Már napok óta ezen a jachton sinylődöm. Nem is értem , hogy tehettem ezt vele pedig lassan minden a Paradicsomra kezdett hasonlitani. Még most is a fejemben van könnyes szemei melyek az éjszakában fájdalmasan csillogtak mint a hullócsillagok. Összeszorul a szivem ha fájdalommal itatott tekintetére gondolok. Számomra bőre selymessége kinzás. Ha nem érinthetem , ha nem csókolhatom kecses nyakát megőrülök. Dekoltázsát s nádszál vékony derekának csak hiányát érzem a kezeimen. Bőrének finom illatát csak képzeleteimben szivhatom be...Mellkasomon már nem az ő puha kezeit hanem az élet vad karmolásait tapasztalom mely széttép...Minden perc nélküle egy fájdalmas büntetés , melyet az élet ad nekem a sok rosszért amit elkövettem. Nyitott könyvként álltam mindig előtte. Szabadon lapozhatott gondolataim között , s mégis sikerült azt az oldalt megtalálnia mely büntől itatott tintával lett megirva. A szivembe ékelte magát s most kénytelen vagyok végleg kitépni őt magamból. Mintha a pokol mélyén élnék fájdalommal s keserüséggel belepve és ő az angyal most nincs itt , hogy megtisztitson s , hogy együtt szálljunk fel a magasba. Nincs velem és talán emiatt maradtam a gonoszság s a bün földjén mi betemet. Vele jutottam a csúcsra s most egyedül zuhanok a mélybe. Ezt érdemlem? Sok bünt elkövettem de nem annyit , hogy igy kelljen bünhődnöm. Talán a legnagyobb fájdalom mit okozhatok neki az ha vele maradok...Jobb ha elmegyek s talán elfelejt s új életet kezd. Fáj a szivem ezt megtenni de az ő szivéért jobban sebződik az enyém. Nem akarom felszakitani még fiatal szivét. Inkább elmegyek."
"Szobámban bujkálok napok óta , s csak rágondolok senki másra...Fáj a szivem mert itt hagyott . Pedig a Halál Isten lassan távozott de előbukkant s újra felszakitotta régi sebeimet melyett okozott. Hogy tehette ezt velem? Miattam ment már tudom...Azt várja tőlem , hogy keményitsem meg szivem de én nem fogok álarc mögé bújni nem félek kimutatni érzéseimet...Szenvedések sorozata rohamoz meg s én tűröm de nem magamért hanem másokért. Leon...miért tetted? én mindig azt tettem amit jónak láttam neked...A szivemet adtam de a lelkem is kelett...Bármit odaadtam volna s te könnyedén ellökted. A Halál Isten aki csak fájdalmat tud okozni s ha minden szépnek s jónak látszik jöhet a pokol...Letépted szárnyaim mellyekkel magasban repültünk s most csak mélyre zuhanok de akkor sem vagy velem. Sikerült számomra a lehetetlen. Megtisztitottam szived de lelked sötét maradt s utat tört magának s engem tiport el...Miért? talán én téptem fel régi éned? Annyi szép s jó percet töltöttem veled s most egyedül fekszem ágyamban. Könnyeim patakokban csordogálnak arcomon mint hervadó rózsán az ég könnyei. Nem leszek egy jégcsap mint te. Én nem fogok mindenkit a mélybe taszitani sőt én szárnyakat adok , hogy repüljenek. Neked is adtam s mondtam : Vigyázz a szárnyaidra hisz csak addig vagy boldog mig szárnyalhatsz a magasban...De te letépted s az enyémet is elvetted. Hát menj , menj s hagy engem itt s menekülj el a világ elől de nem leszel sosem erős csak a félelmed fog vezetni a rögös utakon.Egyedül maradtál Leon Oswald. "

(Ezt ficit saját érzéseim s gondolataim alapján formáztam meg...Remélem senkinek nem okozok vele csalódást...)