Tűz és víz
Az elemek háborúja, melyben nincs se győztes, se vesztes.
Írta: Mia Gulliem
Koreografálta: Sally Key és Leon Oswald
Főszerepben: Sora Naegino, Layla Hamilton, Sally Key, Leon Oswald, Yuri Killian

Elgondolkozva álltam a hirdetőtábla előtt... már vagy fél órája persze, és még mindig mintha gyökeret vertek volna lábaim.
Gyorsan eltelt, pokolian gyorsan. Táncórák, koreográfia, trapéz, trambulin, és pihenés egy csepp sem. Két hónapja már, pedig mintha csak tegnap lett volna, hogy Sally, Leon, és Yuri összekaptak az irodában, aztán Kalos marasztalta őket, és azóta csönd van. Mély hallgatás, mely egyre kínosabbá, és egyre feszültebbé válik. Nem tudom így marad-e, vagy ez csak a zajos háború előtti utolsó néhány csöndes perc, mikor még mindenki gondolataiba merülhet, és nem kell foglalkoznia a külvilággal, nem kell gondolnia a közelgő vészre, és nem kell éreznie.
Sally és Leon együtt írták meg a koreográfiákat, és együtt tanították be. Megint úgy tűnt, hogy minden rendben van, akárcsak az első alkalommal, mikor láttam őket együtt, és az egymásból kiváltott viselkedést. Akkor azt hittem, hogy egy ilyen munkatársi és egyben baráti kapcsolattól nincs is szebb, azóta rájöttem, hogy az ő viszonyuk a legbonyolultabb, amivel eddig találkoztam. Mert nem tudják, hogy miként érezzenek a másik iránt. Arról megbizonyosodhattam, hogy hajdani szerelmük forró tüze mára kihűlt, és még egy kis parázs sem maradt, ami alapjában véve nem lenne baj, de hogy a lángok helye megfagyott, az már tragikusnak minősül.
Fogalmam sincs hogy miért, de feladatomnak kezdtem érezni, hogy az ő problémájukon is segítsek, legfőképpen azért, mert akkor talán az én lelkem is megnyugvásra talál, és én is zöldágra tudok vergődni saját magammal. Tekintetbe véve az elmúlt pár hónapot ez igazán nagy megváltás lenne most már. Persze félek, hogy mi fog történni, de igazából a megoldáson kívül semmi más nem lebeg a szemem előtt, mert ettől az elnyújtott szenvedéstől még az is jobb, ha elveszítem Leont. Ezt kimondani nem könnyű számomra, és egy egész éjszakát ezen vergődtem, de arra jutottam, hogy bármi más, de így nem mehet tovább.
Nagy erőfeszítések árán végre megmozdítottam a lábam, és mentem tovább a színpad felé. Ugyanis azon az abszolút minimális úton akadtam el, ami a diákszállótól a Kaleidoig visz, a tengerpart mellett. Fogalmam sincs mi lesz ma este, amikor befejeződik az előadás. Sok variáció létezik, és persze az élet rendszerint azt az egyet mutatja meg, amelyiket a legkevésbé szeretnéd látni. Nem valószínű, hogy mind egymás nyakába borulva kitörő érzelmekkel fogjuk elsimítani a dolgokat. Igazán nagy esélyt az újabb hangos és felkavaró jelenetre látok, de erre egyenlőre gondolni sem szeretnék. Éppen elég nehéz lesz akkor átélni, nem hogy még most is az elképzelésével gyötörjem magam.
- Sora! Csak, hogy itt vagy! Már egyedül te hiányoztál. Gyorsan kezdj el öltözni, és utána indulhatsz sminkelésre! - Ken sietett felém, és hadarta el az instrukciókat, majd azonnal tovább is állt. Szegényt eléggé elhanyagoltam az utóbbi időben. Annyira önző voltam! Egy cseppet sem vettem figyelembe az ő érzéseit, a barátságunkat, hogy mennyit segített azelőtt is. Egyszerűen egy csődtömeg vagyok. - hatalmasat sóhajtva nyugtáztam, hogy amit csináltam az szánalmas, és ideje lenne összekapni magam, különben még az előadást is el fogom szúrni.
Gondolkodás közben legalább a kezem is járt, így felvettem ez idő alatt a külön tervezett kosztümöt. A vizet megtestesítő tánccsapatnak a kék, és a türkiz minden árnyalatát tartalmazza a ruhájuk, míg nekünk, a tűzet előadóknak a sárgától a sötét bordóig bezárólag megtalálható minden szín, finoman átvezetve egyik árnyalatból a másikba. Még egy-két fekete csík is előfordul, de azok is végig vannak futtatva arany csillámmal, úgy ahogy a kék ruhákon fehér csíkok ezüsttel. Mélyvörös tánccipőt húztam a kezeslábas ruhához, aminek az alsó fele ugyan hosszú, de a tetején nyakba-akasztós, galléros rész díszítette, és a könyökömig felnyúló kesztyűk egészítették ki, amik szabadon hagyták kézfejemet, csak egy kis gyűrűrésszel tartottak a középső ujjaimnál.
Hajam kiengedve maradt, és fekete tussal, meg arany csillámmal lett kifestve a szemem, ami elég sokat változtatott az arcomon, mégis mikor a tükörbe néztem magamat láttam. Az utóbbi hónapokban ritkán adódott ilyen alkalom, mert inkább csak egy árnyékot láttam, egy meggyötört, vagy éppen önmaga elől is rejtőzködő árnyékot, akinek nincs jobb dolga, mint agyalni saját és a körülötte élők gondjain. Ez persze felemésztett, és befelé fordultam teljesen, de kész vagyok újra adni a világnak, mert nekem ez az élet. Nem láthatom még a tükörben sem saját magam, hogyha képtelen vagyok adni, és csak egyéni problémáimat tartom szem előtt.
- Sora?! - érdeklődve fordultam a hang irányába. Szinte tátva maradt a szám, amint felismertem Sallyt, ugyanis ez kicsit nagyobb feladatnak bizonyult a smink és a kosztüm miatt. Rajta egy olyan ruha volt, aminek az egyik lába hosszú, a másik rövid, a felső része pedig félvállas, és az egyik ujja hosszú, a másik kezén pedig csak egy kesztyű volt. Az a része, ahol a lába hosszú a ruhának sárga színből indult ki, és a csípőjétől induló, derekán keresztül haladó ferde, fekete csíkig végigjárta a narancssárga és a piros összes árnyalatát, hasonló módon, mint a mi ruháink. A fekete csík fehérbe ment át, és onnan a kék színek következtek végig az ujján. Meglehetősen kifejezte a két világ közötti hatást. Hosszú fekete haját hátul szoros copfba fogták, és szemhéját arany csillámmal, az aranyat körülhatárolóan pedig ezüsttel festették.
- Remekül festesz! - vigyorogtam, de csak egy halvány, erőtlen mosolyt kaptam válaszul.
- Köszönöm... - lehorgasztott fejjel álldogált, és valahova elnézett oldal irányba a padlón. - Én annyira sajnálom... - mondta ki végül ismét a szemembe nézve.
- De hát mit? - néztem értetlenül, mert arra a világért sem gondoltam, hogy neki bocsánatot kellene kérni valamiért.
- Legfőképpen azért a jelenetért. - sejtettem, hogy az irodai kis balhéra gondol, és emiatt lelkiismeret furdalásom is támadt.
- Nekem kéne bocsánatot kérni... én nem tudtam... - képtelen voltam értelmesen kifejezni magam, ezért bosszúsan fújtattam is egyet, de valahogy folytatnom illett. - Túl kíváncsi voltam, és olyasmibe ártottam magam, amihez legjobb lett volna hozzá sem szólni.
- Egy pillanatig se érezd magad hibásnak. - mosolyodott el végül, és közelebb lépve átölelt, amit készséggel viszonoztam, mint egy barátságunkat megpecsételendő.
- Kár a múlton merengeni. - tettem fel az i-re a pontot.
- Ezt másnak mond! - utasított színpadiasan Sally egy szemforgatás kíséretében, érzésem szerint Leonra és Yurira utalva. Egy kis hatásszünet után mindketten elnevettük magunkat, pedig az eset valójában nem vicces, hanem siralmas, de eleget szomorkodtunk már az elmúlt időszakban. Nemcsak eleget, de túl sokat is, ami már majdnem felemészteni készült minket: az igazi jellemünket. Mert nem ezek vagyunk. Két megtört, lelki csonk, akiket beszennyeztek akaratuk ellenére, és akik ezekkel a szennyeződésekkel nem csak harcra nem kelnek, de még rá is segítenek önmarcangolással. Ezek nem mi vagyunk. Mindenkit kísért a múltja, és meg van már írva a jövője a Sors cikornyás betűi által, de nem ilyen formában. Mert ha kísért a múlt, sem szabad hagyni, hogy elemésszen, és a megírt jövőt igenis át lehet írni, mert így gondolkoztunk valamikor, és nem engedhetjük, hogy ez megváltozzon. Majdnem megtörtént, de őszinte örömömre szolgál, hogy mégsem, és most nevetve tudunk itt állni, mikor a leginkább okunk lenne az izgalomra, vagy netán sírásra. De azt hiszem... eleget sírtunk már az elmúlt hónapokban mindnyájan.
- Tíz perc múlva kezdődik az előadás! - Ken hangja kirángatott a gondolatmenetem medréből, és gyorsan Sallyre kaptam még egyszer a tekintetem, ő pedig csak bolondozva ájulást imitálva, homlokához kapta a kezét, majd mosolyogva elfutott mellettem. Én is vigyorogtam, de csupán addig, amíg be nem álltam Leon mellé. Hasonló jelmeze volt, mint nekem, persze kesztyűk nélkül, és kicsit férfiasabb változatban.
- Izgulsz? - hallottam meg hirtelen a szokásos mély, bársonyos, de minden érzelemtől mentes hangját. Felnéztem rá, de láttam, hogy csupán maga elé mered pedig tudja, hogy nézem.
- Nem. - vágtam rá határozottan, még akkor is ha tudtam, hogy nem igaz. Igenis izgultam, főleg a trapézos jelenetek miatt, ahol még a legprofibb artistát is megbabonázza a magasság, és a veszélyérzet.
- Dehogynem. - kontrázott Leon egészen halkan, és féloldalas mosollyal az arcán felém fordult, és úgy nézett a szemembe, ahogy az elmúlt hónapokban még soha, annak ellenére, hogy a tánc miatt meglehetősen sokat kellett egymás szemébe néznünk.
Akkor hirtelen megéreztem, hogy ő sem nyugodt. Nem tudom honnan, nem látszott rajta, és az érzésnek való hangadás legkisebb szikráját sem mutatta... csak tudtam, és ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy elégedett mosollyal az arcomon nyugtázzam a "beszélgetés" lezáródását, és koncentráljak a pillanatokon belül kezdődő darabra. Először csak a csapat fele lesz bent a színpadon, mindössze néhányan a vizet és tüzet szimbolizálók közül. Utánuk megyünk be mi, majd a csapat másik fele. Kezdeni mindig nehezebb, ezért most viszonylag könnyűnek érzem a helyzetet, hogy bekapcsolódnunk kell.
Ahogy egymás után kigyúltak a fények, először fehér, majd a vörös és a kék reflektorok egyszerre, szívdobbanásaim között már nemigen lehetett felfedezni szünetet, így feltétel nélkül igaznak bizonyult Leon állítása, miszerint mégsem vagyok annyira nyugodt, mint amennyire határozottan tudom az ellenkezőjét állítani. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, hogyan kezdenek hullámzó, elnyújtott mozgással kavargó hatást kelteni a színpadon az alkalmi táncosok, akik valójában artisták. A zene eleje halk és lassú. Az egész olyan mintha egy belassított felvétel lenne. Utolsó nagy levegőmet vettem, és fújtam ki meglehetősen szakadozva, mielőtt elsötétült volna egyetlen másodpercre a színpad.
Akkor aztán együtt indultunk meg a porondra, és mikor újra kigyúltak a fények én éppen cigánykerekeztem egyet, míg Leon szaltózott mögöttem. A két mozdulat együtt, a közönség szemszögéből igazán jól mutat. Layla és Yuri a másik oldalon pontosan ugyanígy nyitották a koreográfiájukat, majd egy-két elnyújtott ugrásból induló lépés-szerűséggel kerültünk a tánccsapatunk elejére.
A kör alakú színpadnak pont a közepe teljesen üres volt egy csíkban. De a középponttól jobbra és balra álltunk mi, szólózó párok, és közvetlen mögöttünk a csapat, amely közben kiegészült az eddig háttérben várakozó artistákkal.
Innentől a zene egészen gyorsra váltott, és úgy nézett ki a mozdulatsor, mintha egy tükröt beállítottak volna középre, és csak az egyik csoport táncolna azzal szemben. Szóval teljesen ugyan az, csak amennyiben mi a középpont felé mozdultunk, a másik csapat is, és nem mind jobbra vagy balra. Ezért emlegettük ezt valóban úgy, mint egy tükör-táncot. Még nem táncoltunk párban, az csak ez után következett. A csapatok elkezdtek összekavarodni, mint egy valódi harcjelenetben, pedig ahogy Kalos mondta, sokszor tényleg egymáshoz sem értek. Én pedig már nem láttam mást, csak Leon szemeit. Egészen másképp ragyogtak, mint a próbákon. Más érzelmekkel telítve, és ezeknek az érzelmeknek a kiismerhetetlenségében vesztem el néhány pillanatra, de hamar rájöttem, hogy a teljes öntudatlanságnak nem most jött el az ideje, mikor éppen a közönségnek igyekszünk adni valamit. Mert akárhonnan nézzük, ez a legfontosabb és a figyelmem egy részét mindig erre kell terelnem a színpadon. Amúgy sem maradt már sok időm, hogy Leon szemeit csodáljam, mert következett a párcsere, és Yurihoz kerültem, akinek teljesen más tartása és mozgása volt, mint eredeti páromnak. A furcsa az, hogy mindkettő tökéletesnek, és valóban hibátlannak mutatkozik, mégis érezni a különbséget. Legalábbis így a színpadon, mert lehet, hogy ez a közönségig már nem ér el.
Yurival szinte egymáshoz sem értünk - így szólt a koreográfia -, főleg kerülgettük a másikat, és csak néha-néha volt forgatás, vagy bármi hasonló olyan elem, amihez mindketten kellünk. Utána vissza az eredeti párhoz. Míg ezzel eljátszadoztunk egy darabig a színpad közepén, addig a harcjelenetbe a táncosok a szépen lassan, egyenként kiszivárogtak a színfalak mögé, és mára csaknem teljes sötétségbe borult a színpad, amelynek már csak mi négyen álltunk a legelején, és egy vörös illetve egy kék reflektor világított ránk.
A sötétség csupán arra tett szolgálatot, hogy a trambulinokat - két kicsit, és egy nagyot középre - behelyezzék a színpadra, meg leengedjék a kör alakban elrendezett trapézokat.
Ismét kigyúltak a fények, mikor Layla a színpad egyik oldalán, én pedig a másikon elkezdtem valahogy megkörnyékezni a kisebb trambulint. A mozdulatsor, amivel végighaladtunk a színpadon nagyjából úgy nézett ki, hogy oldalra kinyújtott karokkal egy hosszú lépés, és utána behúzott karokkal három fordulat egy lábon. Elég hosszas folyamat így eljutni bárhova is, de mi úgy is csak az összhatás kedvéért csináltunk egyáltalán valamit, mivel most Leonon és Yurin volt a hangsúly, akik már lassacskán a tornászok talajgyakorlatához hasonló elemeket mutattak be, sorozatban egymás után. Végül ők is megindultak a trambulinok felé, mikor mi már Laylával a kisebbekről rugaszkodtunk a középső nagyra.
A kicsit húzósabb része az előadásnak a trapézokon következett, mikor már mind a négyen fent voltunk. Párcseréktől kezdve a legnehezebb dobott elemeken át végig csináltunk mindent, ami látványos, méghozzá olyan rövid idő alatt, hogy a közönségben ülők csak kapkodták a fejüket. Legalábbis én a teljes elképedést tudtam leolvasni az arcukról, mikor néhányszor kipillantottam rájuk. Ugyan nagyon elfáradtam a gyakorlatsorban, de tudtam, hogy a közönséget elkápráztatta az előadás, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy erőt merítsek a folytatáshoz.
A színpad szélei újra sötétségbe borultak, és nekem illetve Laylanak úgy kellett kitalálnunk a színfalak mögé, hogy csak érzésből ugrottunk egyik trapézról a másikra. Még a szememet is lehunytam tudván, hogy úgy sem fogok látni semmit, és a sötétség ami nyitott szemmel elém tárulna csupán arra lenne jó, hogy megrémisszen. Erre nem igazán volt szükségem, ezért inkább csak akkor nyitottam ki újra szemeimet, mikor már talajt éreztem a lábam alatt. Akkor aztán amilyen gyorsan csak tudtam, futásnak eredtem, és a színfalak mögé beszerelt gyorslifttel leereszkedtem a színpad szintjére, majd egészen a függöny széléhez sétálva feltekintettem a trapézokra. Nem akartam lekésni ezt a jelenetet, és szerencsémre pont időben érkeztem. A tündér belépője következett, aki egyensúlyt teremt majd a világban, és a két civakodó felet megtanítja a békés egymás mellett élésre.
Sally középről ugrott be a trapézokhoz, és teljes mértékben Leonra és Yurira volt bízva, akik a legalacsonyabban lévő trapézokról lendültek középre, és kapták el a két kezét a zuhanó lánynak. Még ugyan azzal a lendülettel feldobták megint kicsit magasabbra, és így lényegesen kisebb sebességgel érkezett meg középre, a trambulinra, ahová aztán csatlakoztak hozzá, és elkezdődött a hármas gyakorlatsor.
Tátott szájjal figyeltem hogyan repülnek ők hárman a levegőben, mígnem elérkezett a fénypontja az ő jelenetüknek. Sally volt középen, két oldalán pedig a két férfi. Egy-egy kézzel kapaszkodtak a lány kezeibe, és bokájánál támasztották. Így emelkedtek hárman a levegőbe, és mint az eredeti két emberre tervezett elemben, úgy itt is megfordulták párszor. Csak néztem, csodáltam őket, miközben kezdtek kavargó érzelmeim elsimulni, és kezdtem megérteni az ő érzelmeiket. Mikor két démon közé angyal helyett egy tündér áll, akkor az meg tudja bolygatni a dolgokat, és az életet, de a végeredménynek jónak kell lennie. Ezekben a pillanatokban értettem meg csak igazán, hogy talán nem is annyira Sophie volt a kapocs a két férfi között, hanem inkább Sally, bár kétség kívül Leon húga is közrejátszott minden érzelmi bonyodalomban, ami lejátszódott közöttük.
Mikor leérkeztek újra a trambulinra együtt, ők hárman, akkor felvillant bennem, hogy talán most érkeztek révbe minden szempontból. Sally szállt tovább a trapézok felé, majd eltűnt közöttük, míg Leon és Yuri kiugrottak a két kisebb trambulinra.
Onnan pedig a földet érésük másodpercében kigyulladt az összes reflektor, és berohantunk mindannyian, elárasztva ez által a színpadot. A zene a vérnyomásommal egy ütemben pörgött fel, mikor az utolsó tánchoz beálltunk.
Élmény volt Leon minden egyes mozdulatát figyelemmel kísérni, arcának minden rezdülését, és ahogy így néztem hosszú perceken át tánc közben, jégből készült álarca leolvadni látszott. Elkerekedő szemekkel, de mosollyal az ajkamon figyeltem ezt a fajta változást, és ahogy a szemébe néztem át tudtam érezni az érzelmeit.
Ettől az élménytől a hirtelen leálló zene, és a nagyjából másodperces szünet után következő hatalmas taps fosztott meg. Ugyanakkor a közönség által nyújtott szeretet, és az arcokról tükröződő csodálat kárpótolt nagyon-nagyon sok mindenért, amin keresztülmentem, vagy inkább úgy mondom, hogy keresztülmentünk az elmúlt hónapokban.
És Leon nem engedte el a kezemet. Végig maga mellett tartott... a meghajlásnál is, a kivonulásnál is, a színfalak mögött is - végig. Át az ünneplő tömegen, végig egy sötét folyosón, be az én öltözőmbe. Éppen csattant az ajtó, és én az örömmámortól megrészegülve fel sem fogtam igazán, hogy mi történik, csak mikor Leon a karomra mért egy hirtelen rántást, és magához ölelt, akkor kaptam észbe. Szívem egyből hevesen kezdett kalapálni, nem mintha eddig a világ legnyugodtabb emberének lehetett volna kikiáltani engem. Mintha a vérem besűrűsödött volna, és a szívemnek nehezére esne pumpálni, de ahogy Leon mellkasára hajtottam a fejem megbizonyosodhattam róla, hogy ezzel nem csak én vagyok így.
- Sajnálom. - suttogta egészen halkan, és én nem akartam elkezdeni játszani, hogy visszakérdezzek "- Mit?". Tudtam, hogy mire gondol, és ez éppen elegendő volt. Azért kér bocsánatot, hogy nem mondott el mindent az életével kapcsolatban. Gondolok ez alatt a Sallyvel való kapcsolatára. Sajnálja, hogy belehajszolt egy újabb csatába, mikor már sikeresen megteremtettük együtt a konfliktus-mentes színpadot.
Kezével végigsimított vállamon, nyakamon, és végül egészen kicsit megemelte az államat, hogy a szemembe tudjon nézni, majd egy pillanat alatt eltűntetni a köztünk lévő távolságot. Így zártuk az estét: egy csókkal. Több volt az egy csóknál. Olyan mély érzelmek álltak mögötte, hogy azt szavakkal kifejezni lehetetlenség.
Nem vagyunk két egyforma egyéniségű ember, sőt mondhatni meglehetősen szép ellentétpárt alkotunk, de így egészítjük ki egymást. Nekünk a lelkünk az, ami egy, és szétválaszthatatlan. Tudunk olvasni egymás szeméből, megérezzük a másik gondolatát, érzelmeit. Ez a lelki kapocs az, ami igazán számít. Szeretem, szeret - ez maga a valóság, amit annyiszor megálmodtam, és most élhetem az álmaimat.