8 fejezet

Sora némán ült a férfi előtt miközben az apró gyémántokkal kirakott gyűrűt nézte, mely szinte káprázott a tekintetében. A gondolatra, hogy annak a férfinak a felesége legyen, akit nem szeret, de akinek sokat köszönhet az édesanyja miatt, mert mellette állt még a legnehezebb pillanatban is összeszorult a szíve. Tudta, ha igent mond neki, akkor nem csak a férfit és Leont csapja be, hanem saját magát is. De ha nemet, akkor… akkor megbántja őt és ezt sem akarta. Nehéz döntés előtt állt.

°       Steve, én…

°       Nos… Sora? – kezdett bele megint. – Hozzám jössz feleségül? – kérdezte feszülten.

Látta a lány tekintetében a habozást, a tehetetlenséget és emiatt megijedt. Félt, hogy nemet mond, félt attól, hogy elveszíti a lányt. Mindennél és mindenkinél jobban szerette őt.

°       Steve… - mondta miközben felállt és idegességében elkezdett járkálni a nappaliban. – Tudod… én sok mindent köszönhetek neked és ezért hálával tartozom neked. Amikor az édesanyám kómába esett, amikor magához tért, de nem tudott semmit sem a világról, sem a családjáról, amikor magatehetetlen volt. – nézett egyenesen a férfi szemében. – Te segítettél nekem, mellettem áltál, támogattál.

°       Mit akarsz ezzel mondani, Sora? – kérdezte idegesen.

°       Amikor megismerkedtünk, megtetszettél nekem, s amikor elkezdtünk járni, akkor azt hittem, hogy szerelmes vagyok beléd, azt hittem, hogy te vagy az a férfi, akire vártam, de… de amióta itt vagyok rá kellett döbbennem, hogy amit irántad érzek az nem több szimpla szeretetnél, mert… - nézett könnytő csillogó szemekkel a férfi szemébe – mert én mást szeretek.

°       Akkor a válaszod nem, igaz? – kérdezte csalódottan és fájdalommal a szívében.

°       Sajnálom, Steve, de… nem mehetek hozzád… nem lehetek a feleséged, csak azért, mert hálás vagyok neked.

°       Értem. És… és ki az a férfi? Ismerem?

°       Igen, ismered. – mondta bűntudatosan. – Tegnap találkoztál vele. Leon… Leon Oswald.

°       Az a férfi? – kérdezte döbbenten. – De hát… amikor találkoztam vele, akkor annyira hüvős és rideg volt, mintha… mintha nem is lennének érzései. Mintha… mintha kőből lenne a szíve, hogy… hogy tudtál pont belé szeretni?

°       Ez nem igaz… - kezdte rögtön védeni Leont. – Igaz, hogy mindenkivel sokszor kegyetlen, nem törődik mások érzéseivel, de… de neki is vannak érzései. Meg van rá az oka, hogy miért viselkedik így. Én tudom, hogy miért ilyen. Tudom, hogy mi történt vele a múltban és azt is tudom, hogy milyen, amikor valakit tiszta szívéből szeret.

°       Ez… ezzel azt akarod mondani, hogy ő is szeret?

°       Igen.

°       Megcsaltál vele? – kérdezte döbbenten.

°       Sajnálom, Steve. – mondta most már sírva.

°       Megcsaltál vele, pedig még együtt voltunk?

A lány csak bólintott, nem mert a férfi szemébe nézni.

°       Ezt azért nem vártam volna tőled, Sora! – mondta csalódottan. – Tény, hogy soha nem szerettél, de ezt nem érdemeltem meg tőled. Én legalábbis így gondolom. Annyit igazán megtehettél volna, hogy legalább felhívsz, hogy közöld a tényeket, hogy… hogy ne reménykedjek hiába. Tudtad jól, hogy… hogy mik a szándékaim, mert már többször beszéltünk erről és akkor még nem haboztál, akkor még boldogan egyeztél bele a házasságba. Én… én azt hittem, hogy együtt leszünk, hogy családot alapítunk. Ha tudtam volna, hogy ez lesz, miután idejössz minden tőlem telhetőt megtettem volna annak érdekében, hogy Londonban tartsalak.

°       Amikor elfogadtam Kalos ajánlatát én sem számítottam rá. Tudod… majdnem hét éve, amikor elhagytam a színpadot, mert a szüleim repülő szerencsétlenséget szenvedtek, már akkor is éreztem iránta valamit, de akkor még nem tudtam, hogy mi az a furcsa érzés, melyet érzek valahányszor a közelében vagyok. Akkor még nem tudtam, hogy mi a szerelem, mert… mert még soha nem ismertem azelőtt. Még soha nem tapasztaltam ilyen érzést, melyet ő vált ki belőlem. Mikor visszajöttem ezek az érzések újra a felszínre törtek és először én is megbántam, hogy visszatértem, de csak is miattad… miattad, mert tudtam, hogy nem ezt érdemled tőlem. Tudtam, hogy fájdalmat okoznék neked, de most… most már nem tudnék lemondani róla még ha az életem is függne tőle és… megmondom őszintén, hogy már nem is akarok. – vallott be mindent őszintén. Látta a férfi szemében a fájdalmat, a csalódottságot, melyet az iménti vallomás váltott ki belőle. – Kérlek, bocsáss meg! Nem… nem akarlak elveszíteni téged, de nem szeretnék a feleséged sem lenni. Remélem, meg tudsz bocsátani és, hogy… hogy egyszer még barátok lehetünk.

A férfi egy ideig némán figyelte a lányt, aki könnytől csillogó szemekkel nézte és várta a férfi válaszát, várta ítéletét.

°       Nem tudom, Sora. – mondta őszintén. – Tudod jól, hogy én szeretlek téged, hogy veled képzeltem el az életemet. Nem tudom, hogy hogy tudnám elviselni azt, ha egy másik férfival látlak. De… akármennyire is fáj, annak azért örülők, hogy őszintén elmondtad az érzéseidet és én sem szeretnélek elveszíteni téged, de most… most szükségem van egy kis időre. Megértesz?

°       Igen, megértelek.

°       De… de a holnapi napot még szeretném itt tölteni, ha nem probléma, mert a repülőjegyem csak másnap reggelre szól.

°       Addig maradsz, ameddig csak szeretnél.

°       Köszönöm. Most ha nem haragszol, akkor szeretnék lefeküdni. Ha jól tudom, akkor van egy másik szobád.

°       Igen van.

°       Akkor átköltöznék erre a két éjszakára abba a szobába.

°       Rendben.

 A férfi miután összepakolta a cuccait Sora szobájában, átköltözött a vendégszobába, így a lány egyedül maradt, amit nem bánt. Szeretett volna egyedül maradni, hogy átgondolhassa a történteket. Az elmúlt hetekben történteket. Tudta, hogy megbántotta mindkét férfit, Stevet szándékosan, bár nem tehetett az érzései ellen. De… de Leont nem akarta megbántani, olyan hirtelen történt az egész. Egész éjjel csak forgolódott és a két férfira gondolt, akik így vagy úgy, de fontosak voltak életében. Nem akarta egyiküket sem elveszíteni.

Másnap ismét korán reggel kelt, hogy mielőbb beszélhessen Leonnal, de ezúttal sem találta sehol, még az edzőteremben sem, pedig gyakorolniuk kellett volna az esti előadásra.  Kétségbeesetten kereste, hiába. Késő délután az ebédlőben tartózkodott, hogy egyen valamit, mert egésznap nem evett semmit, de egy falat sem ment le a torkán. Nem sokkal később Mia és Ana is csatlakozott hozzá.

°       Szia, Sora – szólította meg a lányt Mia. – Hol voltál? Egész nap nem láttunk, még gyakorolni sem jöttél, pedig ez nem jellemző rád.

°       Csak… csak Leont kerestem, hogy gyakoroljunk, de sehol nem találtam.

°       Ezek szerint te még nem is tudod? – kérdezte Ana.

°       Mit… mit nem tudok? – kérdezte zavartan Sora.

°       Leon ma beszélt Kalossal, hogy a műsor után elhagyja a színpadot. – szólalt meg ismét Mia.

°       Micsoda? – pattant fel asztaltól kétségbeesetten. – Ezt… ezt nem teheti. – majd kirohant az étkezőből.

A lányok értetlenül néztek a távozó lány után.

°       Ebbe meg mi ütött? – kérdezte végül Mia.

°       Nem tudom!

Sora késő este talált rá a tengerparton, amint az ezüstös fényben ragyogó holdat nézte. 

°       Leon! – szólította meg a férfit.

°       Mit akarsz? – kérdezte hidegen.

°       Beszélni szeretnék veled!

°       Nekünk nincs miről beszélnünk.

°       Kérlek Leon, hallgass meg! – könyörgött a férfinak.

°       Nem. És most menj el, mert találkozom van valakivel, s te nem kívánatos személy vagy itt. – mondta kegyetlenül miközben a lány szemébe nézett.

°       Leon… kérlek! – mondta halkan, de a férfi nem válaszolt, csak elfordult, ezzel jelezve, hogy nincs több mondanivalója számára.

Sora sírva rohant el a férfitól, aki a lány után nézet, miután ő elfutott. Annyira sírt, hogy nem vette észre a közeledő kocsit, mely egyenesen a lány felé tartott, s csak gyorsított. Kiabálásra megállt az út közepén és hátranézett a férfira.

°       Sora! – kiáltotta kétségbeesetten Leon. – Vigyázz! Menj onnan! – kiabálta miközben a lány felé rohant, hogy megakadályozza a szörnyűséget.

Sora jobbra nézett, de már késő volt.