Hiába kutatom, faggatom a múltat: képtelenség felismerni a percet, amelyben minden elkezdődött. Talán, mert minden a felszín alatt történt, és annak, ami belőle megnyilvánult, nem lehetett olyan egyszerűen nevet adni.
Monique már másnap észrevette rajtam a változást, ha mégoly árnyalatnyi volt is, de egy helyeslő megjegyzésen túl nem fűzött hozzá egyebet. Nyilván azt hitte, magamtól éreztem rá, hogyan is kell megfelelően mozogni; én pedig nem tájékoztattam sem őt, sem mást arról, hogy egy profi hangolta át alapjaiban a mozgásomat. Miért tettem volna? Monique- nál a végeredmény volt a lényeg, mire ment volna egy félórányi múlttal?
Végső soron pedig, nálam is a végeredmény dominált, szóval másnap este is bent maradtam, hogy alaposan kiélvezzem új tudásomat egyedül is.
Nem voltam az a rózsaszín álmodozó típus, szóval egyáltalán nem számítottam arra, hogy Leon esetleg ismét megjelenik. Nem tulajdonítottam a szükségesnél nagyobb jelentőséget annak, ami történt: véletlen találkozás volt, csakúgy, mint a legelső; egy befejezett kör, következmények nélkül; annyi csak, mint amikor látsz valakit elesni, és felsegíted, azután mindketten továbbmentek. Egy éretlen, álmodozó bakfis biztosan mindenfélét belemagyarázott volna – de én nem.
Egyszerűen csak jó alaposan kimozogtam magam aznap este is.
Másnap nem maradtam bent, mert este sokat kellett tanulnom. Nagyon oda kellett figyeljek a tanulmányi eredményeimre, mert anyuék bizonyos feltételekkel engedték meg az artistaképzőt, és néha, bár csúnyán hangzik, mégis volt egy olyan érzésem, hogy csak azt lesik, mikor rontok miatta az átlagomon, hogy alkalmuk legyen eltiltani.
Harmadnap este színházba mentünk; viszont a következő napon, mivel az péntekre esett, bent maradtam edzés után.
Boldogan ugráltam a szeren. Nagyon jó volt, hogy a máskor oly zsúfolt terem most egyedül az enyém. Örömömben nekiveselkedtem egy régi, kedvenc talajos kompozíciónak. Fogtam egy karikát, és a jobb alsó sarokból indulva átlósan átszeltem a termet. Szaltók, átfordulások, cigánykerék orsóval és anélkül, végig karikával; legvégül átugrani a karikán, mint egy delfin, tigrisbukfenccel földet érni, és csak ezután elkapni a lefelé zuhanó játékszert – remek szórakozás volt, és hihetetlen, de sok év után elsőre sikerült!
Boldog voltam, mint egy gyerek, nem tudom, miért. Leültem a pást sarkára, fogtam a karikát, és nevettem.
Nem tudom, tényleg nem, hogy meglepődtem-e, amikor azt ajtó felől megint meghallottam a hangját. Egy tűnő tizedmásodpercig csak néztem magam elé, miközben éreztem, hogy szívem megvonaglik az örömtől – bár ezt soha be nem ismertem volna – de hogy ebben volt-e meglepettség, vagy valahol tudat alatt igenis vártam rá, azt nem tudom. Nem voltam abban a helyzetben, hogy ráérősen analizáljam az érzéseimet.
-Most már én is jövök neked egy előadással – mondta, én pedig lassan, maroknyira zsugorodott gyomorral hátrafordultam.
Valóban ő volt az.
Miért jött el megint? A fenébe is, miért tetszik ennyire?!
-Jó estét oda is. Erre jártál, hmm? – kérdeztem szemtelenül.
Halkan elnevette magát. Szépek voltak a fogai.
-Ne bízd el magad – mondta. – Tényleg erre jártunk. Egyébként jó estét neked is.
Kishúga ezekben a pillanatokban érte utol, és dugta be a fejét kíváncsian bátyja karja alatt.
Őszintén megörültem neki.
-Hé, szia, pici! – intettem felé barátságosan. – Hol voltatok? – Tőle valahogy könnyebb volt megkérdezni; vele könnyű volt természetes hangon beszélni.
-Ó, szóval te vagy az? Szia! – nevetett, és már bújt is be Leon mellett, miközben máris mondta-mondta a magáét.
Elbűvölő, szinte dallamos magyarázatából pillanatok alatt kiderült, hogy edzeni voltak ők is, csak lekésték a helyijáratot hazafelé, és úgy döntöttek, hogy a következő buszra nem várakoznak, mert az unalmas, hanem érkezéséig elsétálnak a másik megállóba; de közben Leon meglátta, hogy ég a villany a teremben, és azt mondta, nézzenek be, mert lehet, hogy egy ismerőse van itt, szóval be is jöttek, csak ő lemaradt, mert a portás felismerte, és megállította néhány udvarias szó erejéig, mert ugyebár Leon ilyesmire sosem ér rá.
Mindezt így egybeöntve adta elő – lefogadom, hogy szándékosan, csak hogy megnevettessen –, és az utolsó szavaknál szemrehányó pillantással illette fivérét.
-De rólad sokat mesélt – fűzte hozzá, amivel kiváltotta igaz döbbenetemet, és Leon azonnali berzenkedését.
-Sophia – kezdte bátyja méltatlankodva –, nem emlékszem, hogy egyáltalán meséltem volna bármit is Dallie-ról, nemhogy még sokat.
-Amikor befelé jöttünk, azt mondtad, egész tehetséges lány, és megnéznéd, mennyit fejlődött – emelte fel az orrát ismerős mozdulattal Sophie. – Ez nálad már igenis soknak számít. És ne szólíts Sophiának, kérlek. Tudod, hogy ki nem állhatom.
-Ti állandóan civakodtok? – vontam össze a szemöldökömet szigorúan.
Egyszerre feleltek.
-Nem – mondta Sophie.
-Igen – felelte Leon, amivel egy újabb szemrehányó pillantást érdemelt ki húgától.
-Megmutatnád, mit csináltál? – fordult vissza felém a kicsi. – Semmit sem láttam belőle.
-Sophie, a következő buszt is le fogjuk késni – kellemetlenkedett Leon.
-Nem mindegy? Hétvége van – felelte Sophie. – És különben is, te akartál bejönni. Azt hittem…
Leon összehúzott szemmel, hűvösen, nyugodtan nézett rá.
-Mit is…? – kérdezte halkan.
Kirázott a hideg a tekintetétől. Önkéntelenül arra gondoltam, hogy ha ilyen, amikor halálnyugodtan számon kér valamit, akkor milyen lehet, ha veszélyes hangulatban van? Tényleg erről a srácról gondoltam én azt, hogy elképzelhetetlen, amint hűvösen néz?
Sophie konokul nézett rá, de nem felelt. Halvány, tapintatos mosollyal jelezte, hogy eltekint a folytatástól; de ebből a mosolyból sejthető volt az is, hogy Leon nem ússza meg szárazon a hazautat.
Ami engem illet, azt sem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek kínomban. Sem Leon, sem én nem magyaráztunk bele semmit a találkozásainkba, de Sophie láthatóan igen.
Néhány másodperc erejéig zavart csend állt közénk.
Nem mondhattam semmit, mert a kislány nem hozzám szólt; a testvérek pedig hallgatólagos egyetértésben későbbre halasztották privát eszmecseréjüket.
Végül Sophie törte meg a csendet.
-Nos, megmutatod…?
Nagyon halkan felnyögtem. – Össze fognak akadni a lábaim! – súgtam neki, úgy, hogy Leon ne hallja; ugyanakkor viszont bátyja felé intettem a szememmel, megokolandó a remegő lábakat.
Felragyogott a szeme. Szája elé kapta a kezét, úgy nevetett.
-Tetszik neked…! – súgta boldogan. Nem kérdés volt.
-Félreérted – néztem rá könyörgő szemekkel, és már nem suttogtam.
-Dehogyis! – nevetett tovább. Nem hitt nekem.
Nem volt nehéz kitalálni, mennyire szeretné, ha fivére komoly érdeklődést tanúsítana egy lány iránt; én viszont éppen ezért szerettem volna valami módon a tudtára adni, hogy az a lány nem én leszek. Nem akartam, hogy illúziói legyenek csak azért, mert Leon bejött megnézni, hogy haladok.
-Csak vicceltem, rendben? – mondtam; de láttam a szemén, hogy nem tudtam meggyőzni.
Sóhajtva felálltam tehát, és a pást sarkához lépkedtem, hogy végigcsináljam a gyakorlatot, ahogyan kérte. Hogy a sarokig eljussak, ahhoz egészen közel kellett mennem Leonhoz. Ő az ajtófélfát támasztotta, és nem szólt, csak nézett. Tekintete nem volt sem elutasító, sem befogadó, csak nyílt, mint mindig. Nem fűzött megjegyzést lányos sutyorgásunkhoz sem: úgy tűnt, hidegen hagyja a dolog – és ettől valahogy megkönnyebbültem.
A sarokra érve jobb kezembe fogtam a karikát, és hátat fordítottam Leonnak, mert ebből a szögből indult az átló.
Nem volt nehéz végigcsinálnom a gyakorlatot, mert nem láttam, hogy néz. Sikerült is minden, úgy, mint először, és a sor végén Sophie nevetős- tapsolós öröme volt a jutalmam. Eltúlzott, de végtelenül barátságos gesztussal meghajoltam a kis hercegnő felé, és ő ezen is szívből nevetett; én pedig megtapasztalhattam, milyen is az, amikor a produkcióért nem elismerést, hanem őszinte örömöt kap az előadó. Csodálatos érzés volt. Olyan… igazi.
Amikor Leonra néztünk, ő könnyedén biccentett, majd az órájára tekintett; onnan pedig egyenesen a szemembe, miközben fejével finoman a gerenda felé intett.
-Na, ne…!!! – méltatlankodtam, megértve, mire kér.
-Ha tényleg lekéssük miattad a következő buszt, még mérges is leszek – közölte.
-De legalább legközelebb nem kíváncsiskodsz be minden tornaterembe, ahol ég a villany – mormoltam az orrom alatt.
-Tessék?
-Semmi. – Essünk túl rajta, gondoltam, és felugrottam a gerendára.
Ezúttal azonban éppen vele szemben kellett dolgoznom, szóval most már bezzeg tényleg félő volt, hogy remegni kezdenek a lábaim.
Csak azért is a szemébe néztem. Ő továbbra is nyugodtan, rezzenéstelenül figyelt – olyan nyugodtan, hogy én is lecsillapodtam tőle.
Végigmentem a gerendán. Nem gyorsan és nem lassan; könnyedén, térdből lendített lábakkal, ahogyan ő tanított, és végig a szemébe nézve, mint akinek mindegy, ki figyeli. Pillanatok alatt kint voltam a szer végén, és megálltam.
Néztük egymást, és egy hosszú másodperc elteltével Leon megint mintha biccentett volna; de mert ezt éppolyan észrevétlenül tudta művelni, mint a mosolygást, így nem lehettem benne teljesen biztos.
-Köszönöm – mondta, majd húgára nézett. – Sophie, mennünk kell.
-Muszáj? – görbült le a kicsi szája, és felém fordult: - Te nem jössz még haza, Dallie?
-De igen, de még tusolnom kell és átöltözni…
-Az csak pár perc! – csillant fel a szeme, és könyörgő szemekkel nézett bátyjára; én pedig átkozhattam magam. Miért nem mondtam egyszerűen nemet?!
Leon állkapcsa megfeszült – mégsem szólt, nem volt ellenvetése. Rám nézett, és csak annyit mondott:
-Siess.
Rohantam, naná.
Nem, nem azért, mert. Egész más oka volt. Azért, mert megértettem őt.
Ösztönös megérzés volt, vagy mégiscsak többet értettem meg életmódjukból, mint gondoltam volna? Nem tudom, talán nem is számít.
Egyszerűen csak tudtam: Sophie miatt vár rám; mert nemcsak ő maga, hanem a kislány is magányos, és ő nem akarja tőle elvenni azt a kevés lehetőséget, ami megadatott.
Akkor még nem gondoltam bele, mit is jelent ez; nem tudatosult bennem, hogy valami rejtelmes oknál fogva mindketten bennem látják azt a bizonyos lehetőséget – nem önmagukért: egymásért. Nem foglalkoztam vele, mit jelenthet ez rám nézve; egyszerűen elfogadtam a helyzetet, és tettem, amire kértek: siettem.
AJÁNLOM AZ OLDALT
