II. fejezet

- Layla! Nem láttad Sorát? Már egy fél órája hívattam az irodámba. � kérdezte idegesen Kalos.
- Nem, még nem láttam. A reggelinél sem jelent meg. Bizonyára a tegnapi buli fáradalmait piheni.
- Értem, de ez nekem akkor sem tetszik.
- Talán kérdezd meg Miat és Anat. Ők biztos többet tudnak.
- Jó reggelt! � hallották Layláék az ismerős hangot. Leon állt mögöttük. Egy kicsit meglepődtek a férfi érkezésén, de még jobban az arckifejezésén. A kívülállók számára szinte mindig rezzenéstelen és érzelemmentes arc most alaposan megváltozott. A Halálisten arcán idegesség és félelem tükröződött, bár hangja még mindig nyugodt és rideg volt. � Nem tudjátok, hol van Sora?
- Nem, nem láttuk. � válaszolt készségesen az iménti kérdésre Layla. � Te is őt keresed?
- Igen. Már legalább egy órája. Nincs sem az edzőteremben, sem az ebédlőben.
- Valamiért rossz érzésem van ezzel kapcsolatban� - gondolkozott hangosan Layla.
~ Sajnos nekem is. Egyedül a szállásán nem kerestem� ~
Leon szó nélkül otthagyva a többieket, egyenesen elviharzott a diákszálló irányába.
Kalos és Layla összenéztek, majd megindultak a hosszúléptű, magas artista után.

Leont már csak Sora szobájának ajtajánál érték utol, de megállítani már nem tudták. A férfi szó szerint berontott a helyiségbe.
Mint azt már megszokhatták, minden a helyén volt, még a tegnapi buli után is. De csak látszólag volt minden rendben. A szoba szinte bűzlött az ürességtől. Leonnak körbe sem kellett járnia, hogy tudja: nincs bent senki. Most csak még idegesebb lett. Egy ideig csak állt a kis szoba közepén, gondolataiba merülve.
Eközben Layla és Kalos körülnéztek.
- Ezt nem hiszem el! Nyom nélkül eltűnt. � morgolódott Kalos.
Leon már épp indult volna az ajtó felé, amikor Layla hangját hallotta.
- Gyertek ide! Azt hiszem, mégsem nyomtalanul tűnt el� - s a konyhaasztalon levő levélkötegre mutatott. Egy tucatnyi boríték volt egymásra tornyosulva, kis fehér szalaggal átkötve.
- Mik lehetnek ezek? - nézett nagyot Leon.
Ebben a pillanatban azonban mindannyian Kalos felé kapták tekintetüket, akinek csörgött a zsebe. Jobban mondva a zsebében a mobiltelefon.
Kalos azonnal előkapta a készüléket és füléhez emelte. A szobában tartózkodók feszülten figyelték arcizmainak minden egyes rezdülését.
- Haló, tessék� Igen, én vagyok� Hallgatom� Hogy mi??? Uramisten! - Kalos teljesen elfehéredett, és légzése is zihálóbbá vált. � Persze, azonnal odamegyek! - jelentette ki végül a telefonvonal másik felén tartózkodónak.
Befejezve a beszélgetést, még egy hosszú másodpercig Layla, majd Leon szemébe nézett, aztán se szó, se beszéd sarkon fordult és csörtetni kezdett a kifelé a szobából.
Laylán és Leonon egyre jobban úrrá lett az a furcsa, megmagyarázhatatlan, rossz érzés, ami eddig is bennük volt. Szó nélkül követték főnöküket. Sejtették, hogy ő már tudja az igazságot�

- Ön Kalos Eido? - kérdezte egy rendőrtiszt.
- Igen, én vagyok. - felelte idegesen, szinte toporogva a Kaleido színpad vezetője.
- És ők? - intett fejével a rendőr Leon és Layla felé.
- Az artistáim. - hangja semmivel sem lett nyugodtabb.
- Biztos, hogy látni akarják?
- Mit akarunk mi látni? Valaki beszéljen már érthetően! - kelt ki magából Leon.
Kalos csak intett a fejével a rendőr felé.
Ekkor az sóhajtott egy nagyot, majd Leon és Layla felé fordulva elkezdett beszélni.
- Nézzék, ez nekem is nehéz. Nem kertelek: Sora Naegino levetette magát arról a háztömbről ott. - mutatott a hatalmas, ötemeletes épület felé.
A kezdeti sokk okozta csendet Layla éles sikítása törte meg. A nő a szája elé kapta a kezét, majd hangos zokogásban tört ki.
Mellette Leon csak állt. Fel sem tudta fogni a hallottakat. Nem hitte el, vagy inkább nem akarta elhinni, hogy Sora� nincs többé.
Elmélyedt gondolataikból ismételten csak a rendőr hangja rángatta ki őket.
- Jöjjenek velem! De figyelmeztetnem kell magukat: nem lesz szép látvány.
Layla, Kalos és Leon azonnal a férfi nyomába eredtek, aki a ház melletti kis sikátorhoz vezette őket.
Némán követték a tisztet, az autók, és a többi helyszínelő között szlalomozva. Míg nem, egyszer csak felsejlett valahol a földön egy lány apró, törékeny, koszos keze. Majd egy lila hajzuhatag, és utána egy élettelen test.
- Uramisten, Sora! - kiáltott Layla, és már futott is a halott lány felé. Mellé rogyott és zokogva figyelte a néma, minden későbbi nyomtól mentes halált.
Vér egy csepp sem volt sehol, de már úgy sem sokat ronthatott volna a látványon. Leon szíve elszorult. Ugyanúgy, mint mikor Sophie halálos ágya mellett ült. Ez a lány segített neki, és most már ő sincs. Miért van az, hogy mindenkit elveszít, akit igazán szeret?
Meg-megakadó lélegzettel figyelte a kifejezéstelen arcot. Az örökké vidám vonásokban most maga a halál tükröződött. Meleg barna szemei kihűlten meredtek a semmibe. Nem úgy, mint az elbambult ember tekintete, amint megakad egy ponton. Az Angyal már nem nézett semmit, csak üveges szemeivel tekintett előre.
Kalosnak is könnyek gyűltek szemében a sötétített üveges szemüveg mögött. Még is erősnek próbálta mutatni magát, csakúgy, mint Leon. Odasétált Laylahoz, hogy felsegítse. A nőnek már mindegy volt, hogy hova viszi, bizalommal támaszkodott rá, és zokogott tovább a vállán.

Néma csönd telepedett az irodára, melyet néha Layla tört meg egy-egy szipogással. Kalos a kis levélköteggel babrált, amit Sora hagyott rájuk. A legfelsőn rögtön az ő neve állt. Először azon gondolkozott, hogy kibontja, és megnézi, de aztán úgy döntött, hogy inkább a többi címzettre vet egy pillantást.
Layla, Ana, Mia, Rosetta, May, Marion, Sarah, Yuri, Ken, Leon és Sora családja is kaptak egy-egy levelet.
Mégis mit mondjon nekik? Hogy adja át a leveleket? Marion és Rosetta még kicsik; fel sem tudnák dolgozni az eseményeket� De mégsem ringathatja őket álnok hazugságokba�
Egyetlen megoldás marad: közölni a színtiszta igazat, kiosztani a leveleket, és mindenkinek adni két hét, de lehet, hogy akár egy hónap szabadságot is.

- Lányok, gyertek gyorsan! A főnök hívat az irodájába� Hé, Ana, May, Marion, Rosetta, Sarah! Azonnal gyertek! Soráról van szó � kiáltott be Mia az edzőterembe.
A lányok rögtön rohantak Miával az iroda felé, amint meghallották, hogy Soráról van szó.
Egy perccel később már az iroda előtt tolongva, remegő kézzel kopogtattak az ajtón.
- Gyertek be, Mia. Már csak rátok vártunk.
Az irodában már bent volt mindenki, akinek levelet címeztek.
Kalos egy sóhaj erejéig bátorságot, és erőt gyűjtött, majd csaknem egy szuszra elmondott mindent. Persze, csak amit ő maga is tudott, hiszen Sora halálának okával nem voltak tisztában.
A ledöbbent társaság tagjai már szinte felfogás, és gondolatok nélkül vették kezükbe saját levelüket, és indultak szobáik felé, hogy elolvasva az utoljára írt sorokat, megpróbálják megérteni egy Angyal halálának okát.