|
13.RÉSZ
HKARI 2008.08.16. 23:29
13. fejezet
Amint elértük a homokos részt, a kezembe kaptam a cipőmet és a kellemesen langyos homokban sétáltam.
- Holnapra Layla is bejön, kíváncsi az új darabra. r11; mondta partnerem halkan.
- Ennek örülök. r11; mondtam, de én is csak suttogtam. Nem akartuk megtörni az éjszaka békés csendjét. Egy pillanatra megálltam és csak néztem a sötétkék égboltot, amin most riasztóan szürke felhők gyülekeztek.
- Vihar készül. r11; mondtam csendesen, szinte csak magamnak. Erre Yuri-nak megcsörrent a mobilja. El kellett mennie, így egyedül maradtam a tengerrel és a gondolataimmal. Nem álltam, tovább mentem, egyenesen haza.
Már nem voltam messze a házamtól, mikor csak úgy a semmiből felbukkant Leon. Mintha csak valaki így akarta volna, abban a pillanatban egy hatalmas villám futott át az égen, megvilágítva, egy pillanatra mindkettőnk arcát. Csak álltam, és néztem őt, pont, mint egykor, régen. Nagyon, nagyon régen.
- Ugye milyen csendes? r11; kérdeztem suttogva, üres tekintettel. De mikor megláttam az értetlenséget a szemébe, visszatértem a múltból.
- Hallgass meg. r11; kérte közelebb lépve, és én nem hátráltam. Álltam és a szemeibe néztem. Már tudtam az igazságot, nem volt rá szükség, hogy magyarázkodjon, én mégis hallgattam. Egészen közel ért hozzám, majd megállt, én azonban még mindig csak némán figyeltem.
- Amikor elmondtad nekem, hogy artista vagy, Miriam hallgatózott! Ő javasolta a kirándulást is, azt hazudta, az én ötletemr30; - kezdte, de én a kezemet az arcára helyeztem. A tenyerem, és az ujjaim eltakarták az egész arcát, csak a döbbent szürke szemek maradtak fedetlenül.
- Tudom. r11; suttogtam. r11; Alex és Ryan minden elmondtak. r11; engedtem le a kezemet.
- Szeretlek, és tudom, hogy te is. r11; ölelt magához. Ismét felnéztem az ezüstösen csillogó szemekbe, mire ismét villám cikázott át az égen. Ehhez azonban hatalmas dörrenés is társult.
- Ez nem jelent semmit. r11; mondtam, miközben eltávolodtam tőle. Nem sokat, csak pár lépésnyit.
- Hogy érted, hogy nem jelent semmit?! r11; kérdezte értetlenül, de a hangjából kihallatszott a félelem is.
- Nem bíztam benned eléggé. r11; mondtam, te továbbra sem beszéltem hangosan. De nem is volt rá szükség, hiszen körülöttünk néma csend honolt.
- Ez természetes, hiszenr30;- kezdte de félbe szakítottam.
- Nem az. r11; léptem egy lépést közelebb hozzá. r11; Ez bebizonyította, hogy sosem tudok újra megbízni senkiben. Legalábbis, annyira, hogy az elég legyen egy párkapcsolathoz. r11; mondtam szomorúan.
- Hogy érted, hogy újra? r11; simogatta meg arcom.
- Nem fontos. r11; mosolyogtam el keserűen. Miközben lefogtam a kezét, majd elmentem mellette. De még megálltam egy pillanatra. r11; Légy boldog, valakivel, aki megbízik benned. r11; kértem. Majd választ sem várva elindultam haza. Még hallottam, amint lerogy a homokba, de nem fordultam meg. Tudtam, ha most visszamegyek, nem leszek képes elengedni és mindketten csak szenvedni fogunk. Tudtam, hogy így sem lesz könnyű, de legalább megkímélem őt a többi rossztól és fájdalomtól. Alig léptem be a házam ajtaján, az eső irdatlan erővel szakadni kezdett. Ám mikor beléptem a nappaliba, meglepetés fogadott. Layla ült a kanapén, egy teáscsészével a kezében. Mikor meglátott, csak elmosolyodott, miután megöleltük egymást leültem vele szemben a fotelbe. Nem beszélgettünk sokat, mert látta rajtam, hogy fáradt vagyok, így fel függesztettük a beszélgetést, holnapig. Ahogy beléptem a szobába, odaléptem egy szerkényhez, amin egy lakat fityegett. A nyakamban lévő nyakláncot, levettem és a rajta lévő kis kulcsot beleillesztettem a zárba. A lakat halkan kattant, majd levettem és felnyitottam a szekrény ajtaját. 3 éve utoljára. 3 éve egy pillantást sem vettem ezekre, a tárgyakra. 3 éve mindössze egyszer sírtam el magamat, amikor ide visszajöttem, alig néhány napja. A tekintetemben elviselhetetlen szomorúság lett úrrá, éreztem, amin könnyek marják a torkomat, de nem engedtem nekik. Visszacsuktam a szekrényt, de nem tettem rá a lakatot és nem kattintottam rá. Először csak leültem néhány pillanatra, az ágyamra, majd lezuhanyoztam és lefeküdtem aludni.
Reggel Yuri a szokott időben jött értem, majd bementünk a színpadra. Ám mikor beértünk, azonnal kiszúrtam, hogy valami mintha hiányozna. Majd feltűnt, hogy Leon nem jött el a többiekkel. De nem is bántam, mindkettőnek így a legjobb. Alex és Ryan értetlenül néztek rám, amivel nem törődtem. Yuri-val átöltöztünk és hozzáláttunk az edzéshez. Majd ebéd és edzés az újoncokkal, vacsora és beszélgetés Layla-val.
Minden napom így telt, mint valami mókuskerék. Majd már csak azon kaptam magam, hogy elérkezett a premier napja. Az alatt a két hét alatt egyszer sem találkoztam Leon-nal. Persze Ryan-ék próbáltak faggatni, de nem sok energiájuk volt rá, így két kör után feladták. Azonban a premierre eljött. Ott ült az első sorban az osztályfőnököm mellett. Boldog mosollyal az arcomon léptünk színpadra a többiekkel. Majd elérkezett az utolsó jelenet. Itt mindenkivel rögtönöztünk egy kicsit. Mindenki a fejére tett egy mini mikrofont és a hangszóróból szóló zene helyett egy zenekar kezdett játszani, mire mind dalra fakadtunk. A fő szólamot, Yuri-val, Ken-el és May-el énekeltem. És ahogy Rozetta megálmodta, az utolsó teljes koreográfiára felbukkant a padlóból a medence és mi felette és mellette énekeltünk és táncoltunk. Majd egy őrült ötlet jutott eszembe a darab végén. Rá vigyorogtam Yuri-ra, mire ő elkerekítette a szemét, de már késő volt. Kézen fogtam és hatalmas sikoltás kíséretében beleugrottam a vízbe magammal húzva partneremet. Nevetve bukkantunk a felszínre, mire leengedtek hozzánk egy trapézt, amibe megkapaszkodunk és felhúztak minket. A tömeg őrjöngött, Keneth úr állva tapsolt. A premier hihetetlen nagy siker volt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
