Remény…

- Az a nap még mindig élesen él az emlékeimben, mit sem halványulva azóta. Hacsak rágondolok, olyan, mintha újra átélném azt a borzalmat. Amikor ő meghalt, vele halt az én lelkem is. Ő volt a mindenem, az egyetlen, aki közel állt hozzám. Sosem gondoltam arra, hogy ilyen hamar elveszítem. Attól a pillanattól kezdve, mikor tudatosult bennem, hogy ő nincs többé, még ma is a poklok poklát élem nap, mint nap. Szívemet megkeményítettem, hogy ez még egyszer ne történhessen meg. Tüskéket növesztettem, hogy én sebezzek, mielőtt engem sebeznek meg. Ezért aki közel akart hozzám kerülni, addig kínoztam, gyötörtem, míg feladta és meggyűlölt… Nem érdekelt. Nem érdekelt, mert féltem. Féltem, hogy újra átélem azt a csontig hatoló fájdalmat, amibe belehalnék. Örökös harcot vívtam önmagammal azért, hogy elrejtsem a régi énem. Minden nap egy háború volt, melyben vesztettem és győztem. Vesztettem, mert gyenge, érzelmes mivoltom mélyen a szívem legmélyebb rejtekébe zártam vele együtt. Eltemettem magamban mindent, ami egy szikrányi érzelmet sejtet. Győztem, mert durva, elutasító énem diadalmaskodott a másik felett, és minden, ami belőlem maradt csupán egy test érzelem nélkül. Egy robot, aki a munkában keres megnyugvást, hogy békén hagyják. Ezen kívül semmim sincs, egyedül vagyok és ez így jó volt nekem. Nem tartoztam senkinek semmivel, kötöttségek nélkül éltem, elmarva magamtól mindenkit, és önző módon csak a saját érzéseim érdekeltek. Oly könnyedén tapostam át bárkin, fittyet hányva érzéseire, mint egy pillangó, ami gondtalanul röppen virágról virágra. Valamikor azt kérdezted, miért vagyok ilyen szívtelen… most válaszolok. Azért mert ő már nincs többé, nincs, ki visszafogja zabolátlan önmagam. Ő volt az egyetlen, aki képes volt kezes bárányt csinálni belőlem. A szívemben lévő űr darabokra tép, csak álmaimban lehetek újra ugyan az, mint annakidején. Éjszakánként újra abban az álomvilágban élhetek, ahol újra boldog lehetek vele… Nélküle, minden egyes perc örökkévalóságnak tűnik, amiből nem látom, vagy nem akarom meglátni a kiutat. Talán az elkeseredés vakít el ennyire és a megoldás, itt van az orrom előtt, de még sem keresem, azt remélem majd rám talál, és hideg zuhanyként ránt vissza a valóságba, mellyel megragyogtatja darabokra hullott, szétszórt szívem… De addig is, mélyen magamba fojtom, ezt a fullasztó érzést, melytől nem tudok szabadulni. Akkor és ott minden elveszett, és ott fogadtam meg, hogy sohasem fogok újra szeretni, mert ha ilyen ára van, inkább élek érzelmek nélkül, és egyedül, minden emlékemmel, amíg a végtelennek tűnő idő megszűnik létezni… Ám az életemben adódtak forduló pontok, amelyek gyökeresen megváltoztatták az életem. Hirtelen minden a feje tetejére állt és semmit sem tudtam tenni ellene, csak sodródtam az árral, ami nem volt feltétlenül rossz számomra. Talán most jött el az az idő, ahol a fény egy apró nyalábja rám vetül, és nem kell tovább élnem, a bűntudatommal, amely már bilinccsé korcsosult. Nehezemre esik kimondani, de a neki tett ígéretemet egyre nehezebb cipelni a vállamon. Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer ki kell mondanom ezt, de szeretnék megszabadulni a rabságtól, melybe eddig burkolóztam. Lelkem mélyén érzem, hogy megtaláltam azt, aki megválthatja lelkem az örök magánytól. Néha hátborzongató érzés fog el mellette, olyan, mintha a lelkük egymás tükörképe lenne… De mégsem, mégis van, amikor úgy érzem teljesen más érzés a közelében lenni. A hang a belsőmben azt súgja ő az, aki Sophie után a legfontosabbá válhat az életemben, de habozok… Félek megtenni a lépést a csalódás miatt… Mindennél jobban szeretném érezni, hogy fontos vagyok valakinek, de nem merek közeledni, mert adódhat olyan, hogy félreértettem azt, amit az ösztönöm diktál? Nem, biztosan nem, hiszen most éreztem először, hogy annyi idő után újra dobog a szívem. Nem futhatok el a problémák elől. Én nem ilyen vagyok. Nélküle bizonytalan, de vele szárnyra kapok, bár mégis úgy lököm el magamtól, mint valami használt, elkopott rongyot. Változnom kell… érzem, neki megmutathatom az igazi valóm, és nem kell elzárnom semmit, ami még bennem maradt. Nehéz lesz, de nem adhatom fel, lassan ráébredek, hogy nem ez volt a helyes. Ha fordított esetben lenne, azt szeretném, hogy boldoglégy. Lelke rokona a boldogságom kulcsa, s mikor az enyém lesz, nem eresztem el soha… Már tudom, biztos vagyok, még ebben a bizonytalan helyzetben is, hogy minden rendben lesz, csak ki kell nyújtanom a kezem, hogy érezze, minden érzésem, hogy ő lesz az egyetlen, akiben rendületlen lesz a bizalmam. Tudom, nagy felelősség, de csak ő tud segíteni rajtam. Vele minden új értelmet kapna, habár ez még csak álom, de valóra fogom váltani, ha addig kell küzdenem is, amíg az utolsó hajszál is elvész, harcolok érte, hogy elfogadjon, és szívébe zárjon…

- Ezt miért nekem mondtad el?

Néma mosoly jelent meg a férfi arcán, melyben a magabiztosság tükröződött, de belül, mélyen magában ordított a félelemtől…

- Azért, mert te Sora, mert te vagy az, aki belefészkelte magát a szívembe, aki újra életet lehelt halott szívembe.

A lány csak állt, hangtalanul érezve, hogy most minden egyes szónak ólomsúlya van. Leon szavai a szívébe égették magukat, hallani lehetett, ahogy a kő leesik a szívéről, hogy érzelmei nem viszonzatlanok. Valahogy most sem tudta elhinni, hogy ennyire sokat jelent a fiú számára, de melegség öntötte el a szívét. Megbénította a hirtelen vallomás, mozdulni sem bírt. Két ezüstösen csillogó gyöngy jelent meg a szemében, melyet büszkén viselt, mosolyogva, ami selymesen gördült végig arcán és a hírtelen mozdulattól vált sok millió darabra hullott a levegőben. Az a mozdulat ösztönösen jött, sebesen mégis tele érzéssel. Az ölelés, amely minden egyes értéktelen szónál többet jelentett számukra. Abban a pillanatban úgy ölelték egymást, mintha ősidők óta csak erre vágytak volna… szívük attól a perctől kezdve együtt dobbant az örökkévalóságig…

Fin