A közönség ezúttal is, akárcsak az elmúlt harminc előadás alkalmával mindannyiszor, hatalmas tapsviharral jutalmazta a Főnix Legendáját. Sora a sok megerőltető mutatványtól kimerülten, mégis hihetetlen örömmel fogadta az elismerést. Arcán boldog mosollyal távozott a színpadról.
Hirtelen ismét elöntötte az a furcsa melankólia, melyet, mindig érzett, ha egy darab lekerült a műsorról, ugyanakkor kellemes várakozással töltötte el az előtte álló új feladatok sora.
- Ma is fantasztikus voltál, Sora! – ugrott Mia ujjongva barátnője nyakába. – Képzeld már egy csomó ötletem van a következő darabhoz.
- Siess! A Főnök mindenkit az irodájába hívatott – szólt a távozó lány után Mia.
Sora futva tette meg az öltözőig hátra levő utat. Fellépő ruháját az egyik szék támlájára hajította, majd magára kapta szokásos kényelmes öltözetét: egy rövidnadrágot és egy pólót.
„Vajon mit akarhat ilyenkor a Főnök? Talán nem tetszett neki a ma esti előadás?” – gondolkodott el magában, s közben meg sem hallotta Fantom hozzá intézett szavait. A szellemet teljesen figyelmen kívül hagyva bezárta maga után az ajtót, és Kalos irodája felé vette az irányt.
Mikor a megfelelő folyosóra ért, lassított a tempón. Az ajtó előtt még megállt egy pillanatra, hogy kifújja magát, majd bekopogott.
- Gyere be, Sora! – hangzott Kalos utasítása.
- Bocsánat a késésért Főnök! Siettem, ahogy tudtam... – ahogy jobban körülnézett a teremben, elakadt a szava – Uh... hát itt meg mi történt?
- Kalos úgy gondolta, hogy megérdemlünk egy kis ünneplést, hisz 31 teltházas előadás, az azért mégis csak 31 TELTházas előadás – válaszolt nevetve Sarah.
- Ez tök jó! Igazán kedves magától Főnök!
- Ugyan... semmiség – morogta Kalos.
Sora jókedvűen ünnepelt a többiekkel, táncoltak, ugráltak, bolondoztak. Éjfél körül járhatott az idő, amikor furcsa hiányérzete támadt. Körülnézett a zsúfolt teremben, de sehogy sem tudott rájönni, hogy mi lehet a baj, már épp elhatározta magában, hogy csak képzelődött, amikor néhány érdekes mondatfoszlány ütötte meg a fülét, a közelében álló Kalos és Yuri beszélgetéséből:
- Ezek szerint tényleg elmentek – nézett szét a helyiségben a szőke artista.
- Igen. Azt hiszem szükségünk lesz néhány új emberre a következő műsorhoz.
- Hogyhogy Mayt is magával vitte?
- May egyszerűen csak eldöntötte, hogy vele megy. Azt hiszem, ismered már annyira, hogy tudd az ő elhatározásait képtelenség megingatni – a gondolat halvány mosolyt csalt Kalos arcára.
- Sorának rosszul fog esni!
- Ugyan, Yuri! Sora sosem kedvelte túlzottan Leont...
Sora épp eleget hallott ahhoz, hogy rájöjjön mi is történt valójában. Egyszeriben mindent olyan üresnek és hidegnek érzett, mintha megállt volna körülötte az idő, a teremben lévő alakok mind elhomályosultak és ő ott állt egymaga a semmi közepén. „Elmentek. Itt hagytak...” Lassan könnyek gyűltek a szemébe, megpróbálta visszatartani őket, nem akart itt sírni.
Pár perccel később már az udvaron állt. Hűvös szellő söpört végig a kihalt téren, belekapott ibolyaszín hajába, és borzongásra késztette. Nem félt többé kimutatni fájdalmát, a könnycseppek apró patakokban peregtek le arcán, sírt, keservesen sírt.
A földre rogyott és kínjában a füvet kezdte tépkedni, pont olyan ramatyul érezte magát, mint mikor megtudta, hogy Layla nem szerepelhet többé. Nem, ez mostani érzés igazából még annál is sokkal rosszabb volt!
„Miért nem szóltak? Miért osontak el csak így? Azt hittem, hogy most már minden rendben lesz, Leon és én mindig partnerek maradunk és életem hátralévő részében a Mayjel való versengésekre kell készülnöm. De most... most elmentek... Miért? Miért tűnik el előbb-utóbb mindenki az életemből? Miért nem voltam elég jó Leonnak?”
Óráknak tűnő percekig töprengett ilyen és ehhez hasonló dolgokon, a könnyei lassan felszáradtak, már nem maradt mit elsírnia. Lassú léptekkel távolodott el a fényárban úszó Kaleido Színpadtól. A part felé tartott, azt remélte, hogy a tenger hullámait figyelve a lelke kissé megnyugszik.
Csalódnia kellett. A víz ezen az estén nem fodrozódott olyan lágyan, ahogy azt máskor tette, a hullámok magasra csaptak, s Sora a háborgó mélységben a saját lelkének tükörképét vélte felfedezni. Leült egy sziklára és csendesen figyelte a természet eme hátborzongatóan gyönyörű csodáját. Közben valahol teljesen máshol járt. Átlépett egy másik világba, egy világba, ahol nem érzett fájdalmat, ahol nem volt egyedül, ahol minden és mindenki boldog volt, olyan helyen járt, ahová rajta kívül senki más nem léphetett be, és úgy döntött, hogy ő sem távozik onnan soha többé...
Sorát sokan szerették, hiszen kedves lány volt, mindig optimista és segítőkész, egy fantasztikus lény. Ő is szeretett másokat, jószerivel mindenkit, akit csak egy kicsit is ismert. Ez lehetett akár naivitás is, de nem tehetett róla, ilyen volt a természete. Mégis, hiába érezte mások szeretetét, valami mindig hiányzott, vagy talán valaki... valaki, aki igazán, őszintén csak őt szerette, nem azért, mert ő volt a Kaleido sztárja, hanem azért a bolond, szertelen lányért, aki valójában volt.
Ott volt persze Mia és Anna, akik a legjobb barátnői voltak. De mégsem ismerték eléggé, voltak pillanatok, amikor igazán kívülállónak érezte magát. Utálta ezeket a pillanatokat.
Aztán ott volt May. A kínai lánynak – bármennyire próbálta palástolni is az érzéseit – valóban sokat jelentett Sora barátsága és ezt ő is érezte...
És Leon... a francia férfi a biztos, megingathatatlan pontot jelentette az életében. Ahogy teltek a napok, hónapok úgy vált számára egyre fontosabbá az artista közelsége, maga sem tudta, hogy miért volt ez, vagy hogy mi volt ez az érzés, de megnyugtató volt számára tudni, hogy bármi történjék is, semmi nem gátolhatja meg a nagy Leon Oswaldot abban, hogy megjelenjen egy-egy próbán.
„Minden annyira jól ment, erre elmennek! Legalább elmondhatták volna, hogy mi a baj! Elbúcsúzhattak volna! Ehelyett itt hagytak egy szó nélkül! Ez kegyetlenség!”
Dühösen belerúgott egy előtte heverő kődarabba, a mozdulattól megfájdult egy kissé a lábujja, ez kicsit magához térítette. Lakonikus mozdulatokkal felállt a szikláról és visszasétált a színpadhoz. Próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Azonban csak külsőleg sikerült fenntartania a gondtalanság látszatát, a lelke szenvedett...
...négy évvel később...
Ibolyaszín hajú, fiatal nő vágott keresztül a Kaleido Színpad bejáratánál összegyűlt tömegen. Fehér alapon halványrózsaszín virágokkal díszített, lenge nyári ruhát és egy elegáns szandált viselt, szörnyen érezte magát bennük! Elhaladtában több ember is felismerte és megszólította, többnyire autogramot szerettek volna kérni tőle. Sora türelmesen írogatta alá az elé tartott papírdarabokat, füzeteket, plakátokat, soha nem lehetett annyira letört vagy türelmetlen, hogy ne szakított volna időt, azokra a kedves emberekre, akik ilyen nagyra értékelték a munkáját.
„Felesleges áltatnom magam, csak azt az embert szeretik bennem, akit a színpadon látnak...”
Miután nagy nehezen sikerült bejutnia az épületbe, Kalos irodája felé vette az irányt. Alig tett meg pár lépést, mikor valaki megszólította:
- Sora? Alig ismerek rád! Igazán csinos vagy ma! – Yuri közeledett felé ruganyos léptekkel.
Sora akarata ellenére is elpirult, hiába múlt már egy huszonegy éves, a bókokat még mindig nem tudta megfelelően kezelni.
- A Főnök mondta, hogy öltözzek fel „rendesen”. Nem tudod esetleg, hogy miért van erre szükség?
- Ó, Kalos ma készül sajtótájékoztatót tartani, a következő előadásról lesz szó...
- Igen? Miféle előadás? – „Nekem vajon miért nem szólt erről senki?”
- Hamarosan megtudod – megvillantott egy sejtelmes mosolyt és távozott.
Sora folytatja útját Kalos irodája felé, az ajtóhoz érve bekopogott és várta, hogy bebocsátást nyerhessen.
- Gyere be, Sora!
- Jó reggelt, Főnök! – köszönt udvariasan, amint belépett a terembe.
- Jó reggelt, Sora! Már csak rád vártunk, gyere, menjünk a konferencia terembe! – mondta Kalos és már indult is. Sora némán követte. Kicsit feszélyezve érezte magát, amiért nem tudott semmit a következő darab mibenlétéről, de nem tette szóvá. Előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy mi lesz a szerepe, nem akart ezen aggódni.
A „konferencia terem”, ahogy Kalos nevezte, az a tágas helyiség volt, ahol a meghallgatásokat szokták tartani. Számított rá, hogy lesznek bent páran, de azért mégis meglepődött, mikor szembesült a teremben uralkodó zsúfoltsággal.
„Miért csődített ide a Főnök ennyi embert?”
Ahogy a fotósok meglátták a belépő Sorát, a vakuk elkezdtek villogni, szegény lány majd’ megvakult a rengeteg fénytől. Kifejezetten utálta ezt a népszerűséggel járó hatalmas cécót.
- Sora! – futott eléje lelkesen Mia. – Gyere, a fotósok szeretnének csinálni néhány közös képet rólad és Rosettáról! – megragadta Sora karját és az emelvény felé kezdte cibálni.
- Mia várj már! Mi ez az egész? Milyen darab lesz ez egyáltalán?
- A címe Lila Tulipánok: egy testvérpárról szól, akik a második világháború káoszában elveszítik egymást, az egyetlen kapocs, amivel megtalálhatják a másikat, két lila tulipánt mintázó bross, amit az édesanyjuktól kaptak. Sok viszontagságon kell keresztül menniük, míg végül ismét találkozhatnak, a darab itt ér véget! Nagyszerű lesz, hidd el!
Mia lelkesedése lassan Sorát is magával ragadta, az egyetlen dolog, ami képes volt felvidítani az a próbák kezdetének gondolata volt. Amikor gyakorolt, vagy szerepelt teljesen gondtalannak érezte magát. A fellépések alkalmával átjárta őt a közönség szeretete, ha csak egy röpke pillanatra is, de feltétlenül szeretve érezte magát. Jobbára ezekért a pillanatokért élt az utóbbi négy évben.
- Jó-jó, azért nem kell kitépni a karom! – nevetett barátnője heves reakcióján.
A pulpitusra érve Sorát beállították Rosetta mellé, és elkezdődött a végtelennek tűnő fényképezkedés. Eközben Kalos nagyvonalakban ismertette a következő előadás részleteit...
AJÁNLOM AZ OLDALT
