Ama nevezetes könyvvel pedig azért maradtam adós, mert bármily valószínűtlenül hangzott is, Sophie tippje volt a nyerő: Leon igenis meghívott minket egy kávézóba vasárnap este, ÉS haza is kísért utána.
Ami engem illet, az est első felét teljesen normálisan fogtam fel. Hiszen ismerősök vagyunk, vagy mi – miért is ne ülhetnénk be együtt valahová? Leon sem csinált nagy ügyet belőle; nyugodt volt, és természetesen viselkedett – ami esetében azt jelentette, hogy kettőt sem szólt, hagyott minket csacsogni, és csak akkor eredt meg a nyelve, ha könyvekről, hivatásos tornáról, vagy valami fenemód komoly, felnőttes dolgokról esett szó.
Sophie-val viszont nem lehetett bírni. Leon meghívása annyira boldoggá tette, hogy öröme nem fért el benne: kipirult arccal, ragyogó szemekkel jött mellettünk, és megállás nélkül csivitelt, mint egy kismadár hajnalban. Nemegyszer önkéntelenül kézen fogta bátyját, úgy magyarázott neki, de a következő pillanatban már el is engedte, és megint csak kismadarat idézve reppent is tovább egy színes kirakathoz, vagy egy sokat ígérő hirdetőoszlophoz. Káprázatos szórakoztató tehetsége különlegessé tette még a leghétköznapibb apróságokat is: lelkének pazar kaleidoszkópján a szivárvány minden színében ragyogó, vakító csodává tört a szürke valóság, s mi lenyűgözötten, némán bámultuk, megtiszteltetésnek érezve, hogy láthatjuk egyáltalán. Ügyetlenül titkolt, szinte babonás áhítatunk láttán a született előadóművész ösztönös érzékével észrevétlenül állított optikáján, és átment mulattatóba – onnan kezdve viszont jobbra-balra dőltem a nevetéstől, és még Leon szabályos fogsora is elővillant néha.
A kávéházban a helyiség egyik hátsó sarkába rejtett boxot szúrta ki magának, és olyan ravaszul helyezkedett, hogy Leon és én egymás mellé kényszerültünk ülni.
Nem mondom, hogy nem számítottam tőle ilyesmire; hiszen nyilvánvalóan mélyen hitte, hogy bátyja és én sokkal többet érzünk egymás iránt, mint amennyit bevallunk, s mindenáron össze akart minket boronálni. Cseppet sem lepett meg tehát a mesterkedése.
Viszont ettől még nem volt könnyű elviselni. A viszonylag szűk helyen még az önfeledt jókedv ezerszínű fátyla alatt is egyfolytában éreztem Leon közelségét. Hiába oktatott ki a közelmúltban, hogy szokjak csak hozzá a szoros közelséghez – ez itt nem tornaterem volt, nem munka. Akaratlanul is hozzám ért, akárhányszor csak megmozdult; összeértek vállaink, és hosszú combja az enyémhez simult az asztal alatt.
Állatkínzás! Sophie, holnap a létező legémelyítőbb pink romantikust fogom megvenni neked!
Leon nem látszott zavarba jönni tőlem, tehát borzasztóan meglepett, amikor Sophie néhány percre kimentette magát, és egyedül maradtunk.
Gyengéden megérintette ugyanis a kezemet, és azt kérdezte:
-Szeretnéd, ha másképpen ülnénk?
Egészen közelről nézett le rám. Megakadt lélegzettel bámultam füstszínű szemeit, és csak remélni mertem, hogy nem üvölt le rólam nagyon, hogy félrekalapál tőle a szívem. Édes Istenem, valaki mentsen meg! – gondoltam, és mégis az csúszott ki a számon:
-Azt mondtad, hozzá kell szoknom. Ha téged el tudlak viselni ilyen közelségben, akkor mással már gyerekjáték lesz.
Legszívesebben máris visszaszívtam volna, amit mondtam, ő azonban nem sértődött meg. Halk nevetéssel honorálta őszinteségemet.
-Ami azt illeti – mondta –, ma este nekem is külön figyelmeztetnem kell magamat erre.
-Tényleg?! – néztem rá nagy szemekkel. Persze, hogy színjáték volt. Valójában belül remegtem tőle. – Szóval néha még egy profinak sem mindegy?
-Néha nem – suttogta.
Tekintete a szemembe merült, aztán a számra tévedt, és ő lassan mintha felém hajolt volna – vagy én is közeledtem öntudatlanul hozzá? Vagy egyáltalán nem mozdultunk, csak a csalóka közelségtől káprázott a szemem? Szerettem volna felemelni a kezem, és megérinteni a haját, de el sem mertem hinni, hogy így érzek… és azt sem, hogy ő így néz rám. Olyan valószínűtlen volt minden… Igaz volt ez a hosszú, sóvár pillanat a kávéház halk morajában, vagy csak képzeltem?
Sosem tudtam meg. A következő másodpercben valaki nyomatékosan megköszörülte a torkát mellettük, és mi riadtan elhúzódtunk egymástól.
Sophie volt az, akinek boldog, széles mosolya megmutatta apró, hófehér gyöngyfogait.
-Ugye nem zavarok? – kérdezte, és valami olyan győzedelmes, vidám büszkeség csillogott a szemében, mint amikor valaki azt mondja: ˝hát nem megmondtam?˝, és titkolatlanul élvezte, amikor egymás szavába vágva biztosítottuk, hogy ugyan, dehogy zavar. Ekkor megkérdőjelezte szavahihetőségünket, azután viszont, eredendően tapintatos és előzékeny lévén, szerencsére nem feszegette tovább a kérdést.
Ezek után nem volt túl könnyű újra felvenni a társalgás fonalát; Sophie oldottsága azonban ezen is segített. Apró, bűbájos őrangyalkánk továbbra is úgy csacsogott, mintha mi sem történt volna. Hamarosan munkáról is szó került persze, és itt már oda is tudtam figyelni rá.
Megismerhettem sajátos, kissé naivnak tűnő hitvallását a Barátságos Színpadról; s csak tisztelni tudtam érte, hogy ilyesmiben tud hinni annak ellenére, hogy tipegő kora óta járja a show-business kiábrándítóan veszélyes dzsungelét. Igaz, kettejük közül leginkább Leon tépett is tíz körömmel utat maguknak ezen a szövevényes terepen, s ezáltal húga a legtöbb esetben meg volt kímélve a nyers valóságtól – de még ez sem ok arra, hogy álomvilágban éljen, hiszen egy-két durva dolgot azért okvetlenül tapasztalnia kellett. Sejtvén azonban, hogy Sophie sokkal több, mint valami éretlen álmodozó, nem ítéltem meg semmilyen módon azt, amit mondott. Nem voltam képes hinni benne, mert bennem nem voltak meg azok az angyalszárnyak, amelyek őt a realitás és a kellemetlen tapasztalatok fölé emelték; repülni pedig csak jóval később tanultam meg… Megtagadni sem tudtam azonban, s nem is akartam volna soha. Ez utóbbira roppant egyszerű a magyarázat: láthattam, ismerhettem Sophie Oswaldot. Ez önmagában zárt ki minden ostoba értetlenkedést.
Kis idő múlva Leon is megtalálta a hangját, és bekapcsolódott a beszélgetésbe. Józan, határozott vonásai finom túlkapásokkal ellensúlyozták Sophie magasrendű, delejes, már-már természetfeletti hitét. Kettejüket nézve az volt a benyomásom, mintha egy tökéletesen kiegyensúlyozott örökmozgót látnék; hiperérzékeny, halálpontos műszert, amely elosztja magán és ritmikus vérkeringéssé alakítja a két végén álló erőket.
Megtudtam, hogy nem csak egy karriert, de egész életük alapjait kívánják lefektetni az Angyalok Táncával. Ha ez sikerül, olyan egzisztenciát teremthetnek, amely elegendő időt biztosít számukra, hogy emberhez méltó életet élhessenek az artisták agyonhajszolt, vándorcirkuszos életmódja helyett; egy füst alatt pedig azt is jelenti, hogy több időt, energiát fordíthatnak majd egy-egy gyakorlat koreográfiájára, és a legmesszebbmenőkig kidolgozott előadásokkal örvendeztethetik meg a közönséget.
Remek elképzelés volt, és annyira jellemző rájuk, hogy elmosolyodtam. Ebben benne volt mindaz, ahogyan éltek, minden, amit képviseltek: Sophie csodatévő álmai, és Leon józan gyakorlatiassága. Nem egy aranykupára és szakmai hírnévre, elismerésre vágytak, hanem arra, hogy idejük legyen egymásra, az életre, és a hivatásukra. Nekik az, hogy megnyerhetik a Cirkuszfesztivált, nem a hivalkodó csillogást jelentette, hanem esélyt arra, hogy helyre tegyék az életüket, megtalálják helyüket a világban, és önmagukat. Egy ilyen díjjal a kezükben már nem lesznek kénytelenek egy héten három vagy négy előadást vállalni: beérhetik kevesebb, de jobban fizetett munkával, ami mellett viszonylag nyugodtan elvégezhetik tanulmányaikat, és még marad idő némi magánéletre, kikapcsolódásra is. Nem kell többé túlvállalniuk magukat, s nem lesznek húszas éveik végére elgyötört, kiégett testi-lelki roncsok.
Ezen a ponton ismét lenyűgözött kettejük összhangja. Nem csak természetük, de elképzeléseik, terveik is tökéletesen kiegészítették egymást. Pontosan olyan tökéletes szinkronban voltak egymással, mint fent a szeren. Lelki szemeim előtt újra lejátszódtak edzésük képsorai, és tudtam: nincs a világon még egy páros, aki hasonlítani tudna rájuk. Ezt az egymásra hangolódást, ezt a törhetetlen, szerves egységet nem lehet megtanulni: erre születni kell.
Nem tehettem róla, de egyfolytában valami furcsa meghatottság kerülgetett tőlük, miközben visszamenőleg hétszeresen megbántam minden velük kapcsolatos szkeptikus megjegyzésemet. Máris úgy szerettem Sophie-t, ahogy egy cinikus vadóc csak szeretni tud egy földre szállt angyalt; ami pedig Leont illeti… Nos, rá szinte félénken néztem, és fogalmam sem volt, hogyan voltam képes megítélni őt pusztán a külseje alapján. Gondolatban ezerszer is bocsánatot kértem tőlük, továbbá megfogadtam, hogy ha olyan alkalom adódik, szóban is meg fogom ezt tenni, ha ott helyben elsüllyedek zavaromban, akkor is.
-Meg fogjátok csinálni az Angyalok Táncát – mondtam. – Tudom.
-Hát persze – felelte Leon.
-Ha a Színpad is úgy akarja – mosolygott Sophie.
Ezek a válaszok is annyira jellemzőek voltak rájuk, hogy elnevettem magam; azután pedig magyarázkodhattam, hogy mégis, mit nevetek?
Később ők faggattak engem. Eleinte a talajtorna érdekelte őket, aztán minden, és én azon kaptam magam, hogy mesélek és mesélek, ők pedig remekül szórakoznak. Hirtelenjében létrehívott kis találkozónk ismerkedős-anekdotázós, önfeledt beszélgetéssé hatványozódott; nem voltak kínos csendek, lopott pillantások, és az est hátralévő részében már az sem zavart, ha Leon véletlenül hozzám ért néha.
Tizenegy óra is elmúlt, mire ráébredtünk, hogy alaposan elszaladt az idő, reggel pedig suli, koránkelés és társai. Nem túl szívesen kászálódtunk fel a sarokasztaltól.
Párizsnak ettől a negyedétől mintegy három megállónyira laktam, de az égvilágon semmi kedvem nem volt buszon zötykölődni hazáig egy ilyen remekbe sikerült este után. Leon azonban kijelentette, hogy ilyen késő este egy fiatal lány nem mászkálhat egyedül egy nagyvárosban, tehát hazakísér. Erre riadtan (és naná, hogy bántó őszinteséggel) visszakoztam, hogy akkor inkább megvárom a buszt, hiszen Sophie is nyilván fáradt már, és utálnám, ha félórát kellene miattam gyalogolnia… De bizony hiába bámultam könyörgő bociszemekkel kis barátnőmre, ő ragyogva tiltakozott, hogy dehogyis fáradt!
-Úgyis egészen elzsibbadtam a sok ülésben – mondta –, legalább kimozgom magam. Max majd tőletek hazabuszozunk, igaz, Leon?
-Jaj, ne – nyögtem. – Sophie, ez akkor is majdnem két kilométer…
-…Aminek a felét már megtehettük volna annyi idő alatt, amit vitázásra fecséreltek – vágott közbe Leon.
-Igenis, Főnök – mormoltam az orrom alatt, belátva, hogy egyikőjüket sem tudnám eltéríteni a szándékától. – Akkor hát – fordultam körbe, mint aki azt sem tudja, hol van - … arra megyünk.
Csak az első néhány perc volt kellemetlenül bűntudatos; aztán a testvérek magától értetődően visszatértek a korábbi oldott hangulatba. Lépten-nyomon megnevettettek – Sophie azért, mert ő eleve ilyen volt, Leon meg a komolyságával és a száraz megjegyzéseivel –, és így nehéz lett volna továbbra is vádolnom magamat, amiért pihenés helyett engem kísérgetnek.
Amikor a házunk elé értünk, szinte már banálisan zajlott minden – és mégis, olyan volt, mint egy álom. Megköszöntem nekik a szép estét, és ők szintén ezt tették; aztán Sophie arcon csókolt, és emlékeztetett a beígért könyvre. Hamarjában meg is beszéltünk egy randit másnap délutánra: megígértem neki, hogy a sulijuk előtt fogom várni.
-Addigis, aludj gyorsan, sokat – nevettem rá; aztán bátyjához fordultam, nem akarván a muszájosnál tovább nyújtani a búcsúzkodást.
Leon azonban úgy állt ott, mint aki teljesen ráér; és nem látszott észrevenni, hogy húga tapintatosan, koboldmosollyal a háttérbe húzódik.
-Leon, még egyszer köszönöm… - kezdtem, és nem jutottam tovább.
Született mozgásbűvész volt: nem láttam, nem tudtam követni, mikor mozdult meg; csak a végeredményt érzékeltem: hosszú ujjainak gyengéd tiltását a számon. Naná, hogy belém szorult a szó.
Amikor felfogtam, hogy ugyanazt teszi, amit én tettem vele pénteken este, hökkenten elnevettem magam ajkaimra fektetett ujjai alatt, és vidáman leráztam magamról a kezét.
Úgy mosolygott, mint egy éhes oroszlán az ideges antilopra.
-Úgy – mondta szinte dorombolva –, szóval a kezem nem elég…
-Leon, ne! – suttogtam rémülten, látva, mire készül. – Sophie…
-Ó, Sophie végtelenül boldog lesz… - súgta, alig egy centire ajkaimtól, és aztán… egyszerűen megcsókolt.
AJÁNLOM AZ OLDALT
