|
1.-2. RÉSZ
ELINA 2008.08.19. 13:40
Kemény anyagból vagyok. Testem kő. Rideg szívem érzéketlen. Nem lágyítja meg sem szenvedés, sem szeretet. Elzárkóztam előlük. Lelkemet a fájdalom kínzó börtönébe zártam, majd mélyen magamba temettem.A titkos rekesznek - mely lelkem roncsait őrzi - a kulcsát elhajítottam magamtól. Nincsenek érzelmeim. Már nem kellenek.
Tekintetem mindenkit megfagyaszt, aki közeledni merészel.
Monoton egyhangúságban morzsolom napjaimat. Minden nap megteszem, amit tőlem elvárnak. A siker nem okoz örömöt. Körülrajonganak, de nem érdekel. Arcomon kiismerhetetlen, lusta félmosollyal figyelem őket. Szánalmasak.
Én vagyok a király. Mindent megkapok, de nem tudok tőle boldogabb lenni. Hozzám nem ér fel senki. Magam akartam így.
Vagy még sem?!
Mégis más vagyok, mint amivé válni akartam? A rideg valóség rémálmától menekülve kőkemény álarcot vontam magam elé. Lehet, hogy számomra ez már nem menekvés, hanem egyre súlyosabb teher?
Újból megsebeztek. Fájdalmat és kínokat okoz. Gyötrődöm. Szívem kemény jégbörtönének valaki megtalálta elhajított kulcsát...
Már résnyire kinyitotta a titkos rekesz ajtaját. Rettegek. Félek onnan kilépni, félek, hogy érzelmeim átveszik fölöttem az uralmat.
Ha meglátom, belül reszketek. Ha hallom hangját, szívem megremeg, tekintetében elveszve pedig őrült táncot kezd járni, vadul dobogva szabadulni akar. Újból érzek... Mi történt velem? Olyan édes gyötrelem...
Arcomat szerencsére takarja az álarc. Hideg tekintetemben néha már más is megvillan... Jaj, csak el ne áruljon!
Ridegen titokzatos álcám egyre jobban szertefoszlik. Már csak a félelem tartja össze. A félelem, hogy Ő nem úgy érez, ahogy én. A rettegés, hogy a fájdalom jégbörtönéből éppen most szabadult szívemet összeroppantja...
Én azt már nem tudnám megint a szfinx álarca mögé rejteni. Abba belehalnék...
Mégis meg kell próbálnom. Ez abizonytalan rettegés rosszabb, mint a jeges fájdalom bizonyossága. El kell mondanom - érzek. El kell mondanom - mit érzek... Legalább tudni fogom, hogy angyalként felvisz magával az egekbe, vagy a pokol legmélyebb bugyraiba, a halálba taszít...
Itt áll, velem szemben. Az alkonyodó, néptelen tengerparton. Most mi vagyunk csak, ketten. A szemébe nézek. A kavargó érzések, amiket kiolvasok, az én szemeim tükrei. Ugyanazt látom bennük, mint amit én érzek...
Döbbenetem nem ismer határokat...
Ő... szeret engem?! Egészen eddig az ellenkezőjét hittem. Most meg kell bizonyosodnom... A rettegést már elsöpörte az elemi erejű érzés, amit lelke tükrében láttam. Leráztam magamról a félelem bénító láncait, és megmzdultam.
Lassan nyúltam felé, mintha csak egy látomást látnék, amely az első érntésemre szertefoszlik.
Aztán ujjaim megérezték arcának bársonyos bőrét, lágyan leomló selymes haját... Nem, ez nem egy tűnékeny látomás, ez maga a VALÓSÁG!
Közeleb húzódtam hozzá, miközben végig a szemeit néztem. A vaázslatos szemeket, melyekben elvesztem... Lágyan karoltam át, és nem taszított el magától. Azután ajkaink közeledni kezdtek...
Magamnak is féltem bevallani, mennyire sokat jelent nekem.
Csókja olyan, mint a sivatagban szomjazónak a forrás. Maga a vágy, a perzselő szenvedély tüze...
Elvesztem... Soha többé nem akarlak elengedni magam mellől! Aztán megszólaltam:
- Szeretlek,Sora!
Ő válaszolt nekem. Válasza felrepített az égig, a végtelen boldogságig...
- Én is szeretlek, Leon!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
