Kedves ellenségem

4.       Légtáncos 

Nem, nem az Oswald testvérek miatt lettem magam is artista. Azon a napon, amikor cirkuszba mentem Odile- lal, még csak nem is láttam őket; akkor ők egy másik társulatnál dolgoztak.

Ami magát a cirkuszt illeti, nem jelentett többet számomra egy mozinál vagy egy finom vacsoránál valami jó helyen: jónak jó volt, de meglettem volna nélküle is. Nem tudtam szívből nevetni a bohócoknak, mert számomra ez a fajta szórakozatás nem volt valami vicces, különösen, ha belegondoltam, mennyi felkészüléssel, verítékes munkával jár az előadó számára, és a sokadik előadás után meg valószínűleg a könyökén jön ki az egész. Nem bírtak elvarázsolni a bűvészek mutatványai, mert szemfényvesztést, csalást láttam benne, és bármilyen szép volt is, én nem élveztem, hogy átvernek, megcsalják a szememet, és bebizonyítják, hogy semmi sem igaz, amit látok. Az állatidomárok munkáját max irigyelni tudtam, de az oroszlánokat, akik szemmel láthatóan nem élvezték a munkát, már kevésbé.

Odile már kezdett megint görbén nézni rám, és el tudtam képzelni, minő fejmosást kapok megint a különc, rátarti természetemért – pedig az Istenért, csak őszinte voltam! – , de akkor viszont a légtáncosok száma következett… és ez mindent eldöntött.

Életre szóló benyomást tett rám a trapézok világa.

Régebben, még az általános iskolában, nagyon sokat foglalkoztam talajtornával; nyertem is néhány versenyt vele, de nem vettem túl komolyan. Nem ˝elérni˝ akartam valamit, csak szerettem a mozgást, a lendület erejét; azt, hogy elképesztően rugalmasnak és hajlékonynak kell lenni, ugyanakkor viszont pontosnak, mint egy műszer. Nem kihívás volt számomra: nem az volt a kérdés, hogy képes vagyok-e rá, és nem az volt a sikerélmény, hogy meg tudom csinálni. Sokkal inkább olyasféle élmény volt, mint másoknak a tánc: a tökéletességig kifejlesztett mozdulatok élvezetét, az egészséges munkára fogott test felszabadult örömét jelentette. Különleges képességeket nem, de rátermettséget, ügyességet, pontos reflexeket, ritmus- és egyensúlyérzéket igényelt, akárcsak a tánc; és miközben különféle bonyolult gyakorlatok kivitelezése közben, szalaggal vagy karikával dolgozva eljutottál a pást egyik sarkától a másikig, forgott veled a terem, és színesen összemosódott minden, mintha keringőznél.

Nem véletlen az sem, hogy annyi sportágnak megvan a tánccal variált változata is; hogy világszerte ismert és elismert sport például a jégtánc, az aerobic, a vízibalett, hogy csak néhányat említsek.

Talán éppen e sportok derűs, örömteli jellege jelenti némely sportolónak az elhivatottságot; talán nem mindegyikük a karrierért, a nagy pénzekért, vagy épp fittness-mániából sportol, és nem is szimplán azért, mert szereti csinálni, vagy épp ebben nőtt fel, és nem tud mást elképzelni; talán azért, mert olyan önfeledt örömöt élhet meg, amilyent más hivatásban lehetetlen.

A légtornászok munkája magában foglalta a tánc tökélyre vitt, elegáns mozdulatait, a sport erő- és kitartásigényét, ugyanakkor azonban, mivel eleme a levegő volt, ezeket halálos kockázattal fűszerezte. Itt nem csak szépnek, ügyesnek és hajlékonynak kellett lenni, de nagyon bátornak is; itt nemcsak csillogás és öröm volt, de mélység és magasság – itt nem rúghattak labdába, csak a legjobbak. Ez a munka nem csalt, nem hazudott, mint a bűvésztrükkök; ez nyers volt, kemény és őszinte, mint én. Ez nem gügyögött, nem mondta, hogy ha elesel, megütöd magad, és megkékül a kis popsid; ez azt mondta: odafent, háló nélkül esetleg az életed a tét. Itt az előadók nem csak elbűvölni, szórakoztatni akartak: mindemellett erő, méltóság és megbízhatóság sugárzott belőlük. Itt a partnered nem egy bohóc volt, aki tortát hajít a képedbe, hanem egy hozzád hasonlóan erős társ, akivel munkád alapfeltétele a kölcsönös bizalom, mivel minden mozdulattal kockáztatjátok, ugyanakkor pedig megmentitek egymás életét.

Nézőként öklömnyi gyomorral izgultam végig az előadást; tornászként pedig tudtam, micsoda erőfeszítések, micsoda munka áll a bonyolult mutatványok, szaltók, halálugrások mögött. Az előadás végén elragadtatva, üveges szemmel sétáltam ki a Le Cirque Bouglione- ból*, és nagyjából tisztában voltam vele, mit akarok kezdeni életem hátralévő részével.

Amint a fentebb mondottakból kiviláglik, nem egy naiv, gyerekes álom volt a csillogásról, hanem komoly elképzelés egy hivatásról, amelyet a következő hetekben el is kezdtem valóra váltani.

Nem volt olyan könnyű, mint utólag mesélni róla – szüleim, akik békés, nyugis dimplomás életet szántak nekem, rengeteg akadályt támasztottak, méghozzá jogosan; én azonban nem engedtem.

Képtelen lettem volna erre. A légtánc az első hivatás volt a szememben, ami tökéletesen illeszkedett a természetemhez, az igényeimhez; amit magaménak tudtam érezni. Végezhettem volna főiskolát, egyetemet, lehettem volna orvos, közgazdász, mérnöknő vagy ügyvéd, hiába: végzettségem csak papíron lett volna igaz, de a szívemben nem; munkám pedig csak szakma lett volna, de nem hivatás.

Anyuék persze nem így gondolták; az ő szemük előtt minden szülők vágyálma lebegett: hogy egyszem gyermekükből köztiszteletben álló, elismert tisztviselő lesz. Pedig tudhatták volna, hogy nem bírom a kispolgári életet, tehát igen nagy a valószínűsége, hogy sosem fogok olyan életmódot, munkát a magaménak vallani, és lelkiismeretesen végezni; ergo, a szöges ellentétére kell számítaniuk.

Végül apámat a – szerencsére igen fejlett – igazságérzetén keresztül győztem meg.

-          Egyszer azt mondtad, mindegy, mi lesz a munkám, de azt szívesen csináljam, abban legyek jó. Mégis, hogyan lehetnék jó orvos vagy ügyvéd, ha nem érzek elhivatottságot? – kérdeztem. – Apa, a humán szakmák dolgozói azért élnek, hogy segítsenek az embereknek; de egy ilyen különc, mint én, maximum szórakoztatni tudja őket. De lehet, hogy egyfajta segítségnyújtás ez is. Egy hosszú, fáradt nap végén bemennek egy moziba, egy jó étterembe, vagy épp egy cirkuszba, és kikapcsolódnak. Néhány órácskára elfeledkeznek a gondjaikról. Egy orvos, egy ügyvéd akkor segít, amikor már nagy baj van; én viszont a hétköznapok örökmozgó életét élem. Mit kezdenék egy íróasztal vagy egy műtőasztal mellett? Én majd úgy segítek, ahogy tudok: mindig mozgásban.

Apám elgondolkodva nézett rám szemüvegének vékony ezüstkerete fölött a nyugodt, szürke szemével.

Lehet, hogy anyumat juttattam eszébe, azokból az időkből, amikor még a szép, szőke Denise Levant moziba és focimeccsekre járt vele, és fehér miniszoknyában ugrálva, torkaszakadtából drukkolt a kedvenc csapatuknak, és utána a bisztróban úgy itta a sört, mint a fiúk. Talán arra gondolt, milyen is volt akkor anya – vagány, nagy szájú, gyönyörű, szabad; mielőtt… Nos igen, mielőtt a köztiszteletben álló fiatal sebész, Dr. Julian Cavanaugh felesége lett volna.

Nem, mintha nem lettek volna boldogok egymással. Nagyon jól éltek, szerették egymást. De a cím kötelez, és egy orvos felesége, egy tiszteletreméltó úrinő már színházba jár és gálaestekre, de focimeccsre – nem.

-          Pedig aki ilyen átgondolt védőbeszédet képes intézni, az nyugodtan lehetne ügyvéd… - mormolta apám barátságosan. - Rendben van, Dallie – mondta végül. – De azért ne kötelezd el magad.

Nekem ennyi is elég volt. A nyakába ugrottam, összecsókoltam, és rajongva bámultam azokat a nyugodtan mosolygó szürke szemeket – és nem jutott eszembe róluk egy másik szürke szempár, esküszöm. Egy fél pillanatra sem.