Sora! El kell mondanod neki! Nem vagyok hajlandó ezt eljátszani! Még akkor sem, ha ezzel a barátságunkat teszem kockára! Meg kell tudnia, hogy semmi nem történt kettőnk között és nem is fog, mert én nemcsak, hogy foglalt vagyok, hanem meleg is. – mondta miközben hangja egyre erőteljesebb lett. Látta a lány könyörgő tekintetét, de igyekezett figyelmen kívül hagyni, ezért félrenézett és így folytatta. – Ráadásul senki nem hinne nekünk, hisz mindenki, aki ismer, tudja, hogy a férfiakat szeretem. – fejezete be a magyarázkodást, miközben a barátjára, Jackre gondolt. Leon döbbenten állt és hallgatta a beszélgetést. Csak nehezen fogta fel az imént elhangzottakat. Úgy érezte, hogy rútul becsapták, amiért elhitették vele, hogy Sora lefeküdt a férfival. Ugyanakkor szíve mélyén meg is könnyebbült, amikor végre megértette a szavak értelmét. De ezt gyorsan felváltotta a harag, a düh, melyet jelenleg érzett a lány iránt. Arca eltorzult a haragtól, keze ökölbe szorult, míg ők bent folytatták a beszélgetést. · Kérlek, David… - kezdett el könyörögni barátjának, mert nem tudhatta, hogy David Jack kérésére cselekszik így, hisz ultimátumot adott neki, hogy felhagy ezzel a színjátékkal vagy elhagyja. Így Dávid nem tehetett mást, pedig bármit megtett volna Soraért. Akár még azt is, hogy eljátssza, hogy ő a lány szeretője. · Nem, Sora – nézett újra rá. – Tudod jól, hogy bármit megtennék érted, még ezt is, de nem. – indult el a nappali ajtó felé, mely mögött még mindig ott volt Leon. · De miért? – kérdezte dühösen és kétségbeesetten Sora, hisz eddig mindig számíthatott rá, s ezért nem értette meg, hogy miért nem segít neki. · Jack… - mondta halkan a nevet, s ekkor a lány megértette. Végre rájött, hogy miért is utasította el a kérését a férfi. · Igazad van – halkult el a hangja, mire David megtorpant és megfordult. – Önző voltam. – folytatta könnyes szemmel, miközben egyre közeledett a barátja felé. – Senkire nem gondoltam, csakis saját magamra. Csak a sértettségemre, a büszkeségemre, a megalázottságomra. Csak arra tudtam gondolni, amit Leon tett velem a születésnapomkor. Csak erre és semmi másra. Bosszút akartam állni. Fájdalmat szerettem volna okozni Leonnak, hogy tudja milyen érzés. Megtudja, hogy mit éreztem akkor, amikor megláttam Mayel csókolózni. Milyen az, mikor nem tartod tiszteletben a házastársadat, az esküdet, a fogadalmat, melyet egymásnak tettetek annak ellenére, hogy nem éreztek semmit egymás iránt. – mondta, miközben arcán csendesen folytak a könnyek a bűntudattól David miatt, aki gyakorlatilag két tűz közé került. S ez csak az ő hibája. – Kérlek, bocsáss meg! – kérlelte őt könyörögve. – Meg tudsz nekem bocsátani? – nézett a férfi szemébe reménykedve. · Nincs miért bocsánatot kérned. – ölelte meg szeretettel. Sora megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben viszonozta az ölelést, arcát mélyen a mellkasába fúrva. – Felejtsük el az egészet! – tolta el magától a lány, hogy a szemébe nézhessen, de nem engedte ki a karjai közül. – Semmi nem történt, rendben? – mosolygott rá, mire Sora csak bólintott viszonozva a kedves mosolyt. – Megígéred, hogy elmondod az igazat, Leonnak? – kérdezte. · Igen. – felelte némi habozás után, miközben arca elkomorult. – Megígérem. · Köszönöm. – engedte el őt. – Kérdezhetek valamit? – kezdett bele félve. · Igen. – biztatta őt mosolyogva. · Szerelmes vagy Leonba? – nyögte ki nagy nehezen, hosszú hallgatás után. Sora nem felelt a kérdésre. Dühe egyre csak forrt már a gondolatra is, hogy David ezt feltételezi róla. A férfi látta a lány arcán, hogy mérges, ezért felkészült a támadásra, hisz ismerte őt. De csodálkozva vette észre, hogy Sora mérge elpárolgott, mintha nem is lett volna. Mindeközben Leon visszafojtott lélegzettel várta a választ. · Nem. – felelt miután átgondolta az elmúlt napokban történteket, s rájött, hogy tettei erre engednek következtetni. – Nem vagyok szerelmes belé. – mondta beletörődve a dolgokba, majd folytatta, mikor látta a férfi hitetlenkedő tekintetét. – Nem vagyok, de… - rázta meg tagadólag a fejét – de… azt el kell ismernem, hogy vonzódom hozzá. - bosszankodva vette észre barátja tekintetétben a diadalittas csillogást. A győzelmet, hogy beismerte, még akkor is, ha másképp fogalmazta meg, mert ő tisztában volt azzal, hogy mit is jelent ez. – Ugyan David! – csattant fel bosszankodva. – Melyik nő ne vonzódna Leonhoz? Bármelyik nőt megkaphatja, akit csak megkíván. Akár még engem is. – nevetett fel ironikusan. – De velem nem fog játszadozni. Egyszer megtehette. Többet nem hagyom. – komorult el hangja. – Én a felesége vagyok és nem holmi játékszer, akivel akkor játszadozhat, amikor akar és ott, ahol akar, majd aztán eldob, mint valami piszkos rongyot. – s már a gondolatra is mérges lett. · Yurinak engedted. – szólalt meg a férfi. · Ez nem igaz! – tiltakozott dühösen. · De igen. – nyomta meg az utolsó szót nyomatékosítva az igazát. – Te is tudod, hogy nem ez volt az első eset, hogy megcsalt téged. Tisztában voltál vele, hogy milyen, annak ellenére, hogy még önmagad előtt is letagadtad, mert ez volt az első alkalom, hogy rajta is kaptad. Tudtad – folytatta könyörtelenül, s nem hagyta szóhoz jutni a lányt. – tudtad, hogy milyen, mégis vele maradtál. Még el is jegyezted magad vele. Nem azért, mert szerelmes voltál belé, hanem azért, mert szükséged volt valakire. Valakire, aki melletted van. Valakire, akire támaszkodhatsz. Valakire, aki mellett elfelejtheted a fájdalmat. A fájdalmat, amit Matt halála okozott. – fájt a szíve, miközben kimondta ezeket a szavakat, hisz még élénken emlékezett, hogy miken ment át a lány akkor, amikor ez történt. S az érzés csak fokozódott, amikor észrevette, Sora némán előbukkanó könnyeit, mely lassan néma zokogássá vált. – Azt a férfit, akit teljes szívedből szerettél… · Elég! – kiáltott fel fájdalmasan. – Elég volt! Hallgass el! – borult térdre a szőnyegre, s karjait maga köré tekerve ringatta magát. – Elég volt! – vált hangja rekedtessé, miközben már rázkódott a zokogástól. – Elég volt… - tátogta némán. David közelebb lépett, majd minden szó nélkül letérdelt mellé és a karjaiba vonta Sorat, aki eleinte tiltakozva lökte el a vigaszt nyújtó kezeket. De a férfi nem hagyta magát, így a lány végül úgy kapaszkodott belé, mint egy fuldokló a mentőövbe, miközben zokogása egyre hangosabbá és fájdalmasabbá vált. David halkan duruzsolt, míg keze a hátát, tarkóját és haját cirógatta nyugtatásképpen. Tudta, hogy mekkora fájdalmat okozott azokkal a szavakkal, melyeket mondott. Lelkiismeret furdalása volt ezért, de ugyanakkor meg is könnyebbült, hisz végre kiadta azokat az érzéseket, melyeket az elmúlt években sikeresen magába fojtott. Fél órán keresztül térdeltek így, mely kezdett kényelmetlen lenni, míg a lány zokogása néma szipogássá vált, de egyikük se foglalkozott vele. Végül Sora lassan elhúzódott Davidtől és hálásan nézett rá. · Köszönöm. – krákogta. Torka kiszáradt, szeme égett, arcát fájdalmasan csípte a sok sírás. · Ne köszönd. – mondta lágyan, kezével gyengéden végigsimítva a lány haján, mely enyhén összekócolódott. Majd felállva a dohányzóasztalhoz lépett, ahonnan egy üveg vizeskancsót emelt fel és miután töltött egy tiszta pohárba visszament Sorahoz. · Köszönöm. – nézett rá hálásan, s egy kortyra kiitta a pohár tartalmát, melyet végül felállva az asztalra tett. – Oh, istenem… - kapott elő egy zsebkendőt. · Mi az? – kérdezte idegesen, majd halkan felkuncogott, mikor Sora remegő kezekkel elkezdte törölgetni a fehér ingét, mely nedves volt a könnyeitől. · Teljesen összevizeztelek. – szégyellte el magát, s igyekezett eltűntetni a nyomokat. · Hagyd csak! – mondta lágy hangon és gyengéden lefogta a reszkető kezet.- Ne foglalkozz vele! · De így nem mehetsz ki! – esett kétségbe, mert ahelyett, hogy segített volna, csak még jobban összekente az inget. · Nem számít! – fogta meg mindkét kezét, hogy végre ráfigyeljen és ne az ingjére. Ne törődj vele! – nézett Sora könnytől csillogó szemébe. · Rendben. – suttogta. · Most mennem kell. Később beszélünk, jó? – simított végig arcán letörölve egy-egy elkóborolt könnycseppet, mire a lány csak bólintott. – Szia. – lehelt csókot két oldalt arcára. · Szia. – nézett a férfi után, aki addigra már az ajtónál járt, majd megfordulva a kanapé felé indult, hogy egy kicsit leüljön. De félúton megdermedt, mikor újra meghallotta a barátja hangját. · Leon? – szólította meg a férfit döbbenten és csodálkozva, aki még mindig ott állt teljesen lemeredve az elmúlt egy órában történtek miatt. – Te mióta állsz itt? – kérdezte gyanakodva. Leon nem mondott semmit, csak oldalra fordítva a fejét Davidre nézett, aki rájött, hogy mindent hallott, ami elhangzott a nappaliban. Nem igazán tudta eldönteni, hogy most mit is érezhet Leon, mert a szemében megannyi érzelem tükröződött. Fájdalom, düh, sértettség, együttérzés, sajnálat és… és valami mást is… valamit, ami csodálkozásra késztette, de ugyanakkor meg is könnyebbült, mert tudta, hogy Sora jó kezekben lesz Leonnál. Tudta… érezte, hogy a férfi vigyázni fog rá. Arcán enyhe mosollyal hagyta ott, aki még mindig döbbenten nézett utána, majd megfordulva az ajtó elé lépett, hogy végre szembenézzen a lánnyal. Sora megkövülten állt ott, mint akit leöntöttek hideg vízzel, mikor tekintete találkozott a füst szürke szemekkel, melyek most együtt érzően pillantottak rá. De a harag apró lángjai is felfedezhetőek voltak benne, az átverés miatt, melyet a lány tervelt ki ellene. Nem mondtak semmit, csak nézték egymást. Egyikük sem tudta, hogy mit mondhatnának a másiknak. Hosszú percekig álltak így egymással szemben. A csend kezdett már kínossá válni. · Sora. – szólalt meg Leon nagy nehezen, mire a lány is magához tért döbbenetéből. · Most mennem kell. – hadarta el, miközben gyorsan elment a férfi előtt. · Beszélnünk kell. – állította meg gyengéden Sorat a karjánál fogva. · Most nem. Dolgom van. – mondta tiltakozva, majd Leonra nézett, aki könyörögve tekintett rá. A lány szeme száraz volt, mintha nem is sírt volna. Csak a könnytől csillogó arca árulkodott róla. – Rendben. – egyezett bele végül. – Este beszélünk. – ígérte meg. Leon csak bólintott, s végül elengedte őt, mert tudta, hogy nincs értelme most ellenkeznie. Sora felvéve a táskáját és a slusszkulcsot kilépett a házból, majd beülve a kocsiba elhajtott, hogy kiszelőztesse a fejét. Nem számított, hogy hova ment. Csak el innen, messze el, hogy gondolkozhasson. Egymás után kergették a gondolatok az elméjében, miközben egyre nagyobb sebességre kapcsolt. Nem látta az utat, csak az emlékeket, melyek a szeme előtt peregtek le. Nem számított senki és semmi, csak az, hogy minél távolabb kerüljön az emlékektől és a gondolatoktól, melyek lelkét és testét kínozták. Mindeközben egy idős férfi ült a házában, a dolgozószobájában és telefonon beszélgetett valakivel. · Akkor elintézte? · Igen. · Remek. – húzta gonosz mosolyra ajkait. – Még ma elküldöm a csekket magának. Ne feledje! – figyelmeztette – Mi soha nem beszélgettünk! Még csak nem is ismerjük egymást! Megértette? – kérdezte ellent nem tűrés hangon. · Igen. – felelték a telefon túloldalán, mire a férfi, köszönés nélkül letette a telefont, majd kárörvendően felnevetett. Egy fiatal nő állt egy temetőben, egy sírkő előtt, s könnyes szemekkel nézte a feliratot. Tekintetében egyre jobban fellobbant a harag, a gyűlölet és a bosszú tüze. Keze ökölbe szorult, miközben emlékezett a régi szép időkre. · Ezért még megfizet apa. Esküszöm neked. Nem hagyom, hogy büntetlenül megússza azt, amit veled és velünk tett. Hamarosan megkapja a méltó büntetését. Még azt is megbánja, hogy egyáltalán megszületett. – suttogta, miközben csókot lehelt a fehér rózsára, majd letette a sírköre, és végül elhagyta a temetőt. Sora örült sebességgel hajtott. Nem látta az autókat, melyek dühösen dudáltak utána. Nem is foglalkozott velük, csak azzal, hogy minél gyorsabban elkergesse a rémisztő és fájó emlékeket, melyek kínozták. Így még a kamiont sem vette észre, melyben egy részeg férfi ült, ezért cikázva haladt az úton. Sora rémülten, félelemmel a szívében taposott a fékre, miközben elrántotta a kormányt, hogy elkerülhesse a csapást… de a fék… a fék nem fogott… Folyt