Sötét éjszaka feküdt a vad tájra. A Természet erői által kaotikusan szétszórt óriási, töredezett sziklatömbök feketén, komoran magasodtak a vízmosás felett. A bevágás aljában sekély patakocska csörgedezett, vizében néha meg-megcsillant egy-egy villám fénye. A hirtelen felvillanó energianyalábot kissé elkésve távoli morajlás kísérte. A villámfény és a dörgés még kísértetiesebbé tette az amúgy is félelmetes vidéket.
A villanó fény rövid időre megvilágított néhány széltépte, göcsörtös fát, amik a sziklarepedésekben tengették küzdelmes életüket. Úgy hatottak, mint ha nyomorék, torz csontvázak vonaglottak volna a viharos szélben.
Egy helyen, a patakmedertől kissé feljebb az egymásra tornyosuló sziklák kisebb barlangot alkottak. Menedéket a közelgő orkán elől.
A barlang bejáratán halvány fény szűrődött ki, vöröses derengésbe borítva a környéket. Valakik ide húzódtak be éjszakára a közelgő vihar elől.
A barlangban két alak ült a tűz előtt. Szemeikben viszatükröződött a lángok tánca. A lány felhúzott lábait átölelve ült, állát térdére támasztotta. Kecses, törékeny alakját félig megvilágította a tűzfény. Különös, lilásvörös haja a tűz fényében szinte lángolva hullott vállaira. Útitársa - egy magas, izmos, ezüstszín hajú férfi - ruganyos párducmozdulatokkal felállt, és nyugodt léptekkel a barlang bejáraához sétált. Kinézett. Hosszú hajába belekapott az egyre erősödő szél. Hajkoronája úgy lobogott utána, mint egy üstökös csóvája. Kisvártatva visszament a lány mellé.

A barlangban Sora Naigeno és Leon Oswald, a Kaleido színpad artistái találtak menedéket a vihar elől. Társaik lemaradtak még délután, lassabban mozogtak a sziklás terepen, mint ők. Hogy miért voltak ezen a kietlen vidéken? Új mutatványra készültek. Ez a hegyi túra a felkészülés részét képezte.
- Sora! A többiek teljesen elszakadtak tőlünk, valószínűleg ők is menedébe húzódtak. A telefonom nem működik. Nincs mit tenni, kivárjuk itt a vihar végét.
- Rendben.- bólintott a lány, és tovább bámulta a tüzet.
- Valami baj van? Te mindig vidám szoktál lenni, most pedig...
- Hát...- nézte tovább a lángokat a lány. Szemeiben - azokban a meleg barna szemekben, amik a férfit mostanában teljesen elvarázsolták - könny csillogott.
Leon szorosan mellé ült, és átkarolta Sora vállát.
- Hé, ne szomorkodj, nem áll jól neked!
Sora vontatottan beszélni kezdett:
- Ez a vihar... Arra a napra emlékeztet... Négy éves voltam, amikor elveszítettem a szüleimet. Az igaziakat. Emlékszem, ugyanilyen sötét, hideg, viharos idő volt. Azóta néhányszor ilyen időben elfog ez a hangulat. A rettegés... A magány... Félek, Leon.
- Semmi baj, itt vagyok veled, nem kell félned.- ölelte át a férfi még szorosaban, és egyik kezével végigsimított a lány arcán, letörölve róla a könnyeket.
- Köszönöm -suttogta Sora alig hallhatóan, majd társa széles vállára hajtotta a fejét. Néhány perc múlva már nyugodtan, egyenletesen szuszogott. Elaludt.
Leon csendben hátranyúlt hátizsákjaikért, majd előszedte belőlül a hálózsákokat. Teljesen szétterítette, mint a takarót, és óvatosan ráfektette az alvó lányt. Mellé feküdt, derekát átölelve, és a másik hálózsákkal betakarta magukat.
Kint már őrjöngve tombolt a vihar, de nem hallották. Nyugodtan aludtak egymás mellett.

Néhány óra múlva Leon kinyitotta igézően szép, szürke szemeit. Reggel volt, de ezt nem nagyon lehetett észrevenni. A vihar egyre tombolt odakint. A férfi felkelt, óvatosan betakarta a lányt. A tűz kialudt, hát csendesen újra meggyújtotta. "Feneketlen" hátizsákjából előszedett egy termosz kávét, két doboz tejet, néhány szendvicset. Miután ezzel elkészült, odahajolt Sorához, és megcirógatta az arcát
- Ébresztő, álomszuszék!-szólongatta lágyan.
- Mmm...- sóhajtott a lány, és átfordult a férfi felé - de nem ébredt fel. Álmában apró mosoly játszadozott a szája szélén.
Leon gyönyörködve nézte. A Rómeó és Júlia előadása óta furcsa érzései voltak a lánnyal kapcsolatban. Úgy szerette őt, mint a húgát, Sophie-t. Aztán jött a Hattyúk tava, az Angyalok táncával...
A szívében lakozó mély szeretet mellé furcsa érzések, forró, vad vágyak társultak. Húga halála óta azonban minden érzését jégbörtönbe száműzte. Nem engedhette, hogy onnan kitörjenek...
Meleg szívű kis artistatársa mégis képes volt széttörni a kőkemény, rideg bilincset.
A férfi valódi érzéseit a fagyosság álarca mögé rejtette, mert egész egyszerűen rettegett attól, hogy a lány nem érez iránta semmit, és visszautasítja. A Nagy Leon Oswald egyszerre szeretett és szenvedett...
Meg akarta csókolni a lányt. Sokáig vívódott, végül érzései győztek félelme fölött. Óvatosan átölelte a rajongva szeretett angyalt, és vágytól égő, mégis lágy csókot adott a lány szájára.
Sora erre ébredt, no meg arra, hogy az ezüst hajtömeg körülöleli kettőjüket, megcsiklandozva arcát és vállát.

Elpirulva nyitotta ki a szemét, és ránézett a férfira. Szemeiben meglepődés, majd szerelem és odaadás csillogott. Átölelte a francia istent, beletúrt a hajzuhatagba... Hosszú, szenvedélyes csókjuk végén levegő után kapkodva néztek egymásra. Sora szégyellősen elfordult, de Leon hátulól hozzábújva átölelte.
- Jó reggelt! Gyere reggelizni! - dorombolta mély hangján párja fülébe, mosolyogva. Sora visszanézett rá, majd ő is elmosolyodott.
- Leon, tudod, milyen jól áll neked, ha mosolyogsz? Kérlek, minél többször mosolyogj és nevess!
A férfi bólintott, majd megkérdezte:
- Hogy aludtál? Nem félsz már? - adott oda Sora kezébe egy doboz tejet, amibe kávét töltött a termoszból. Utána a lány kezébe nyomott egy szendvicset.
- Köszönöm, jól vagyok.- kortyolt a tejeskávéból a lány.
- Olyan szépet álmodtam, ami megnyugtatott, és nem féltem.- pirult el ismét.
- Lehetek egy kicsit kíváncsi?-kérdezősködött tovább Leon.
- Szóval...- vörösödött el még jobban - azt álmodtam, hogy melletted alszom, a karjaidban...
- Nem álmodtad... lehelte alig hallhatóan a férfi.
Sora arca a választ követően leginkább az érett paradicsomhoz lett hasonlatos...
- Most már együnk! - mondta egy nagy sóhaj után, és elmélyülten kezdte vizsgálgatni a tejeskávét a kezében.

A vihar odakint lankadatlan erővel tombolt. A szél süvítésébe, a mennydörgésbe, az eső zúgó szakadásába néha hangos reccsenés vegyült, ahogy a sziklák között növekvő fák némelyike megadta magát az elemek erejének. A szél rohamaival sűrűsödtek az esőpászmák, és tépett ködfoszlányok úsztak a levegőben.
Mindebből a barlangban nem sokat érzékeltek. Égett a tűz, kirekesztve az orkán hideg leheletét. És bennük is égett a tűz. A szerelem, vágy tüze. De visszafogták magukat, még mindketten tartottak kissé a másiktól.
Átölelték egymást, közben meghitten beszélgettek. Megosztották egymással legbelsőbb, legrejtettebb titkaikat. Elfogadták és megértették egymást.
Végre leomlott a "fal" kettőjük között. Ettől megkönnyebbültek. Míg a vihar odakinn semmit sem veszített erejéből, ők átbeszélgették az egész napot.
Estefelé Leon felállt, hogy rakjon a tűzre egy kis fát.
A tűztől visszafordulva hirtelen megtorpant. Döbbenten nézett Sora felé.