Layla Oshwald szomorúan nézett ki az ablakon. Az ember első látásra nem is értené, hogy miért szomorkodhat. 15 éves volt, gyönyörű, okos, és fantasztikus tehetséggel volt megáldva. Nem is csoda, hisz a világ két legnagyobb artistájának gyermeke. Leon Oshwald, és Sora Naegino lánya. Layla Oshwald.
Hosszú, világos rózsaszín, kicsit ezüstszínű haja, nagy ibolyakék szeme, és karcsú alakja volt. Kiskorától kezdve imádta a Színpadot, amely összekapcsolta az anyja, és apja életét. Ezt el is várták tőle! Ötéves kora óta ő is mindig fellépett, és most, hogy nagyobb lett, és megmutatkozott a tehetsége, folyamatosan gyakorolt. Igazából imádta ezt csinálni! De tudta, hogy ezt elvárják tőle, és így, még a legédesebb dolog is keserű lesz, egy idő után. A szülei nagyon büszkék voltak rá, de nem értették meg. Mindkettőjüknek a Színpad volt az életük! Természetes, hogy a lányuknak is az legyen.
Egyedül Fantommal tudott ezekről beszélni. Ő megértette! Fantomot születése óta látja, és mindig ott volt neki. De valamilyen okból, utána sose leskelődött, és perverzkedett. Olyan volt, mint egy nagybácsi. Kedves, és megbízható.
Tudta, hogy most nem itt kéne ülnie, és búslakodnia értelmetlen dolgokon. A holnapi előadásra kellene gyakorolnia. De képtelen volt! Mert elvárták tőle! Hisz ő erre született! De abban már nem volt biztos, hogy ő is ezt akarja-e.
Jimnek, és Mattnak könnyű. Ők élnek-halnak a Színpadért, és az a legtermészetesebb, hogy egy nap ők veszik majd át a vezetést. De neki nem az. Nem tudta, mit akar, de abban biztos volt, hogy nem ezt! Nem azt, amit előírtak neki.
Azon nem gondolkodott, hogyha nem venné mindenki természetesnek, hogy ő lesz a következő Kaleido Star, akkor imádná a Színpadot! Csak abba, hogy mindenki beskatulyázta ebbe a szerepbe. És ezt ő nem bírta elviselni.
- Drágám, gyere le egy kicsit! –szólt neki az anyja.
Layla kelletlenül, de felállt. Semmi kedve nem volt most a szüleihez. De természetesen lement. Hisz elvárták tőle.
Az anyja, még mindig gyönyörű volt, és Leonért is olvadtak a nők. Nagyon szép párt alkottak. És olyan szeretet, és szerelem vette körül őket, ami soha, egy percre se hunyt ki. Mindenki csak Álompárna nevezte őket. És azok is voltak.
- Layla mért vagy ilyen szomorú mostanság? –szegezte neki a kérdést az anyja.
- Semmi baj anya! Tényleg! –mondta. –Csak fáradt vagyok, és szeretnék lefeküdni, ennyi az egész.
- Kicsim, ha bánt valami, nekünk nyugodtan elmondhatod! –szólt közbe az apja is.
Elég sokáig kellett győzködnie a szüleit, hogy semmi baja. Olyan kilenc óra fele végre felmehetett a szobájába.
Elkezdett csomagolni.
- Mit csinálsz? –kérdezte tőle Fantom.
- Megszököm!
Fantom még csak meg sem lepődött.
- Rendben van. Hova megyünk? –kérdezte.
- Te nem jöhetsz! Egyedül akarok menni! –kiabált rá Layla.
- Egyedül nem mész semmire. Édesanyádéknak már nincs szükségük a tanácsaimra, neked viszont nagyon is! Tehát veled megyek.
Layla csak egy mélyet sóhajtott. Tudta, hogyha Fantom jönni akar, akkor úgyis jönni fog. Nem tehet ellene semmit.
Miután összepakolta a holmiját, kimászott az ablakon. Nem esett nehezére, mivel képzett artista volt. Az a pár km gyaloglás se a legközelebbi buszmegállóig.
Tudta, hogy a szülei nagyon mérgesek lesznek. És azt is, hogy igazuk lesz. De hiába mondta volna el nekik, hogy mi bántja, bárhova is küldték volna, mindenhol úgy néztek volna rá, mint Sora Naegino, és Leon Oshwald lányára. És ő ezt többé nem akarta. Egyedül fog felkapaszkodni a csúcsra. Hisz senki nem születhet sztárnak…
AJÁNLOM AZ OLDALT
