5.fejezet

Egy nyugtalanító, szorító érzés költözött Leon szívébe. Kezdte megérteni, csak most indult meg kilábalása lelkének vakságából. Hirtelen nyertek értelmet a dolgok, olyannyira hirtelen, hogy még gondolkodni is nehezére esett ilyen helyzetben. Önmagán ledöbbenve üldögélt tovább, és hallgatta a nagyon távolról, mégis tulajdonképpen alig pár méterről érkező mondatfoszlányokat.Csak a gondolatai jártak a fejében. Miért érez ekkora fájdalmat? Miért hiányolja a lányt bárki másnál jobban ezen a világon? És most miért érzi magát ilyen ostobán és már-már szégyenkezve Carla oldalán? Annyira elmélyedt ezekben a számára is új érzésekben, hogy szinte észre sem vette: a szertartásnak vége szakadt.Kicsit zavartan emelkedett fel helyéről, sőt olyannyira zavartan, hogy még kedvese kezét is elfelejtette megfogni, aki ezt csak egy rosszalló pillantással díjazta, de minden erőfeszítése hiábavaló volt. Leon nem vett észre ebből semmit. Megbabonázva indult a koporsót cipelő négy férfi után.Amíg a sírként ásott gödörhöz értek, a pap egyházi énekeket énekelt, de hangját elnyomta a zokogás, ami a tömeg felől érkezett. Amikor a sírhelyhez értek, behelyezték az Angyalt végső nyughelyére. Leon üres, semmitmondó tekintettel bámulta, amint a több tucat virágcsokor nekiütközött a koporsó tetejének. Elmélázva nézte a koporsó tetején koppanó virághalmokat, és a szép lassan, az egészet beterítő földet. Végignézte, amint eltemetik angyalát, szeretett húgát, és... Mit jelenthetett még Sora neki? Mitől más ez az érzés, mint amit Carla iránt érez? Miért nem tud szabadulni a gondolatától? Miért kell állandóan azt az élettel teli, melegbarna szempárt látnia maga előtt? De aztán jött egy kép, ami felhőkkel fátyolozta a női szemek tüzét, és a lángok kialudtak. Még csak egy kis parázs sem maradt a helyükben, ami valamikor egyszer, talán új tüzet éleszthetne. Nem… minden tűz elégett, az utolsó parázsszem is kialudt, és helyében csak a néma, semmitmondó üresség maradt.Még mindig csak állt egy helyben, mint akinek földbe gyökerezett a lába, és maradt is volna még ott, ha kedvese nem zökkenti ki méla gondolataiból.- Leon, drágám valami baj van? – kérdezte Carla taszító arckifejezéssel, mézes-mázos hanglejtéssel.- Valami baj? - fortyan fel a kérdezett. - Tudatnám veled, hogy történt egy egészen aprócska, említésre méltatlan eset. - Tényleg, micsoda? - elviselhetetlenül buta menyasszonya persze nem fogta az adást.- Micsoda? - visszhangozta Leon, önmagából teljesen kikelve. - Hát az, hogy a partnerem öngyilkos lett!- Most miért beszélsz velem így? - nyafogott Carla. - Mert csak egy idegesítő, buta liba vagy! Nem is tudom, mit akarhattam tőled! - a lány könnyekben tört ki, de Leon már nem foglalkozott vele. Szélsebesen elviharzott mellette, és meg sem állt a tengerpartig.A hatalmas vízfelület elé érve még mindig Carla miatt puffogott. Miért is kérte meg tulajdonképpen ennek a nőnek a kezét? Ez a nyafogás hiányzott annyira az életéből? Hiszen nem is ismeri rendesen.

Órákat töltött a tengerparton, megfeledkezve a külvilágról, kifordulva önmagából, azzal a hatalmas hiányérzettel szívében, lelkében, melyet Sora halála okozott.A lemenő nap fénye aranyszínűre festette a tájat. Leon már nyugodt szívvel bámult a Napba, mikor megfordult a fejébe, hogy vajon hova mehetett most menyasszonya. Egy bizonyos: nem akar találkozni vele, viszont mivel a nő valószínűleg a házukban van, oda nem mehet. Tulajdonképpen nem is akart másik helyen lenni, mint ahol most van. A hullámzó tenger képe mindig megnyugtatta lelkét, és csitította elméjét. Vagy talán még is elkívánkozna innen? Igen, nem is akárhova. Lassú léptekkel indult újra a temető felé.  ~ Csak húg… Szépen beetetted saját magadat is a hazugságaiddal, Leon Oswald. De most már késő. Előre kell gondolkozni, érezni, és kifejezésre juttatni. Most elkéstél, és nem lesz több alkalmad ezt a ballépést jóvátenni. Vagy még is? Ó Sora! Bárcsak utánad mehetnék, a Mennyországba, de hát a Halálistennek semmi keresnivalója az angyalok fehér forgatagában. Még fekete báránynak is kevés lenne…~Mit lehet tenni? Beletörődni, hogy semmit sem. Leélni az életet, egy szerelem emlékével, mely végigkísér utadon, és nem hagy szabadulni.Nem is akarsz szabadulni. Gyenge vagy hozzá, hogy a természettel, az ösztönökkel vetekedj.

- Én halott szerelmem.

 Leon nem ment haza. Egyenesen a diákszálló fele vitte az útja. Át sem gondolta mit csinál, még is úgy érezte: nem cselekedhet másképp. Elfúló lélegzettel nyitott be, a temetőtől is csendesebb szobába. A visító kihaltság fájdalmas forgatagába. Egyenesen az ágyhoz lépett, melyben valamikor, nem is olyan régen, még egy angyal aludt.Először csak leült, és úgy nézett végig a szobán. Behunyt szemmel dőlt végig az ágyon, és mélyen beszívta, a párnáról a lány illatát. Édes aromával ölelte körül, és ringatta álomba a lágy akácillat. A Kalos jóvoltából kapott egy hónap szabadságból még volt pár nap. Tapasztalatok szerint azonban, olyan lassan teltek a huszonnégy órák, hogy még koránt sem lehetett azt állítani, hogy nemsokára vége a kényszerpihenőnek. A gyászba temetkezett szívek lassan megnyugvásra leltek, és mindenkinek kezdett beköltözni a Sora helyén keletkezett űrbe az elszántság. Egyelőre egy artista kivételével mindenki csak fejben volt nagyon erős, és öntudatos. De egy fiatal lány már a tettek mezejére lépett. Cselekedni akart. Egy hónapot áztatott el könnyekkel, de most már elég. Neki feladata van, és ő nem fog kibújni ez alól. Véghez viszi az álmot, mely most már nem csupán a sajátja, de az általa oly mélyen tisztelt és szeretett lányé is. A lányé, az Angyalé, aki most is figyeli őt fentről, ezért nem is akar még csak gondolni sem rá, hogy csalódást okozhat. Rosetta hitte, hogy Sora figyelemmel kíséri életének minden mozzanatát, és bizonytalan lépéseit a sztárság irányában. És neki pedig legalább, ha csak bizonytalan lépéseket is, de valamit mindenképpen tennie kell. Csak így maradhat versenyben…Mert aki kiszáll, az veszít, és ő nem fog veszíteni!