1.fejezet

Egy újabb verőfényes reggel köszöntött a Kaleido Társulatra. A mai reggel is csak úgy indult, mint eddig minden átlagos reggel. Azonban ez a nap különleges volt. Sora Naegino, a színpad valódi Sztárja ma töltötte be 18. életévét.

Bár még éppen csak hajnalodott, Sora szobájában már nagy volt a sürgés-forgás.
- Fantom, nem láttad a hajcsatom?
- Már hogy láttam volna! Mi vagyok én? Szobalány? Inas? Kérlek� én a Színpad Szelleme vagyok!!! � kezdte a szokásos méltatlankodását Fool.
- Jól van, jól van. Megtaláltam. Jaj, ostoba csat! Rendben, készen vagyok. Nos, hogy nézek ki? � állt végül Fantom elé a lány.
Során egy rózsaszín, spagettipántos felsőrész volt, csipkés és szalagos díszítéssel. Hozzá egy bordó, selyemszerű, térdig érő szoknyát, és bordó, kövekkel díszített tűsarkú szandált választott. Haját kontyba tűzte, halvány rózsaszínes sminkével pedig csak fokozta a hatást.
Fantom meg sem tudott szólalni a meglepettségtől. Sora gyönyörű volt.
- Na, mondj már valamit! Ennyire nem tetszik?
- � Azta� Sora! Igazán öltözhetnél így gyakrabban!
- Persze, álmodozz csak! Nem fogok minden este gálában lejteni neked! � válaszolt idegesen az éppen pakolászó angyal.
***
- Remek. Torta kész. Sütemények kész. Innivaló kész. Tányérok, poharak kész. Asztal kész. Én kész vagyok. És még pont időben.
Sora amint ezt kimondta, már csengettek is. Layla, Mia, Anna, Marion, May, Rosetta és Sarah léptek be az ajtón. A lányok nagy bulit csaptak. Egész nap mulatoztak. Idő közben csatlakoztak hozzájuk a többiek is. Yuri, Ken, és szinte az egész társulat. Sőt, még a vándorcirkuszi ismerősök is beugrottak kedvenc sztárunkhoz. Rengetegen köszöntötték fel őt a nagy napon, és természetesen az ajándékok sem maradtak el.
***
Már estefelé járt az idő, amikor az utolsó vendég is elment. Sora összepakolt, majd elkezdte az ajándékait nézegetni. Mindenkitől kapott, kivéve Leontól.

~ Leon még csak el sem jött. Pedig én meghívtam. Miért nem méltatsz még figyelemre sem, Leon Oswald? Miért? És miért fáj ennyire? Miért fáj, hogy észre sem veszel? Egyáltalán miért nem veszel észre? Pedig én szeretlek. � Hogy mi? Elment nekem az eszem? Jesszusom! Te ostoba Leon! Beléd szerettem. Nem is tagadhatom. És akárhogy próbálom felkelteni az érdeklődésed irántam, nem megy. Miért csak a húgodként tekintesz rám, mondd? ~ - és Sora még őrlődött volna tovább magában, de egy halk kopogás szakította félbe.
A lány el sem tudta képzelni, ki jöhet még. Inkább kikukucskált, de amikor meglátta, ki áll az ajtóban, rögtön el is sápadt.
Kezdeti sokkjából újabb kopogás zökkentette ki. Gyorsan a fürdőbe szaladt és rendbe szedte magát, villám sebességgel felfrissítette a sminkjét, visszahúzta lábbelijét, majd amikor ismét a lehető legtökéletesebben nézett ki, ajtót nyitott.
- Szia Sora. Bocsáss meg a késői látogatásért, de csak most értem rá. Egész nap úton voltam, így a mai ünnepségedre nem tudtam eljönni. � mondta el ezt Leon egy szuszra.
~ Mintha sietne� gyanús ez nekem� ~ - gondolkodott Sora.
- Szia Leon. Semmi baj.
- Boldog születésnapot! � s Leon egy csomagot nyújtott át Sorának.
- Köszönöm Leon � s a lány egy puszit nyomott a férfi arcára.
- Ugyan! Az én húgocskámnak bármit! � nevetett hangosan a francia.
Nem is tudta, mennyire fájt ez a mondat Sorának.
- Leon, hol maradsz már? � hallatszott egy távoli, női (!) hang.
- Jaj, mondtam, hogy várj meg a kocsiban, Carla.
Sora eközben csak dermedten állt.
- Ó, bocsánat, Sora. Ő itt a menyasszonyom, Carla. Carla, ő itt Sora Naegino, a Kaleido egyetlen igazi Angyala és Sztárja.
Sora úgy érezte, hogy forog vele a világ. De próbált higgadt maradni. Nem akarta, hogy lássák rajta, mennyire csalódott is most.
- Á, hát ő az, aki úgy hasonlít Sophiera. Valóban. A szeméből ugyanolyan melegség árad.
- Bizony. Ő az én második húgom. � s Leon ismét elnevette magát. Carlával együtt nevettek. Sora pedig csak valami mosolyfélét erőltetett magára. Még mindig a hallottak hatása alatt volt. Csak akkor eszmélt fel, amikor a jegyesek már menni készültek.
- Nos, azt hiszem, mennünk kellene. Nemde, Leon? � kérdezte Carla.
- Igazad van. Még egyszer bocsánat a késői zavarásért, Sora.
- Jó éjt, Sora. � mondta egyszerre a páros.
- Jó éjt nektek is. � s a lány már csukta is be az ajtót. Amint meggyőződött róla, hogy iménti látogatói már tisztes távolságba értek tőle, hangos zokogásban tört ki.

~ Miért teszed ezt velem? Mondd! Mondd meg, Leon! Miért kínzol? Halálosan beléd szerettem. És te� még mindig csak húgodként tekintesz rám. És� menyasszonyod van! Istenem, megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy soha az életben nem lesz esélyem sem nálad. Leon, te nagy mamlasz! Te ostoba! Megölsz a szerelmeddel! Igen. Megölsz� Már semmi kedvem élni. Most az egyszer, életemben először és utoljára önző leszek. Ha nem lehetek boldog, márpedig nélküled nem lehetek az, akkor felesleges is élnem. Most sok embert megfosztok az örömétől. Azzal, hogy meghalok. De képtelen lennék úgy élni, hogy nap, mint nap látlak, a menyasszonyoddal, feleségeddel, gyermekeid anyjával� közös gyermekeitekkel. ~

Sora feladva a reményt és életét, megírta búcsúleveleit. Leonét hagyta utoljára. Mindent bevallott benne.

�Elengedlek. Légy boldog! Minden jót.
Egy szerelmes szív, Sora.�

Ezek voltak Sora utolsó szavai Leonhoz.
Az összes megírt levelet gondosan megcímzett borítékokba tette, melyeket az asztalán hagyott. Miután nyugtázta, hogy mindenkinek írt-e és minden levél látható helyen, az asztalán van-e útnak indult.
Útja egyenesen a városba vezetett, ott is egy magas panelházba.
Belépett az ajtón, végigment a lépcsőházon, fel a lépcsőkön, mígnem kimászott egészen a tetőre.
Körülnézett. Még utoljára� Majd a peremhez sétált. A szélbe suttogta: Szeretlek. Bocsáss meg� S levetette magát a mélybe. Le se nézett, csak becsukta a szemét, hátradőlt, és zuhant, és zuhant.

Az Angyal a Menny felé vette útját, hogy onnan figyelhesse tovább a nyüzsgő színpad életét, Leon boldogságát, és barátai gyászát. A teljes megnyugvás reményében útnak indulva még nem is sejtette: sokkal furcsább események következnek, mint amire valaha is számítani lehetett.