Szép, nyári délután volt; Párizs utcáin, terein zajlott az élet.
Uszodából tartottam hazafelé, de a külvárosba, ahol laktunk, nem indult közvetlen buszjárat: egy helyen át kellett szállnom. Jól ismertem a környéket, mert az iskolám is errefelé volt: nem túl messze volt itt egy művelődési központ, gazdag, több ezer kötetes könyvtárral. Ha épp volt időm, nem is mentem haza a csatlakozó busszal, hanem eltöltöttem egy-két órát a könyvtárban a következő járatig. Aznap más okom is volt erre: találkozót beszéltünk meg az egyik barátnőmmel, és mivel az ő programja korábban végződött, Odile elvileg már a könyvtárban várt rám.
Siettem tehát. Ennek, és a könyvtár üvegajtajáról visszaverődő, tébolyultan ragyogó fénynek köszönhettem, hogy az előtérbe lépve hirtelen nekimentem valakinek.
Néhány másodpercig zavartan szabadkoztunk mindketten; részemről gyakorlatilag vakon, mert a szemem még mindig lüktető, zöldes utó-vizualizációt hazudott a normális látás helyett. Annyit érzékeltem a velem szemben álló illetőből, hogy magas, vékony testalkatú, és a hangja után ítélve hímnemű.
Ő valószínűleg félreértette könnyes hunyorgásomat, mert támogató mozdulattal a könyököm alá nyúlt. Határozott, erős keze volt, hosszú ujjai, és kellemes, természetes érintése.
-Ne haragudj – ismételte –, nagyon elmerültem ebben a könyvben. Jól vagy? Miért sírsz? Ennyire nem lehettem kemény!
A könnyeimen keresztül ránevettem. Annyit már láttam, hogy fiatal srác, és hosszú a haja.
-Csak a fény, bocs… visszaverődött az ajtóról, és most nem látok – magyaráztam nevetve. – De a hallásom is rossz. Azt véltem hallani, hogy menet közben olvastál.
-Nos, én… tulajdonképpen csak a hátlapon olvastam az összefoglalást – felelte –, de igaz, valóban rosszkor. Sajnálom.
Még mindig kuncogtam, és közben megdörzsöltem a szememet.
-Ugyan már, te ne haragudj. Túl szeles voltam – vallottam be, miközben felnéztem rá, és…
És elállt a lélegzetem.
Mintha varázstükörbe néztem volna, amely azt mutatja, hogy milyen lettem volna, ha fiúnak születek. Az előttem álló srác magas volt és szép arcú; szeme ívelt vágású és halványzöld, mint az enyém, haja hosszú, egyenes szálú, és búzaszőke, mint nekem.
Édes Istenem, ki ez?!
A különös, katartikus érzés mindössze néhány századmásodpercig tartott; közben tekintetem egyre tisztult. Mire ő – nyilván tágra nyílt szemű ámulatom láttán – halványan, feszélyezetten elmosolyodott, addigra már én is többet láttam, mint eddig.
Magas, karcsú srác, egyszerű, méregzöld pólóban, farmernaciban, aham, minden stimmelt. Az eltérés csak annyi volt, hogy a szeme nem zöld, hanem világosszürke, haja pedig nem szőke, hanem ezüstfehér. Színeinek biztosan káprázó szemem adott zöld árnyalatot.
Különös, vonzó fiatal férfi volt. A pigmentanyagot, amit a hajából elcsórt, a szeme köré sűrítette a jó öreg természet: ívelt szemöldöke és hosszú szempillái egészen sötétek voltak, izgalmas kontrasztban fehér hajával. Mindent összevetve, félelmetesen jóképű volt.
Egy életet játszó kirakatbábu csak, aki túl szép ahhoz, hogy igaz legyen – gondoltam némileg fitymálóan, csak hogy ne kelljen beismerni, hogy igenis, tetszik nekem. Naná, hogy észrevettem azt is, hogy tartózkodó tekintete nem tud eltakarni némi elismerő érdeklődést – én is tetszettem neki, és mint afféle rátarti tinilány, kapásból fel is húztam az orromat.
Mit képzelsz? Engem nem kaphat meg csak úgy akárki!
Közben, látván, hogy jól vagyok, elengedte a kezemet, és büszke tekintetem láttán kissé feljebb emelte állát.
Szóval téged sem langyos vízből gyúrtak, ugye? Jól van, látom ám. De nekem akkor is csak egy szépfiú maradsz.
-Akkor tehát nem tartalak fel, Mademoiselle – mondta.
Szép, karcos, hűvös hangja volt. Még a hangja is tetszik – jézusom, hová süllyedtem?! Itt lett volna az alkalom, hogy bemutatkozzam, és biztosítsam róla, hogy egy picit sem tart fel; de egyrészt, azt hiszem, túl konok voltam ehhez, másrészt pedig, több minden történt egyszerre.
-Bocs még egyszer – mondtam, miközben fél szemmel már láttam, hogy a könyvtár belső ajtaja felől a barátnőm közeledik, az oldalán egy idegen lánnyal.
-Nem történt semmi – felelte, és tekintetem irányát követve elmosolyodott.
Nem volt nehéz rájönnöm, kire mosolyog. A barátnőmmel felénk tartó lány és újdonsült ismerősöm között olyan átütő volt a hasonlóság, hogy le mertem volna fogadni: ikrek.
A következő percben rájöttem, hogy ez kevéssé valószínű. Ahogy közelebb értek, láttam, hogy a lány nagyon fiatal; tizennégy sincs talán. Haja jégfehér volt, szeme felhőszürke, arca finom vonású, tekintete méltóságteljes, ugyanakkor szelíd. Báj, gyengédség, és végtelen, időtlen szeretet sugárzott belőle; halvány, észrevétlen mosolya, könnyed, súlytalan járása pedig szinte földöntúli jelenséggé tette.
Már csak ennyiből is tudnom kellett volna, hogy különleges emberekkel hozott össze a Sors; de, mint mondtam, senki sem ismeri fel azt a bizonyos pillanatot… Kivált nem lázas, rohanó tinikorában, amikor az ember azt hiszi, hogy ezt az egész gyönyörű világot neki találták ki, minden fiú őbelé szerelmes, minden lány őt irigyli, és még a Nap is érte kelt fel reggel; sosem lesznek gondjai, problémái, mert egy kis kitartással mindent elérhet, amit csak akar; soha senkire, semmire nem kell vágynia, mert ő az, akire vágynak; sosem érheti baj, baleset, nem kínozhatja reménytelen szerelem, megvalósulatlan álmok; semmiről nem kell lemondania, és soha, semmit nem fog megbánni; bármi felett el lehet siklania, semminek sem lesznek következményei, az pedig egyenesen kizárt, hogy egyetlen tudomásul nem vett történés tönkretegye az egész életét.
Nem, a jövő nem vetette előre az árnyékát; és ha valaki akkor azt mondta volna nekem, hogy egyszer még a kelleténél többet fogok gondolni erre a könyvtári találkozásra, sőt, lesznek álmatlan éjszakáim miatta, hát kinevettem volna az illetőt.
De nem mondta senki. Annyi történt csak, hogy a barátnőm, Odile, túlesvén az ilyenkor szokásos ˝Jé, ti ismeritek egymást?!˝ című álmélkodáson, válaszainkat meg sem várva, hamarjában bemutatott tüneményes társnőjének is.
A törékeny kis tündér, aki egyetlen ártatlan, mégis okos pillantásával még az én nyers, kemény szívembe is belopta magát, Sophie Oswald névre hallgatott. Miután pedig mind ő, mind Odile feltételezték, hogy a mellettem álló sráccal már ˝ismerjük egymást˝, a szépfiú nevét még mindig nem tudtam. Gondolatban vállat rántottam a problémára. Öt perc, és valószínűleg az életben nem látom többé – kit érdekel? Mindjárt túlesünk azon, hogy ki kit és honnan ismer, hová jár iskolába, aztán remélhetőleg sürgető tennivalóinkra hivatkozva elbúcsúzunk.
Még mielőtt Odile lelkes ismerkedésbe kezdhetett volna, a fiú szeme a Sophie kezében tartott, meglehetős rózsaszín tartalmat ígérő könyvre tévedt. Úgy tűnt, ez annyira megbotránkoztatja, hogy miatta még az ismerkedési jópofizásról is megfeledkezik.
-Sophie, már megint ilyen vackokat olvasol? – kérdezte, valami különös, szeretettel vegyült szigorral.
-Vedd tudomásul, hogy szeretem a romantikusakat! – jelentette ki dacos, de meleg hangon a tündér. – Nem mindenki kezdi kapásból a nehézsúlyú klasszikusokkal, mint te – mondta, és arckifejezésén látszott, hogy legszívesebben nyelvet öltene kukacoskodó fivérére.
-Ennyi erővel sorozatokat is nézhetnél – rótta meg a fiú, és nagyon igyekezett olyan képet vágni, mint egy szigorú tanár. Nem igazán sikerült neki. Leüvöltött róla, hogy imádja a húgát.
-Nem vagyok hajlandó vitát nyitni! – emelte fel orrát Sophie. – Elég volt, Leon. Gyerünk haza!
Leon – tehát így hívják! – mély hódolattal meghajolt:
-Igenis, Mademoiselle.
-Sziasztok! – fordult felénk Sophie adakozó mosollyal, ám bátyján már fölényes pillantással suhintott végig; majd előkelő mozdulattal, fennkölt orcával felemelte állát – primadonnák sem tudták volna utána csinálni, esküszöm! - , és kifelé indult.
-Hölgyeim, ha megbocsátanak… - biccentett felénk Leon.
Naná, hogy megbocsátottunk. Odile tőle volt elbűvölve, én meg a húgától, így tehát elvarázsoltan mosolyogva, csillogó szemmel útjukra engedtük őket.
Nekem még mindig kuncogás csiklandozta a torkomat, ahogy Sophie attrakciójára gondoltam. Halálos volt, ahogy csepp önmagában, királynői gesztusokkal lekezelte bátyját. Színésznőnek kellene mennie, gondoltam, és mint később kiderült, nem is tévedtem túl nagyot. Hiszen valóban előadóművész volt.
Néztem, ahogy félig hátat fordítva áll, és égig érő orral, a sértett fenség hercegi tartásával várja, hogy kinyissák előtte az ajtót. Nem volt kétséges, kire is vonatkozik ez a néma felszólítás. Lehet, hogy Leon Oswald csak egy szép bábu, de a kishúga, az világklasszis! – futott át rajtam, és összeszorítottam a fogaimat, hogy fel ne nevessek; közben Leonra néztem, önkéntelen elismerést sugározva húgáért.
Az a szépen metszett, ködszínű szempár még egyszer, egy utolsó másodperc erejéig megkereste a tekintetemet; és látta is benne, hogy az a bizonyos elismerés nem neki szól. Meg kell adni, nem húzta fel az orrát; egyáltalán nem látszott rajta, hogy sikerült volna az önérzetébe gázolnom.
-Örültem a találkozásnak – mondta, majd súlytalan oldallépéssel félfordulatot tett, és már ott sem volt.
Meggyőződtél róla, hogy tényleg nem érdekelsz, és szó nélkül továbbmész – látod, igazam volt, tényleg csak egy szépfiú vagy, akinek egyik lány olyan, mint a másik, és ha valami nem jön össze, hát majd összejön a következővel. Gondolom, a legtöbbnek a nevére sem emlékszel. Legalább az az elégtételem megvan, hogy az ÉN nevemet még csak nem is tudod.
Mi a manó, Dallie Cavanaugh? – kérdeztem magamtól. – Ő nem sértődött meg, de te igen?! Na jó, fejezd ezt be, kislány! Nem ér ennyit az egész.
Ettől függetlenül azért még utánuk néztünk mindketten Odile- lel.
-Azért egy pizzára meghívhatom kegyedet hazafelé? – kérdezte Leon, miközben alázatos meghajlással kinyitotta az ajtót a csepp hercegnő előtt.
-Köszönöm, nem vagyok éhes! – felelte büszkén a kis hölgy, és én halkan elnevettem magam megint.
-No és egy fagyi szóba jöhet?
Miközben kilibbent az ajtón, Sophie féloldalt felsandított bátyjára. Arca még mindig büszke volt, de szemében huncut mosoly bujkált.
-Még meggondolom – mondta, én pedig azt gondoltam: pár röpke év, és Sophie Oswald lábai előtt férfiak tucatjai hevernek majd.
Leon elmosolyodott, és igézetten követte tekintetével a kilépő lányt; a következő pillanatban azonban leolvadt arcáról a gyengéd mosoly, és baljós sejtelem nyomán támadó őszinte rémület vette át a helyét.
-Hé…! Remélem, ez nem azt jelenti, hogy ki kell olvasnom azt a förtelmet?! – kérdezte, és maga is húga után lódult.
Az ajtó becsukódott.
Máig előttem van a testvérpár alakja, ahogy az üvegajtón beragyogó délutáni fényben feketén kirajzolódik karcsú sziluettjük; hallani vélem a hangjukat, amint véresen komoly vitát játszva civakodnak, miközben ügyesen titkolva imádják egymást, és érzem azt a keserédes vágyat, amit akkor: bárcsak nekem is lenne testvérem!
AJÁNLOM AZ OLDALT
