszont csak egyet jelenthet...
Remegő kézzel, és lábbal mászott a fára, és küszködte be magát az ablakon, ahol azon nyomban apja dühöngő tekintetével találta szemben magát.
Nagyot nyelve, szerencsétlenül, iszonyatos félelemmel álldogált egyhelyben. Ökölbe szoruló kezekkel próbálta megnyugvásra kényszeríteni remegő végtagjait, és közben Eleonor szavaira gondolt, amik viszont egy adag daccal ruházták fel.
- Hát így állunk kisasszony. - szólalt meg végül ingerülten, édesapja. - Kiszökdösünk? Mi fog jönni ez után? Cigaretta, fű, drogok? Kezdesz engedetlenné válni. - Mireillet sértették ezek a megjegyzések, főleg azért, mert lehet, hogy nem volt kisangyal, de azért nem lehetett összehasonlítani egy züllött drogossal sem. Esze ágában sem volt ilyen dolgokhoz nyúlni, csupán olyasmit szeretett volna csinálni, amiben kedvét lelte. Nem kezdett volna el a bárban énekelni, hogyha hosszabb pórázra engedik, és rengedéllyelr1; járhatott volna rendes fellépésekre.
Dühtől torzult arccal nézett nagyon lassan apja szemébe, és feszültségtől fojtott hangon szólt hozzá:
- Ne félj, hogy ez volt az első alkalom. - célzott ezzel a kiszökésekre. Most tényleg elege volt. - De sohasem vetemedtem volna ilyesmire, hogyha kicsivel engedékenyebbek vagytok.
- Engedékenyebbek? Mégis mit kellett volna még megengednünk? Művelt, értelmes és zeneileg képzett lányt neveltünk belőled! Mit akarsz ettől többet? - a férfi magából kikelve üvöltözött lányával.
- Azzal pedig egy pillanatra sem foglalkoztatok, hogy én szeretném-e mindez! Most viszont úgy döntöttem, hogy leadom a hegedűt és a fuvolát. Kötéltáncolni kezdek helyette. - vallotta be végülis egy szuszra, de semmivel sem kisebb hangerőn, mint ahogy apja beszélt az imént.
A férfi végleg elvesztve fejét Mireille mellé lépett, és beletépett a hajába, majd a füléhez hajolva, idegességtől el-elcsukló hangon folytatta a vitát:
- Kötéltánc, mi? Ez az újkori őrültség is ezek a hülye cirkuszi előadások miatt ragadt rád! Miféle sport, vagy egyáltalán mi ez?
- Művészet... - sziszegte összeszorított fogai között, gonoszan elmosolyodva a lány. Hajánál fogva a pici szoba közepére hajította őt az apja, majd dúlva-fúlva elindult kifelé a szobából, de megállt még az ajtóban, és a kilincset szorongatva visszafordult.
- Szeretnéd tudni mi a művészet? A költészet, a zene, a festmények és még nagyon sok egyéb dolog, de a kötéltánc nem! - a lány erre már inkább nem is válaszolt, pedig tudott volna mit mondani.
Az ajtó csapódása után Mireille végre ellazította eddig pattanásig feszülő idegeit, izmait, majd a földre borulva kezdett zokogni, ez által kiadva magából a feszültséget, ami felgyülemlett benne.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
