VI. fejezet r11; Kínok kínja

Rosetta nem akart veszíteni. Teljesíteni akarta saját magának és angyalának tett ígéretét. Meg is fogadta, hogy addig ugyan meg nem áll, egyetlen pillanatra sem, amíg nem érzi annak valódi szükségét. A tökéletességért fog most dolgozni, és azt nem lehet elérni egyik napról a másikra.
Nem is tétlenkedett sokáig. Szívében a gyászt elzárta. Olyan mélységekig, hogy még önmaga számára is nehéz volt újra felfedezni, nemhogy mások észrevételezhették volna, a valamikori gyengeséget. Megerősítette lelkét, majd már csak a kötelességére koncentrált, érzelemmentesen, a legkisebb bánat jelét sem mutatva.
Bár már késő éjjel volt, hirtelen felbuzdulásán mégis az edzőterem felé vette az irányt. Egyetlen percet sem vesztegethet semmittevéssel, amit munkára fordíthatna. Amint belépett, ledobta cuccait a sarokba, és rögtön, elszántságtól izzó tekintettel az egyik trapézra ugrott, bemelegítésképpen azon gyakorlatozva.
Amint felvette a mozgás ritmusát, leugrott a trapézokról, és a hatalmas terem közepe felé indult. A számára megfelelő helyen megállt, fél lábra ereszkedett, testét előre döntötte, egyik lábát pedig hátra hajlította. Az első pillanatban megállapította, hogy ez a legkényelmetlenebb, és fárasztóbb pozíció, amiben eddig volt, de ez nem tántorította el céljától. A nyakában lógó stoppert is beállította, hogy négy óra múlva jelezzen.

Már erősen hajnalodott, amikor Leon felébredt. Először körbenézett a szobában, majd csalódottan vette tudomásul, hogy nem csak egy rossz álomból ébredt. Egyedül van, és egyedül is lesz örökre, mert Sora már nincs vele. Hosszú ideje lakik már a diákszállón, és ébred minden reggel, éjjel, vagy mikor hogy, ugyan abban a szobában, ugyan azokkal a gondolatokkal, és ugyan azzal az érzéssel.
Ismét csak eluralkodott rajta a gyász és a bánat, mely úgy szorította satuba lelkét, hogy már teste sem volt képes nyugodtan heverészni.
Keserűen járta körbe újra és újra a szobát már legalább századjára, és akkor még csak a mai estéről volt szó. Megszámlálhatatlanul sok kört írt le ezen a helyen, abban a bizonyos egy hónapban, amit Kalostól kaptak. Mikor megelégelte eme gyomorkavaró tevékenységét, úgy döntött, sétál egyet.
Rendbe szedte magát, majd kilépett a kis szobából, amiben eddigi napjait töltötte, gondolatok, érzelmek és emlékek között, gyötrő, kínkeservvel átélt órákban. Már azt sem tudta, mit csinál, csak vitték a lábai. Elsődlegesen a tengerpartra. Újra megcsapta a hűs, sós tenger illata. Még állt ott egy darabig, majd a temető felé indult, később a Soránál töltött gyötrelmes pillanatok után újra a part felé vette az irányt. Úgy kóválygott, mint az őszi légy, s tudatán kívül már legalább huszadjára tette meg ezt az utat, amikor végre feleszmélt.
Egy valamit tudott: ez így nem mehet tovább. Már lassacskán az eszét veszi ez a lány, és az ő emlékével járó gyász, súlyos leple. Valamit tennie kell most már, mert ez így nem maradhat. Úgy döntött végül, hogy elmegy edzeni, gondolván, hogy az majd észhez téríti, pedig tudhatta volna, hogy csupán az edzőterem gondolatától, újra az Angyal fog eszébe jutni, akit az utolsó pillanatokig kínzott, lehetetlen elvárásaival. Most már azonban, ezen képek biztos tudatában indult el még is.
Már el is ért az ajtóhoz, de amikor onnan fényt látott kiszűrődni, megtorpant. Lassan, halkan és óvatosan nyitotta ki az ajtót, de csak résnyire, éppen, hogy belásson. Kíváncsi volt, hogy ki az, aki még ilyenkor, ezen a késői órán, szabadságuk utolsó napjaiban is edz. Ki az, aki lelkileg van annyira erős, hogy elfelejtse a történteket? Választ még nem kapott kérdésére, de már is undorral gondolt arra a személyre, aki képes megsérteni Sora emlékét azzal, hogy még a megadott türelmi idő végét sem képes kivárni.
Amikor benézett az általa alakított résen, nagy meglepetésben volt része. Magában ugyanis már kezdte elkönyvelni, hogy bizonyosan May lesz a teremben, aki most át szeretné venni az Angyal helyét, a Kaleido Star címet.
Rosettát látta a terem közepén, fél lábon, egyenesen állt, karján, derekán és bokáján súlyokkal. Látta, hogy a lány milyen keményen küzd a fájdalommal, hogy szenved, és még mindig csak tűr. Csak áll mozdulatlanul, mit sem törődve a hatalmas ólomsúlyokkal a testén.
Ahogy így elnézte a súlyokkal, fájdalommal, kínokkal, de legfőképpen saját gyengeségével küzdő lányt, Leon szíve újra elszorult. Látni vélte Sorát, ugyan ebben a helyzetben. A két lány között csupán egyetlen, de döntő értékű különbség volt. Rosetta saját magát hajszolta ebbe a helyzetbe, míg Sorát ő kényszeríttette, és hajszolta ebbe a helyzetbe.
Úgy látta helyesnek végül, hogy ha már ilyen kitartó a lány és ilyen keményen küzd és koncentrál, nem zavarja meg, így halkan visszacsukta az ajtót, sarkon fordult és elment. Vissza, egyenesen Sora, és már jó néhány napja a saját szobájába.

Még két hét telt el ugyanígy. Leon minden nap megjárta többször is a temetőt és a tengerpartot, a nap végeztével pedig mindig bekukucskált az edzőterembe is, ahol Rosetta szorgalmasan gyakorolt. Bár a férfi ismerte talán a lehető legjobban az Angyalok Táncára való felkészülést, most gyásztól elborult agya, szíve, érzékei mégis cserbenhagyták, így pedig csak nagyon sokára ismerte fel, hogy a fiatal artistalány mire is készül oly lázasan. A szabadságuk már több mint egy hete letelt, így akár érthető is lett volna, de partner nélkül úgy sem megy semmire. Teljesen hidegen hagyta, hogy mi művel Rosetta, és mit vár cserébe az erőfeszítéseiért.
Az egyik reggel Leon a szokásos módon ébredt a szokásos érzésekkel, majd a szokásos módon felöltözött, és rendbe szedte magát, a szokásos módon kezdett el sétálni a parton, majd szintén szokásosan a temető felé vette az irányt.
A sírnál azonban nem várt látogató állt. Kalos volt az. A két férfi csak biccentett egymásnak, majd néma csendben álltak tovább, és nézték Sora fényképét a sírkövön. A kép az Angyalok Tánca közben készült. Akkor, amikor a lány végre megfeledkezhetett mindenről és igazi, Mennybéli Angyallá válhatott. Úgy, mint még eddig senki más. Hozzá kell azonban tenni, hogy ez volt Leonnak is az a pillanat, amikor megfeledkezhetett mindenről, és leakaszthatta nyakából húga emlékét. De midőn az egyiktől megszabadult, úgy jött rá a másik, ha lehet még kínzóbban.
A már-már zavarba ejtően kínos csendet Kalos törte meg.
- Leon, szeretném, ha ma délután háromra az irodámba jönnél. Beszédem van veled.
- Miről akarsz beszélni? Amint látod, nem vagyok éppen rózsás hangulatban. - válaszolt morcosan és elutasítón a francia.
- Amint láthatod, ez engem cseppet sem érdekel, szóval háromkor találkozunk az irodámban. - mondta meglepő nyugodtsággal és hidegséggel Kalos.
S azzal a sír felé biccentett, majd sarkon fordult, és elment, egyedül hagyva a magában morgolódó Leont.
~ Ajánlom, hogy valami fontos dologról legyen szó. r11; zsörtölődött, miközben ő maga is visszaindult a szállásra.