Már épp be akarta csukni az ajtót, amikor valaki váratlanul megragadta a karjánál fogva és erőteljesen becsapta. Sora felkiáltott az ijedelemtől és a karján érzett szorító érzéstől, mely fájdalmat okozott neki. Bár nem látta, de érezte, hogy ki áll mögötte, mert felismerte a férfi illatát és erről meg is bizonyosodott, amikor Leon hirtelen megfordította őt. De látni továbbra sem látta csak a dühtől és haragtól szikrázó füstszürke szemeket, melyben a féltékenység és az aggodalom apró szikráját is fel lehetett fedezni. ° Mégis mi a fenét keresel itt? – kérdezte felháborodottan Sora. – Azonnal engedj el! – sziszegte a fogai között. ° Hol voltál? – hagyta figyelmen kívül a lány szavait és most már mind a két karját megragadta. ° Nem tartozom neked magyarázattal! – emelte meg a hangját és megpróbálta kiszabadítani magát nem sok sikerrel. ° Azt kérdeztem, hogy hol voltál! – kérdezte dühösen a férfi, miközben megrázta Sorat. ° Semmi közöd hozzá! ° De igen is van közöm, mert a feleségem vagy! Sora szóhoz sem jutott a döbbenettől. Csak hápogni tudott, mert nem tudta felfogni azt, amit az előbb a férje mondott. ° Utoljára kérdezem – folytatatta Leon vészjósló hangon – hol voltál és kivel? ° A feleséged? – kérdezte ironikusan figyelmen kívül hagyva a kérdést. – Persze… most a feleséged vagyok! – kiabált most már magánkívül és kitépte magát Leon kezei közül. – De amikor Mayel csókolóztál, akkor nem érdekelt, hogy a feleséged vagyok. Mint ahogy az sem érdekelt téged, hogy épp a születésnapom volt. Emlékeztetnélek, hogy te voltál az, aki azt mondta, hogy mi csak kényszerből házasodtunk össze, így nem tartozunk hűséggel egymásnak. S akárcsak neked, nekem is vannak szükségleteim melyekre én is igényt tartok és meg is szerzem – mondta most már higgadtabban, de hidegen és keményen Leon szemébe nézve. A férfi nem mondott semmit, mert tudta, hogy Soranak igaza van, mégsem tudta elviselni a gondolatot, hogy más is hozzáérhet rajta kívül. Minden egyes szavát megbánta, amit tegnap este mondott, de már nem szívhatta vissza. Majd szétrobbant tehetetlen dühében, mert tisztában volt azzal, hogy nem tehet semmit, pedig most legszívesebben szétverte volna azt a fickót, aki Soraval volt. A féltékenység egyre nagyobb erővel tört rá és maga sem értette, hogy miért, hisz még soha nem érzett ilyet. Még akkor sem amikor együtt volt Mayel. De egy valamit tudott… egy valamire rájött az éjszaka és a mai nap folyamán. Szereti… szereti Sorat. ° Igazad van – mondta hidegen és keserűen, majd elindult kifelé, de az ajtónál még megtorpant. – de már nem sokáig – fejezte be elszántan, hátrapillantva, azzal magára hagyta a döbbent lányt. Sora fél éjszaka fent volt. Nem tudott aludni. Csak az járt fejében, amit Leon utoljára mondott, mielőtt elhagyta volna a szobát. Nem értette, hogy miért viselkedik így és bár eleinte dühős volt a férfi dühkitörése miatt, most mégis jóérzéssel töltötte el. Ezzel a gondolattal és érzéssel aludt el. Másnap késő délelőtt kelt fel. Tudta, hogy ez az utolsó szabad napja, mielőtt elkezdődnek a kemény edzések, hisz két hónap múlva esedékes a jégtáncverseny, melynek koreográfiája már a fejében volt. Már csak Kalossal és Leonnal kellett megbeszélnie a részleteket. Ezért úgy döntött, hogy miután megfürdött és felöltözött beszél Leonnal. Egy térdig érő, feszes és fehér halásznadrágot vett fel, melynek két oldalán zseb volt, hozzá egy szintén fehér pánt nélküli topot, melynek háta spagetti pántos. A ruha tökéletesen kiemelte formás combját, apró és feszes fenekét valamint dús és kerek mellét. A haját szabadon hagyta, majd befújta magát a kedvenc parfümjével, melynek enyhe jázmin illata van és végül egy kényelmes papucsot, majd elhagyta a szobát, hogy felkeresse Leont. De a férfi nem volt a szobájában. Többször is kopogott, de senki nem nyitott ajtót, ezért úgy döntött, hogy körbejárja a házat, hátha itt van valahol, de sehol nem találta. Csalódott volt és egyben dühős is, amiért Leon szó nélkül elment itthonról, de nem volt sok ideje ezen rágódni, mert valaki csöngetett. Bosszankodva ment ajtót nyitni. Szemei dühtől és haragtól szikráztak mikor rájött, hogy ki a látogató. ° Mit keresel itt? – kérdezte mérgesen, megemelve a hangját. Mindeközben Leon egy kávéházban ült és türelmetlenül az óráját nézte. Várt valakit. Valakit, aki már vagy fél órája késett. Már épp azon volt, hogy elmegy, de akkor valaki belépett az ajtón és egyenesen a férfi felé vette az irányt. A nő az arcán egy kacér mosollyal közeledett felé, mely nem került el Leon tekintetét, de nem foglalkozott vele. Nem volt hatással rá, mert már pontosan tudta, hogy mit akar és mindent megtesz azért, hogy elérje célját. ° Szia Leon! – köszönt May, mikor Leon melléért, majd lehajolt, hogy megcsókolja, de a férfi kitért előle. ° Mond, mit akarsz, mert nem érek rá egész nap! – utasította ridegen. ° Na, de szerelmem… - szólalt meg felháborodottan, mert nem tetszett neki az a hangnem, ahogy a férfi beszélt vele. Soha nem viselkedett vele így és ez elkeserítette. Rossz érzése volt. A magabiztossága Leon érzelmeivel kapcsolatban elveszett. Ma reggelig még biztos volt abban, hogy a volt vőlegénye még szereti, hisz erről árulkodott az is, ahogy a partin viselkedett. De most olyan hideg volt, mint még soha. ° Ne szólíts így, mert nem vagyok a szerelmed! Miért kerestél? – tette fel kérdését. ° Találkozni és beszélni szerettem volna veled. – felelte elkeseredetten és dühösen is. ° Most látsz! Mond, hogy mit akarsz vagy elmegyek! ° Beszélgetni! – ült le May a férfival szemben. ° Miről? – kérdezte és hangján kiérződött, hogy egyáltalán nem érdekelte az, amit mondani akart. ° Kettőnkről. ° Nos… - állt fel a férfi. – akkor nincs miről beszélnünk. ° Várj! – fogta meg Leon karját kétségbeesetten, ezzel megállásra késztetve őt. – Hova mész? ° Haza! – válaszolt – A feleségemhez! – minden egyes szót kihangsúlyozott. ° S mi lesz kettőnkkel? – kérdezte most már dühösen. ° Kettőnkkel? – s hangja gúnyos volt. – Mi lenne? Semmi. – válaszolta kegyetlenül. – Ami volt elmúlt. Már nem szeretlek. Soha többet ne keress! Most, ha megbocsátasz! – fejtette le magáról a nő kezét, kinek tekintete a haragtól és a megalázottságtól csillogott. – Mennem kell! A soha viszont nem látásra! – szólt még hátra, amikor elindult kifelé. ° Ezt nem hagyom annyiban Leon! – szorította ökölbe a kezét, majd a táskájába nyúlva elővette a mobilját és tárcsázott. – Beszélnünk kell! – mondta ajkán ördögi mosollyal, mikor meghallotta a hívott fél hangját. – Találkozzunk fél óra múlva a szokott helyen. – majd letette a telefont. Eközben Sora Yurival nézett farkasszemet, aki esedezve kérlelte, hogy hallgassa meg. ° Menj el! – utasította a férfit a lány, majd be akarta csapni az ajtót, de Yuri lába megakadályozta. ° Kérlek, Sora! Hallhass meg! Nagyon fontos, hogy beszéljünk! Ígérem, hogy utána többet nem kereslek, de most az egyszer hallgass meg! Sora hosszan mérlegelte a dolgot, majd végül úgy döntött, hogy nem veszít semmit, ha most enged a kérésnek. Kecsegtette annak lehetősége, hogy esetleg soha többet nem látja őt, bár már közel sem volt annyira mérges, de a büszkesége nem hagyta annyiban a dolgot. ° Rendben van! - engedte be egykori vőlegényét. – Öt percet kapsz! ° Köszönöm. – mondta hálásan Yuri. ° Miről van szó? – kérdezte kíváncsian, de hűvösen a lány. ° Amandaról… – kezdett bele feszengve a férfi. ° Amandaról? – s próbált rájönni, hogy kiről lehet szó, de senki nem jutott az eszébe, akit így hívnak. ° Tudod… akivel én megcsa… - kezdte el magyarázni, de rögtön el is hallgatott, amikor meglátta a lány szeméből áradó haragot. ° Mi van vele? – csattant fel mérgesen. – Csak nem azt akarod velem közölni, hogy együtt vagytok, hogy elvesz… ° Nem! Nem erről van szó! – szakította félbe. – Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek. ° Hogy figyelmeztess? – kérdezte döbbenten és csodálkozva. – Mégis miről van szó? ° Tudod, Amanda… - de nem tudta elmagyarázni, mert megszólalt a mobilja. – Bocsáss meg! – majd elővette a zakója zsebéből a telefont. – Yuri Killien – az arca falfehér lett, mikor meghallotta a hívó fél hangját. Ez nem kerülte el Sora figyelmét sem. ° Valami baj van? – kérdezte mikor a férfi néhány másodperccel később elrakta a telefont. Furcsának tartotta, hogy a volt vőlegénye semmit nem mondott mégis olyan sápadt volt mint még soha. Látta a szemében a rettegést és a tanácstalanságot. – Mi történt? ° Most… most mennem kell – lépett az ajtóhoz. – Később beszélünk. – s leszaladt a lépcsőn, majd a kocsijához futott. ° De Yuri… - ordított a férfi után döbbenten és aggódva. – Nem mondtad el, amit… ° Felejtsd el! – válaszolt kiabálva idegességében Yuri és elhajtott. Sora semmit nem értett. Érezte, hogy valami baj van. Rossz előérzete volt, de tudta, hogy nem tehet semmit. Elhatározta, hogy mindent elkövet annak érdekében, hogy kiderítse, hogy mi folyik itt. Már épp be akart menni a házba a kabátjáért, a táskáért és kulcsáért, amikor egy újabb kocsi hajtott be a kapun, majd megállt mellette. Mosolyogva ment közelebb és köszöntötte barátját. ° Szia David! ° Szia Sora! – mosolygott vissza, miközben kiszállt az autóból, majd megölelte a lányt. ° Mi szél hozott erre? ° Beszélnünk kell! – vált komollyá a hangja. ° Rendben. – mondta meglepetten. – Menjünk be a nappaliba! Miről van szó? – kérdezte a lány, miután mindketten leültek a kanapéra egymással szemben. ° Rólad és Leonról. – Sora meglepődött és épp meg akart szólalni, de David nem hagyta. – El kell mondanod neki az igazat! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. ° Nem! Soha nem fogom elmondani az igazat! Higgyen azt, amit akar – felelte megemelve a hangját. – megérdemli azok után, amit velem tett! – egyikük sem vette észre a nappali mellett álló Leont, aki időközben szintén megérkezett. Elöntötte a düh és a féltékenység, mikor meglátta őket, de a kíváncsisága nagyobb volt, mikor meghallotta, hogy miről folyik a beszélgetés, így nem rontott rájuk. Érdeklődve és kíváncsian hallgatta azt, amiről beszélnek. ° Sora! El kell mondanod neki! Nem vagyok hajlandó ezt eljátszani! Még akkor sem, ha ezzel a barátságunkat teszem kockára! Meg kell tudnia, hogy semmi nem történt kettőnk között és nem is fog, mert én… Folyt.