Háborgó, mint a tenger

Nagyot nyelve, meglehetősen vegyes érzelmekkel telepedtem le a másik hintában, és igyekeztem úgy fordulni, hogy Sallyre tudjak nézni. Végig engem figyeltek a smaragd szemek, de mikor elhelyezkedtem, inkább egy másik pont után kutatva, végül valahol a földön megtelepedve meredtek előre. Vett még egy nagy levegőt, és szóra nyitotta a száját, ami gyógyírnek számított kíváncsiságom által szétmarcangolt idegeimet tekintve, de egyre kevésbé véltem érezni, hogy hasonló megnyugvó hatást eredményez lelkemben.

- Persze a történet onnan indul, hogy visszaszájaltam a tánccsoportban. Már ott sem úgy néztük egymást, mint akik abban reménykednek, hogy utoljára látják a másikat. Gyűlöltem Leont, amiért ekkora foltot ejtett a büszkeségemen, de ugyanakkor nem zavartattam magam, mikor szépen végigfuttatta rajtam szemeit, ahogy kiléptem a teremből. Kacéran mosolyogva, és pimasz nemtörődömséggel beszéltem, majd távoztam a helyszínről. És akkor egy évvel később ott álltunk egymással szemben, mint munkatársak, lángoló dühvel nézve a másikra. Birizgálta a fantáziámat, hogy mi is történhetett vele, amitől ilyen lett, viszont semmi kedvem nem volt beszélni vele az elkerülhetetlennél többet, ezért inkább elkönyveltem, hogy sosem fogom megtudni. Nem tudtam azonban azt sem, hogy rövid időn belül fel fog lángolni még valami a haragon kívül. Egy nem egészen normális kapcsolatban, egy még kevésbé normális érzés, és ez nem volt más, mint a testi vonzalom. Őrült vágy, hatalmas kísértés, ami majdnem minden este ágyba kergetett minket, és mint azt már elmondtam: kitartó voltam. A kínzó gyönyör utolsó másodperceiben mindig kicsikartam valamennyit Leonból, egészen addig, amíg össze nem állt a kép. Lelki gyűlölettel, de testi szerelemmel dolgoztunk, és majdnem azt mondhatom: éltünk együtt. Amit elkezdtünk, ez után sem hagytuk abba, de kezdet befurakodni egy sokadik érzés, az összes többi mellé. A kölcsönös bizalom képe felsejlett előttünk, a formás idomokon, szálkás izmokon, és páratlan testalkatokon túlmutatva. Ez elvezetett egészen a barátságig, ami nap közben tökéletesen működött, de nem igazán fért össze éjjeli tevékenységeinkkel. Lehet, hogy pont ez volt az oka annak, hogy én többet kezdtem érezni, és emiatt megpróbáltam minél távolabb tartani magamtól Leont. Lassan normalizálódni látszódott a kapcsolatunk, mikor jött ez a bizonyos Amerikai utazás. Én amúgy is amerikai származású vagyok, mint gondolom azt a nevemből is kiderítetted. Nem tudtuk még, hogy miként lesznek a dolgok, de valami miatt egyértelmű volt, hogy én is utazok. Egy pillanatig sem volt megkérdőjelezve indulás előtt, de a repülőutat végigveszekedtük. Leszállásnál nem szóltunk egymáshoz, és én a reptéren odafordultam hozzá, és megkérdeztem, hogy akkor most mi legyen? Persze ez alatt a hogyan tovább együtt, dolgot értettem, és meg is kaptam rá a választ.

Az „Akár el is mehetnél.” mondat végigkísérte az életünket, ugyanilyen, vagy kicsit más változatban. Először akkor kaptam meg, mikor kirakott a táncosok közül. „Akár el is mehetsz.” - de akkor még az volt a válaszom, hogy ezer örömmel. Mikor a reptéren megkaptam, hogy akár el is mehetnék, az sokkal jobban fájt. Még is ajkamba haraptam, visszaszorítottam a könnyeket, sarkon fordultam, és reménykedtem benne, hogy nem látom többé. Sajnálom, de az irodai jelenet kiborított, nem a jelen, hanem a múlt miatt. - befejezésül szemembe nézett, de nem láthatott mást színtiszta döbbeneten kívül. Hát itt a hiányzó darab... a nem egészen normális kapcsolat. Mitől is lett volna az?

Semmibe meredve, sóbálvánnyá változva, markoltam, szorítottam a hinta láncát, és nem mertem elengedni, attól félve, hogy ha megteszem, zuhanni kezdek. Zuhanni, és belecsöppeni érzelmeim tengerébe, ahol nem elég, sőt meglehetősen kevés, ha tudsz úszni. Félek, hogy eszemet feledve őrjöngő féltékenység törne ki rajtam, mely közeli rokona az elkeseredettségnek, ugyanakkor a sajnálat is ott bujkál szívemben, amit a Tündér miatt érzetem, akivel tényleg elég csúful bánt a Halálisten. Ennyi minden között megbolondul az ember...

- Én... - kezdtem ügyetlenül mondókámba.

- Nem kell mondanod semmit, ez kritikán aluli. - mosolyodott el Sally.

- Köszönöm.

- Viszont, van valami fontos dolgod. - erre felkaptam a fejem és kérdőn tekintettem rá, minthogy fogalmam sem volt mire céloz. - A víz. Vagy már nem is emlékszel? - kérdezte ismét vidámabban.

- Jaj, hát persze! - kaptam az agyamhoz hirtelen. - De hát innentől kezdve öt napom van rá. Ezt gyakorlatilag lehetetlen véghezvinni ilyen kevés idő alatt. - eltűnődve ingattam a fejem.

- Lehetséges, de már ma el kell kezdenünk. - Sally felállt, és az elkerített rész szélére sétálva felvette cipőit. Azonnal felpattantam és követtem.

- Mit kell tennem?

- Mondd el nekem, hogy milyennek látod a vizet.

- Nyugodtnak, de ugyanakkor ott tombol benne az élet. - elsétáltunk a tó mellett. - Tükörsima, minden problémától mentes, és csak néha zavarja meg valami egy kicsit.

- Rendben, akkor most gyere velem. - engedelmesen követtem, még úgy is vakon bízva benne, hogy fogalmam sem volt merre megyünk.

Hosszú úton egyikünk sem szólalt meg, csupán sétáltunk egymás mellett, és én mindig egy kis fáziskéséssel vettem a kanyarokat, minthogy nem tudtam Sally merre akar vezetni.

Végül ismerős helyre érkezve, a diákszálló és a Színpad közötti részen, a tengerparton kötöttünk ki.

- Ülj le erre a padra Sora, és figyeld a tengert. - kaptam végül az utasítást, amit ismételten elkerekedő szemekkel fogadtam.

- És egész nap üljek itt?

- Menj el ebédelni, de egyébként igen. Amíg el nem tűnik a Nap a horizonton, és akkor én érted jövök.

Elsiettem ebédelni, majd visszatérve a padhoz leültem, és bámultam a tengert. A véleményem hosszú ideig nem változott egy csöppet sem. A víz nyugodt volt, és már lassan a délután közepében járhatott az idő. Langy szellő fújdogált, és a nyugalomba csupán egy-egy távolabb elhaladó autó süvítése zavart bele.

Lusta, de egyre nagyobb és nagyobb hullámok kezdték mosni a partot. Gyorsan közeledő felhők gyülekeztek a távolban, és felkerekedni látszott a szél. Dideregve húztam össze magam, míg kezdtem azon gondolkozni, hogy felmegyek a szállásra, és majd megmondom Sallynek, hogy mi volt a helyzet.

Hatalmas hullámok keletkeztek, és úgy háborgott az eddig nyugodt víztömeg, mintha súlyos sérelemmel illette volna az időjárás.

Éppen indulni készültem, mikor sikítást hallottam a távolból. Azonnal odakaptam a fejem, és hatalmas rémülettel vettem észre, hogy egy kislányt elragadtak a hullámok. Bizonyára a part közelében játszott, és még tetszett is neki a tenger egyre veszélyesebb tánca. Ledöbbenve álltam, mozdulni képtelenül, és figyeltem édesanyja tehetetlenségét, a hirtelen érkezett segítséget, a mentést, és a gyilkossági kísérletet elkövető tengert. Rémülten meredtem az eddig oly nyugodtnak, és barátságosnak tűnő víztömegre.

- Ugye, most már te is látod, hogy nem csak nyugodt tud lenni a víz? - megpördültem a hang irányába.

Sally állt mögöttem komolyan, szokott vidámságától fosztottan. Kiengedett, hosszú ében hajába belekapott az egyre erősödő szél, és teljesen összekócolva a táncosnőt, fújta jobbra-balra a tincseket.

Lassan bólintottam, majd visszanéztem a fehéren habzó tengerre, a partot mardosó, kegyetlenül csapkodó hullámokra, és elkezdtem érteni, hogy Sally miért kérte, hogy nézzem a vizet ilyen sokáig.

- Mert egyik pillanatról a másikra képes teljesen megváltozni. - mondtam ki hangosan félig magamnak, félig a mellettem álldogáló nőnek.

Kövér szemű eső eleinte csupán csöpögve, majd záporozva kezdett hullani. Futásnak eredtünk a diákszálló irányába, de így is csurom vizesen érkeztünk fel a szobámba. Sally még elment Sarahoz kérni pár törölközőt, de szinte azonnal visszatért a szobába. Hajunkat törölgetve ültünk le egymással szemben az ágyra.

- És most? - törte meg a csendet.

- Egyszer nyugodt, egyszer háborgó, de még mindig nem értem, hogy miként lehet ezt táncban kifejezni. - hajtincseimet birizgálva, elgondolkodón néztem a velem szemben ülő nőre.

- Egyszerűbb, mint gondolnád. - felállt, és az íróasztalhoz sétált. - Mondd csak, szerinted mikor boldog? - furcsálló tekintettel fordultam felé, de ő még mindig háttal állt nekem.

- A tenger? Szerintem akkor, amikor érezheti a szabadságot.

- Mint bárki más ezen a Földön. - mosolyogva fordult vissza. - És senki sem a négy fal közé zárva, vagy inkább, hogy úgy mondjam: az élet megszokott medrében érzi a szabadságot.

- Hanem mikor kitörhet onnan. - már mindent értettem.

- Jól van. Látom ezzel nem is lesz több dolgunk. - az órára pillantott - itt hagyok neked egy CD-t. Tizenkét számot találsz rajta, és annyit segítek, hogy van három, amik nagyon hasonlóak. Ha megtalálod ezt a hármat, akkor remélhetőleg azt is megfogod érteni, hogy miért gondoltam ezekre. - letett egy vékony tokot az asztalra, és már indult is kifelé.

- Sally... miért segítesz nekem még mindig? - már az ajtóból fordult vissza, hogy válaszoljon.

- Ha szeretnéd megoldani magadtól, akkor csak szólj. - mosolygott ismét kedvesen.

- Nem, én úgy értettem... - befejeztem a mondatot, mivel világossá vált számomra, hogy már akármit csinálok, nem jöhetek ki normálisan a dologból. Inkább csak leszegeztem fejem és hallgattam.

- Holnap reggel fél nyolckor a megszokott gyakorlóteremben. - hallottam még, néhány koppanó lépéssel kiegészítve a hangot.

- Köszönöm!

- Jó éjt, Sora!

- Neked is!

Tegnap még nem volt semmi baj, oly nyugodtak voltak a kedélyek, mint a zavartalan vizű tó felülete. Bezárva az igazi érzéseket... vagy talán ez is része az érzelemviláguknak? Hirtelen támadt a vihar, és nem tudott menekülni előle egyikőjük sem. Háborgó tenger, úgy áramlottak, habzón összecsapva az érzelmek, mint a hullámok, és az utánuk keletkezett örvény, leránt valakit a mélybe. Melyikőjüket?

Vagy talán ha újra találkoznak, megint nem lesz semmi baj? Úgy háborognak az érzelmeik akár a tenger, és olyan hirtelen váltakoznak a hangulati viszonyok, akár napsütéses délutánból a nyári vihar keletkezik.

Mi fog történni Leonnal és Sallyvel? És mi fog történni Leonnal és velem? Talán megkapom a választ, akár hamarabb is, mint most remélni merem.