A következő hét már az artistaképzőben talált. Óriási szerencsém volt, mert épp indult egy kezdő csoport, amelybe befértem; így nem kellett túl sokat várnom.Hamarosan ki is derült, hogy elég komoly ˝előképzettséggel˝ rendelkezem. Az aktív, sportolós életmódnak köszönhetően edzett voltam és hajlékony; a hivatásszerű tornában járatos múltam pedig olyan ritmus- és egyensúlyérzéket biztosított, amilyet a többiek még csak most kezdtek kifejleszteni. Nem telt bele két hét, és edzőnőnk – egy idősebb, tapasztalt koreográfus – áthelyezett a haladó csoportjába.
Itt már komolyabb munka folyt, nagyon ott kellett lenni a szeren. A haladók edzései már nem feltétlenül a földön történtek. Könnyű is a kezdőknél mérlegállásban egy labdát egyensúlyozni a lábadon, és szórakozottan elnézni közben, hogyan ügyetlenkednek vele a többiek – és megint más ugyanezt tenni a haladóknál először gerendán, aztán rúdon, végül pedig kötélen. Egy dolog különféle ugrásokat végrehajtani talajon, párban vagy egyedül – a másik dolog pedig ugyanez az alacsonyra épített állványos trapézon. Igaz, hogy a trapéz mindössze három méter magas, és alatta vastag matracok vannak, de akkor is mélység és magasság; arról nem is beszélve, hogy itt már egész más erőknek vagy kitéve: a gravitáció megnő, és a lendület, ami talajon repít, szórakoztat, itt már igen csúnya esésektől óv meg.
Egy este tovább bent maradtam a szokásos délutáni edzés után. Gondjaim voltak a lendület- egyensúly- duóval: nem voltam egészen kompatibilis velük. Monique, az edzőnk időnként megengedte egy-két tanítványának, hogy bent maradjon gyakorolni, ha akar, azzal a szigorú feltétellel, hogy a gyakorlótrapézra nem mehet egyedül, és legkésőbb este nyolckor távoznia kell, miután leadta a portán a tornaterem kulcsát. A tapasztalt, jó negyvenes Monique nem ma jött le a falvédőről, és tisztában volt vele, hogy hiába a rengeteg edzés, vannak dolgok, amikre az újoncoknak egyedül kell rájönnie.
Szokatlan, de nagyon jó érzés volt egyedül lenni a nagy teremben. Végre nem nézett senki, azt csinálhattam, amit akarok, és úgy, ahogyan nekem megfelelt.
Nyújtottam egy ideig bordásfalon, aztán felmásztam a gerendára, hogy hozzálássak a gyakorláshoz.
Jöttem- mentem a vékony, stabil szeren, szaladni, ugrani próbáltam rajta, és képtelen voltam megérteni, miért nem tudom odafent ugyanazt megcsinálni, ami a talajon olyan magától értetődően megy. Nagyokat estem, és még nagyobbakat sóhajtottam a vastag matracon fekve – minél többet, annál lemondóbban.
-Azért nem sikerül, mert nem vagy elég könnyed – mondta egy hang az ajtó felől, amikor legutoljára lepottyantam a gerendáról.
Döbbenten odakaptam a fejem.
A szépfiú állt az ajtóban.
Mukkanni sem tudtam, csak bámultam rá.
Ezerféle gondolat suhant át rajtam egyszerre.Mit keres Leon Oswald épp itt, épp most? Mióta figyeli vajon, hogyan bénázok? Úristen, hogy’ nézhetek ki, kivörösödve, verítékes orcával, copfba fogott, mégis kócos hajjal? Remélem, nem ismer meg – Istenkém, add, hogy sürgős tennivalókra hivatkozva mielőbb elmenjen!
Nem volt szerencsém. Laza mozdulattal ellökte magát az ajtófélfától, és közelebb jött.
Fekete farmert viselt, sötétbordó pólóinget, és egy egészen vékony, szintén fekete bőrzakót. Haja simán, fehér fényűen tűnt el a zakó háta mögött – egyetlen hajtincs sem merészelt átbukni a vállán, és szemtelenül mellkasára lógni. Fantasztikusan jól nézett ki… valamiért most mégsem egy kirakati bábu jutott eszembe róla.
-Salut* - mondta, amikor mellém ért, és kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. – Azt hittem, valaki úgy felejtette a villanyt a teremben; azután megláttalak. Ne haragudj, hogy beleszólok, de megöl a kíváncsiság: ha talajtornász vagy, miért gyakorolsz szeren?
-Honnan tudod…? – néztem rá nagy szemekkel, titkon örvendezve annak, hogy nem csillant felismerés a szemében.
Halvány mosollyal a gerenda felé intett.
– Onnan, ahogyan dolgozol. A talajosoknak vannak ilyen erős, lendületes mozdulataik.
-Csak voltam talajos – magyaráztam. – Nincs két hónapja, hogy artistaképzőbe járok.
-Ehhez képest viszont nagyon jól csinálod – biccentett elismerően. – Finomíts a… - itt megakadt, és megváltozott a szeme. – De hiszen mi ismerjük egymást!
Rémült kalimpálásba kezdett a szívem. A fenébe is, hát nem rájött?!
-Az túlzás – mormoltam az orrom alatt.
Leon önkéntelenül hátrált egy fél lépést. Basszus, ennyire undok voltam vele?! Szép kis benyomást tehettem rá!
-Dallie – mondta csalódott, tompa hangon. – A lány a könyvtárból.
-Annak is a ragyogó üvegajtajából – bólintottam, és fejemet lehajtva elfordultam tőle, jelezve, hogy megértem, ha magamra hagy.
Menj innen, Leon. Elcsesztem én ezt már az elején, nincs miért maradnod. Menj, mire vársz?!
Nem tett ilyesmit: nem hallottam távolodó lépteket. Amit hallottam, az egy hűvös, nagyon halk hang volt a hátam mögött, amint azt mondta:
-Majd… igyekszem, hogy ne bámuljalak túl szemtelenül.
Tudja! Észrevette, hogy ez volt a bajom; hogy elismerő tekintettel mert illetni! Tisztában van vele, hogy beképzeltségemben szinte szándékosan félreértelmeztem őszinte vonzalmát. Gondolkodj, hülye liba – alig voltál egy picit igazságtalan, mi? Szerinted hány fiatal lány mondhatja el magáról, hogy egy Leon Oswald egyáltalán észrevette?! Tuti, hogy nem sok. Talán épp az első lettél volna – na, ehhez mit szólsz? Hab a tortán, hogy a nevedet is tudja, hiába gondoltad róla nagy fölényesen, hogy nem. Nyilván hallotta, amikor Odile bemutatott Sophie- nak. Most őszintén, szerinted hányan jegyeznek meg egy nevet, ha az számukra érdektelen?
Azt hiszem, soha az életben nem szégyelltem magam ennyire.
-Ide figyelj, sajnálom – fordultam felé. – Semmit sem tudtam rólad…
-Nem számít – ingatta a fejét. – Bárki lehetnék.
Szeme zavartan csillant – őt is meglepte az újabb találkozás – de hangja határozott volt: nagyon tudta, mit beszél. Egy szavam sem lehetett: neki volt igaza. Hibáztam, amikor butaságokat feltételeztem róla, de ezt már nem lehetett visszacsinálni; és tulajdonképpen nem is akartam volna. Amit nem fogadtál el a pillanattól, azt egy öröklét sem adja vissza már, mondja Schiller; és milyen igaz! Minek kapálóznék utólag? Okos ember levonja a konzekvenciát, azután továbbmegy szépen; és ha valóban fontos lett volna, és valóban fájt, ami történt, akkor a következő ballépést már nem követi el.
-Miért vagy még itt? – kérdeztem. – Már rég itt kellett volna hagynod a fenébe.
Mert még mindig tetszel nekem, mondta az a szépen metszett szempár; s bár ezúttal semmit sem magyaráztam bele egyetlen tekintetbe, gazdája mégsem engedte, hogy ebből bármi egyéb kifejezésre kerüljön. Hosszan, komolyan nézett rám; és aki a következő percben szólt hozzám, az már nem egy srác volt, akinek tetszem, hanem a profi artista.
-Mert úgy látom, nagyon tehetséges tornász vagy – mondta. – Kár lenne veszni hagyni.
Választ sem várva lecsúsztatta válláról a bőrzakót – haja meglebbent a mozdulattól, aztán a hátára simult, ahogy eddig is volt –, és félbehajtva a gerenda végére fektette a kabátot.
A ráérős mozdulat láttán önkéntelenül is rákérdeztem:
-Tulajdonképpen mit keresel itt ilyenkor?
-Fellépésünk lett volna itt – magyarázta –, de lemondtam, mert már a Cirkuszfesztiválra készülünk. Minden idő kell.
-Értem. Na de miért ilyen későn jöttél? És hol a húgod?
-Most értem rá – vont vállat, és látszott, hogy nem tulajdonít túl nagy jelentőséget a dolognak; én viszont arra gondoltam: nagy valaki lehet a szakmában, ha még esti időpontban is fogadják. – Sophie otthon van, tanul. Az egyik szomszédasszonyunk nagyon rendes, és időnként benéz rá, ha este elmegyek valahová.
-Ritkaság lehet – jegyeztem meg. – Mármint, hogy este kimaradsz.
-Az – hagyta helyben. – Rendszerint délután, suli után lejárom, amit kell; aztán edzeni megyünk, és estefelé haza, tanulni. Már ha nincs előadás. Gyere – nyújtotta a kezét –, járj egy kört, mert elmacskásodnak az izmaid.
Engedelmesen elindultam az oldalán; de a kezemet finoman kivontam a kezéből. Nem akartam megint megbántani egy félreérthető gesztussal, de azt is képtelen voltam eltűrni, hogy vezetgessen, mint valami kétéves totyogót. Nem mertem viszont felnézni rá, hogy lássam, hogyan reagál.
-Minden este felléptek? – kérdeztem.
-Nem; hetente három vagy négy alkalommal – felelte. – Sophie növésben van, nem akarom túlterhelni – fűzte hozzá.
Most már felnéztem rá; sőt, szélesen elvigyorodtam. – Elbűvölő a húgod, tudod?
Halványan, de nagyon büszkén elmosolyodott.
– Igen – felelte –; attól tartok, néhány év múlva lesznek nehéz pillanataim az udvarlóival. Őszintén szólva már most is vannak fiúk, akikre hűvösen kell néznem.
Megnevettetett.
-El nem tudom képzelni rólad, hogy hűvösen is tudsz nézni – jelentettem ki.
-Az a te szerencséd – biccentett szelíden, és kissé eltávolodott tőlem, hogy mozdulataimat, járásomat figyelje.
Elégedett lehetett azzal, amit látott, mert a következő körben már feladatot adott.
-Állj meg – mondta. – Fél lábra, spiccre. Térdből lendítsd ki a lábad néhányszor, így – és mutatta, mire gondol. – Mintha könnyedén belerúgnál valamibe. Aztán indulj el, úgy, hogy építsd ezt bele a járásodba. Az lenne a cél, hogy ne izomból lépj. Várj csak; hol egy labda? – térült, fordult, és hozott egy labdát a sarokban álló nagy tárolóból; letette, és puhán belerúgott. – Így, látod? – azzal helyből a laszti után ugrott, és visszapasszolta nekem. – Gyerünk, most te.
Gyorsan, könnyedén mozgott; mozdulatai azt sugallták, hogy egyáltalán nem fejt ki erőt a létrehozásukhoz. Annyira azért nem voltam kezdő, hogy ne vegyem észre: tökéletesen uralja testét.
-Mióta dolgozol a levegőben? – kérdeztem.
Gondolkodott egy kicsit; végül úgy döntött, beéri kevésbé közvetlen válasszal. Nem bízott bennem… és meg is tudtam érteni.
Úgy tettem, ahogy mondta. A laszti azonban nekem nem úgy fogadott szót, ahogy neki: az én ˝finomságomtól˝ pattogva gurult egészen a bordásfalig.
Leon a fejéhez kapott.
– Mon Dieu,* tudtam! Talajtornász! – emelte a mennyezetre a szemét. – Figyelj rám: a levegőben hiába kapálódzol, ott repülni kell. Ezért mondom a könnyedséget. Túl erősek a mozdulataid. Egyszerű mozgáskoordinációra van szükséged, semmi többre, és amint ráérzel, elrontani sem tudod többé. Úgy lépj, hogy lábadat térdből csak a saját súlya vigye: lazán, könnyedén, épp csak annyi lendülettel, amennyi valóban szükséges. Mintha táncolnál, érted? – kérdezte, én pedig kalapáló szívvel bólintottam, végre tényleg megértve, mit akar. - Gyere – mondta, és mellém állva átkarolta a csípőmet. – Karolj át, hogy érezd, ahogy mozgok. Elmegyünk a bordásfalig.
Átfogtam izmos, keskeny csípőjét, és elindultam vele, ahogyan kérte; de képtelen voltam szimplán csak a mozdulataira koncentrálni. Haja csiklandozta a kezemet, éreztem az illatát – könnyű, szellős illata volt –, éreztem teste melegét, és hirtelen nagyon is tisztában voltam vele, mennyivel magasabb nálam…
-Leon – suttogtam, első ízben szólítva őt a nevén –, ez így nem fog menni… Inkább beszélj kétszer ennyit, de engedj el, jó? – kértem, és szégyenszemre még el is vörösödtem. Naná, hogy megint a pokolba kívántam önjelölt segítőmet.
-Szokj hozzá – javasolta jóindulatúan. – Odafent néha még ennél is szorosabb közelségben vagy partnereddel, és ha leállsz pirulni, akkor a hálóban kötsz ki. Úgy értem, jó esetben a hálóban – tette hozzá. – Megint csak a táncot tudom felhozni példának. Ha mondjuk keringőzöl valakivel, akkor sem az köt le, hogy hol van a keze rajtad, ugye? Mivel az épp azon testrészeden van, ahol lennie kell. A mozgásra figyelsz, a ritmusra, és a zenére; partnered vezet, és repültök. Ha neked így könnyebb, csináljuk így. Képzeld azt, hogy táncolunk.
Elnevettem magam, és szófogadóan teljesítettem az utasításait; próbáltam úgy lépni, ahogy kérte, és közben figyeltem, éreztem, ahogy mozgott. Továbbra is zavarban voltam azonban tőle, és ő ezt nagyon jól tudta; tehát, miközben egymást ölelve sétáltunk, figyelemelterelésképp folyamatosan beszélt hozzám. Becsültem érte. Ha belegondolok, más fiú tutira kiélvezte volna a helyzetet – ő ehelyett segíteni próbált.
-Tudod, ez olyasmi, mint a színészet – mondta. - Sosem tudhatod, fent a szeren kivel sorsolnak össze, mit talál ki a rendező, a koreográfus. Mi van, ha épp halálos ellenségeddel kell előadnod egy olyan mutatványt, ami bizony bensőséges érintéseket, és mellesleg, feltétlen bizalmat igényel? Mit teszel, ha olyasvalaki dolgozik fent, akit szívből gyűlölsz, ugyanakkor pedig épp téged ugrasztanak, hogy biztosítsd ki a kötelét? Mi van, ha épp jókedvében van a forgatókönyvíró, és beiktat egy jópofa csókjelenetet, és neked a pasid legjobb barátjával kell azt végrehajtanod? Lefogadom, hogy még nem is gondoltál ilyesmire.
Ördöge volt, tényleg nem gondoltam bele ilyen dolgokba; per pillanat viszont úgy voltam vele: eljátszom én bármit bárkivel, feltéve, ha az a bárki nem ő maga. Fel nem foghattam ugyanakkor: hogy’ lehet ilyen rendes hozzám? Miért segít, azok után, ahogy bántam vele?
Annyira gyötört ez a gondolat, hogy rá is kérdeztem.
-De hiszen épp erről beszélek – mondta türelmesen, egyre a lábamat figyelve. – Én már tudom, hogyan kell félretenni személyes érzéseinket a munka kedvéért. Dolgozom; ennyi. Lehet, hogy az utcán szó nélkül elmentem volna melletted, akkor is, ha elsőre felismerlek.
Ami azt illeti, csak tisztelni tudtam az őszinteségéért. Emberből volt a szép kirakatbábu.
-Csak lehet? – kérdeztem.
-Biztosan – ismerte be nyugodtan; és a következő pillanatban elégedetten elvigyorodott. Nem nekem örült, dehogy. A lábamnak. – Na még egyet!, kettő, három, és… most jól csinálod! Tudtam én, hogy menni fog; született tornász vagy. Meg ne állj, kislány, gyerünk, tovább, hadd idegződjön be!
A következő körben már elengedte a derekamat, úgy jött mellettem. Némileg hiányzott az érintése, de nem sokat foglalkoztam vele: repített a sikerélmény. Csodálatos volt! Úgy éreztem, tényleg táncolok.
Az ezután következő körben már nem tartott velem; távolról nézte, hogyan mozgok. Biztos voltam benne, hogy most szűri ki az utolsó hibalehetőségeket, de ez sem érdekelt: egyszerűen csak élveztem a mozgást; azt, hogy nem az átütő erő, hanem a könnyed lendület és saját súlyom visz, tehát semmi egyebet nem kell tennem, mint egyensúlyozni. Leírhatatlan érzés volt, ugyanakkor nagyon is ismerős, hisz nem tegnap kezdtem sportolni, és mégis… Mintha életemben először használtam volna a lábaimat. Sosem gondoltam volna, hogy a járásmód megváltoztatása mi mindenre képessé tesz, de ezek után világosan éreztem, hogy így van. Elképesztő volt, hogy néhány egyszerű jótanács többet hozott ki belőlem, mint az edző minden fáradozása. Boldogan, hálásan, és – igen – tisztelettel néztem Leonra. Tudtam, hogy ez a fiú sacc két hónap alatt profi légtáncost tudna faragni belőlem, pusztán csak azért, mert képes meglátni és korrigálni a problémákat már a gyökerüknél.
Amikor a kör végén odaértem hozzá, megálltam előtte. Nyíltan, derűsen, őszintén egymás szemébe néztünk; mindketten mosolyogtunk, és én tudtam: ez az a pillanat, amit legutóbb kihagytam.
Oda sem nézve nyúlt ki a gerenda végéhez a kabátjáért. Látta, hogy elértem azt a szintet, ahonnan simán tovább tudok lépni egyedül: nem volt velem dolga tovább. Nem vettem a szívemre. Jóval többet foglalkozott velem, mint amennyit megérdemeltem.
Néztem, ahogy felveszi a bőrzakót, ahogy átemeli sörényét a kabát gallérján, és nem szóltam egy szót sem, mert nem volt szó, ami felülmúlhatta volna az egyszerű, hétköznapi kis csoda erejét. Ő sem szólt: könnyed biccentéssel megfordult, és kifelé indult.
Már félúton volt az ajtóhoz, mikor kapcsoltam.
-Leon! – szóltam utána, és amikor visszafordult, és várakozón rám nézett, azt mondtam: - Köszönöm.
Tűnődve nézett rám.
-Micsodát? – kérdezte halkan.
Belegondoltam, és ezúttal nem pirultam el.
-Mindent köszönök – feleltem komolyan.
Tartózkodóból nyugodttá váltott a tekintete, és én újra megláthattam jellegzetes, halvány majdnem-mosolyát. Csak hosszú évekkel később értettem meg a titkát. Olyan emberek mosolyognak így, akik már mindenen túl vannak, és semmi szükségük arra, hogy bárkinél is ˝jók legyenek˝: mosolyuk csakis és kizárólag a pillanatnak szól, de annak őszintén.
Éjszaka, elalvás előtt többször eszembe jutott ez a rejtelmes félmosoly – és a másik rejtély, hogy vajon honnan a csudából tudja a teljes nevemet?
Ugyanis akkor este, mielőtt magamra hagyott volna, azt mondta nekem:
AJÁNLOM AZ OLDALT
