IV. fejezet r11; Emlékek viharában

Leon levele olvastával lehajtotta fejét, és csukott szemmel dühöngött magában. Mérges volt. De nem Sorára. Saját magára, tulajdon vakságáért.
Nagy lélegzeteket véve próbálta nyugtatni tomboló elméjét. Miért? Miért kellett Sorának ilyen drasztikus lépést tennie a fájdalom megszűntetése érdekében? Hogy lehetett ennyire gyenge? Most már a lányra is mérges volt, de önmagát okolta. Ki másra is háríthatta volna? A levél világos, úgy fénylenek a betűk, mint a Nap: Sora miatta lett öngyilkos. Az iránta érzett szerelem miatt.
Hogy, de hogy a fészkes fenébe volt képes beleszeretni az Angyal a Halálistenbe? Így teljesedett csak ki a neve. Most már igazi Halálisten, és tulajdon angyala tette azzá. Aki megnyugvást hozott a lelkére, most végérvényesen feldúlta azt. Élete végéig nem tud majd megbékélni ezzel a gondolattal.
Kinyitva szemeit, újra, egyenesen a levéllel találta szembe magát. Dühében már el is kezdte fél kezével gyűrni, de aztán a méregre jött keserű, pokoli fájdalom észhez térítette. Remegő kézzel simította ki a finom, narancssárga, virágmintákkal keretezett levélpapírt.
Újra, meg újra átolvasta a neki szánt, kuszán megírt, könnycseppekkel átitatott sorokat. Dühe átcsapott szomorúságba, elkeseredettségbe, melyektől nem tudott szabadulni.
Egészen addig állt a parton és olvasott, ameddig be nem sötétedett annyira, hogy már semmit sem látott a betűkből. Ekkor leeresztette a levelet tartó kezét, és felnézett a tengerre. Figyelte a holdfény táncát a tükörsima vízfelületen, és közben Sorára gondolt.
Sorára, az együtt töltött szép percekre. Gondolatban visszapörgetett minden egyes eseményt, amit a lánnyal közösen élt át.
Kezdve azzal, amikor először találkozott angyalával. Amikor az makacsul ellenszegült akaratának, és először csillogtak együtt a színpadon. Amikor aztán magára hagyta az előadás közepén. Utólag a szíve szakadt meg, hogy így fáradtságba hajszolta szegény lányt.
Az Angyal tökéletesen szerepelt, tökéletesen teljesített továbbra is. De ő.. mégsem fogadta el partnerének, így csatákra kényszerítve. De még milyen kemény csatákra! May erős ellenfél volt. Szegény Sora pedig.. csak tűrt. Tűrte az edzéseket, kiképzéseket, versenyeket és megmérettetéseket. Pedig hogy utálta a csatákat! És mégiscsak tűrt és szenvedett.
Aztán jött a Cirkusz Fesztivál. Majd utána a kellékesi munka. És akkor, az a gyönyörű közös előadás, amikor magával rántotta a színpadra, már tudta, ő az, akivel tökéletesítheti az Angyalok Táncát és beválthatja Sophienak tett ígéretét. Aztán azok a szörnyű kiképzések! Csak tovább kínozta a lányt. Azt a kedves Angyalt.. Aki kitartó volt, nem adta fel és kibírta a rettenetes testi és lelki fájdalmat egyaránt.
És aztán pedig, azon a gyönyörű napon felszálltak az angyalok a színpadon. Az Angyalok Tánca tökéletes volt. Szebb, mint a leggyönyörűbb csoda. Felejthetetlen élmény. És bizony, Sorától felejthetetlen. Mert bárki más is lett volna fent a levegőben, az a mesés varázs már nem lett volna olyan. Legalábbis Leon számára biztosan nem.
Ez a csodálatos teremtés felolvasztotta az ő jégszívét, elvarázsolta, megváltoztatta őt. Olyan sokat nevetgéltek, beszélgettek együtt! Pont, mint a testvérek. De mégsem. Azok a veszekedések.. mintha két testvér civakodnar, de mégsem.
Valami más volt. Hát ez volt más! Sora tiszta szívéből szerette Leont, de nem testvéri szeretettel.
És azok a csodálatos előadások, az élethű szerelmi jelenetek.. hát ezért volt ennyire élethű. Mert az Sora részéről maga volt a puszta valóság. Akkor és ott, a színpadon szerethette Leont. Aztán újra testvéri álca mögé kellett rejtőznie.
Leon még ki tudja, meddig állhatott ott a parton, gondolataiba és emlékeibe feledkezve.

Eközben, belenyugodva, hogy alvásra képtelen, Kalos kitápászkodott ágyából, és a szobában található kis szekrényéhez botorkált. Annak a tetejére helyezte el ugyanis a leveleket. A sajátját, és a Naegino családnak címzettet. Tudta mit kell tennie: reggel, amint lehetősége nyílik rá, sürgős küldeményként postázza a levelet.
Most futott csak végig elméjén, hogy ha neki ekkora fájdalmat okoz a lány hiánya, és halála, akkor vajon mit fog érezni az igazi családja?
A szülei, akik a világon mindennél jobban szerették, és támogatták mindenben.
Kalos már nem feküdt le aludni. Egy helyben ülve, gondolataiba mélyedve várta ki a hajnali hat órát. Ekkor felöltözött, és azonnal a postára sietett. Feladva a levelet, feltépve a sebeket, keserű gondolatokkal indult vissza a színpadhoz.
Egyik artistáját sem találta sehol, ami nem is csoda, tekintve, hogy a szabadságot kihasználva, mindenki inkább szobájában, elzárkózva a külvilágtól gyászolt.
És így ment ez még pár napig. A néhány könnyekkel áztatott, borongós, és viharos érzelmekkel telt nap után már annyit lépett előre az artisták érzelmi állapota, hogy a legjobb barátok átjártak egymáshoz, és már beszélni is képesek voltak a történtekről. De ha mégsem, akkor legalább együtt sírtak.
Szintén eltelt néhány nap, mire elérték azt a szintet, hogy egy szobába gyűlve (Ana, Mia, Rosetta, Marion, Ken, és May (!) ) üldögéltek, és könnyekkel küszködve, lehajtott fejjel találgatták az okokat, próbálták megfejteni a rejtélyt, miért is lett angyaluk öngyilkos?

A néhány nap alatt, amíg a színpad tagjai kezdtek érzelmileg nagy lépéseket tenni előre, addig a mit sem sejtő családhoz megérkezett egy kis boríték, a lányuk kézírásával, de más által címezve. Sürgős küldeményként érkezett, a világ másik oldaláról, Amerikából. A felső sarokban, mint feladó, Kalos Eido szerepelt. Elég nyugtalanító jelnek bizonyult, de hát ki tudja?
Sora édesanyja letette a konyhaasztalra a levelet, hogy majd férjével együtt olvashassák el. Hosszas várakozás után azonban már nem bírt magával. Felbontotta a levelet, és kapkodva hajtotta szét a benne talált lapocskát.

Drága családom!
Kérlek, bocsássatok meg nekem. De meg kellett tennem. Nélküle.. nem volt élet az élet. Ha Ő nem lehetett velem, fájt a szívem. Sajgott. Azért, hogy valaki mással van. Hiába akartam, tettem, cselekedtem, mégsem lett az enyém. Így már nem maradt értelme az életemnek. Maradhattam volna miattatok, a színpad miatt, a közönség miatt. De egy bukott angyalt mégsem mutathatok. Így jobbnak láttam, ha angyalként elmegyek, mint démonként köztetek maradok. Kérlek, értsetek meg, és ne haragudjatok rám.
Ne sajnáljatok! Most, amikor eme levelet olvassátok, én már jobb helyen vagyok. Így hát ne sírassatok!
Egy szívességet azért még kérnék. Kérlek, Amerikában temessetek el! A Kaleido Színpadhoz közel. Hadd lehessek vele továbbra is, mint bukott, de hűséges artistája.
Drága szüleim! Előre is köszönök mindent. Örökké szeretni foglak titeket, veletek leszek jóban-rosszban, odafent. Onnan figyellek majd titeket, egyengetem utatokat, segítek mindenben. Csak legyetek boldogok cserébe. Ez mindennél fontosabb érték!
Örökké szeret titeket lányotok, Sora

Midori el sem akarta hinni, fel sem akarta fogni a levél tartalmát. Szája elé kapott kézzel, még egyszer elolvasta a lánya keze által írt sorokat. Könnyei patakokban folytak az arcán, de tomboló őrjöngés helyett csupán néma gyászba temetkezve siratta gyermekét.
Az ajtó nyílására kicsit felkapta a fejét.
- Drágám! Minden rendben? Mi történt? - sietett oda hozzá férje. Ő pedig nem tudott megszólalni, csupán átnyújtotta neki a levelet. A férfi arcára borzalom, fájdalom, és iszonyatos kín ült ki a levél befejezésére.
Sora nincs többé, és önszántából döntött e mellett, de ezt, mint szülők, sosem lesznek képesek feldolgozni. Hogy is várhatná el ezt tőlük bárki is?
Az utolsó kívánságot, miszerint lányuk Amerikába kívánja végső nyughelyét, szintén nehezen fogadták el, de meg kellett érteniük. És igenis meg tudták érteni! Tudták, hogy miért kívánja ezt tőlük.
Néhány nap eltelte után, melyet szívük nyugtatgatására, és ápolására fordítottak, már nem volt más tennivalójuk, mint Amerikába utazni és megadni a végtiszteletet elhunyt lányuknak.

Tetőtől talpig feketébe öltözött emberek gyülekeztek a Kaleido Színpadhoz legközelebb álló templomba. Családtagoktól kezdve, a barátokon át alig ismerős artistákig mindenki, aki végső búcsút akart venni egy földre szállt, de az itteni életet megelégelő és a Mennybe visszatérő Angyaltól.
Sötét bordó, már-már egészen fekete koporsóba fektetve, a bánat sűrű függönyétől ködös, de mégis kíváncsi tekintetektől elzárva feküdt az a lány, aki még néhány napja magát a nagybetűs csodát jelentette az emberek számára. Most pedig a színtiszta fájdalom költözött a csoda helyébe.

A pap beszéde mellé Kalost kérték meg, hogy szóljon pár szót. Mindenki könnyezve hallgatta, kivéve egy embert, kinek gondolatai a fejében hangosabbnak bizonyultak minden szónál.
Leont tépték ellentmondásos érzései. Még mindig a levél tartalma járt fejében... "...de ha úgy szeret, ahogy én szerettelek, akkor öngyilkos lesz."
A második eset, hogy meghal az az ember, akit a legjobban szeretett, miatta... Körmönfont gondolatmenet által, és nehézkes ténymegállapításokkal fűszerezett igazságokkal jutott el végül egy fontos pontra. Ha valóban meghalnak szerettei, akkor Carla miért él? Nem csak hogy él, de virul, és ez nem tetszett Leonnak. Nem értette. A nő miért nem érez legalább kicsit együtt?
Pedig a válasz igencsak egyszerű volt. Carla megérzett már valami olyasmit, amit Leon még csak most és általa kezdett kapizsgálni..