IX. fejezet - Híd a szakadék felett

Leon megkönnyebbülten sóhajtva szállt le a repülőről. Miután felvette bőröndjét is a többi csomag közül, egyenesen egy taxihoz indult
Megadta a sofőrnek a címet, ami egyenesen egy helyi luxusszállodát takart. Volt ugyan lakása, de mégsem akart oda menni. Sophiehoz jött, de éppen miatta nem akart elmenni saját lakásába. Félt, hogy húgáról állandóan Sora jutna eszébe, és a hely nagyon hasonló érzéseket keltene benne, mint a diákszálló, ahol szintén része volt már pár gyötrelmes napban.
Amíg a taxi szép lassan haladt Párizs nyugalmas utcáin, Leon ismét csak a gondolataiba merült. Nézte a hajnali fényben fürdő, csodálatos épületeket. A Diadalív mellett elhaladva, ahogy a Nap bevilágít minden egyes kis kapun, és amint felébred a város alvó nyugalmából, és válik sürgő-forgó kavalkáddá.
Szemét lehunyva, hátradőlve az ülésen, ismét elterelődött figyelme, olyan irányba, amit igazán nem szeretett volna.
Ismét csak Sorára, Kalos szavaira, majd Rosettára gondolt. Zavarta a tény, hogy a kislány még mindig csak kínozza magát, holott felesleges, hiszen ő úgysem fogja vele megcsinálni az Angyalok Táncát.
Beléhasított azonban a tudat, hogy lehetséges Rosettának nem is lenne szüksége pont rá, hogy előadják az Angyalok Táncát. Lehet, hogy Sorának sem volt. Talán sokkal inkább neki volt szüksége Sorára, mint a lánynak rá. Ott van Yuri, aki szintén dühítően jó artista, és akár ő is végrehajthatja a kislánnyal a mutatványt. Bár ha belegondol, Killian valószínűleg nem lesz hajlandó egy tizenhárom évessel dolgozni. Ahogy ő sem az.
És Rosetta csak szenved, tűr pont, mint Sora. Újra és újra felfedezte a hasonlóságot a két lányban. Dühítően egyformának látta őket, egyes helyzetekben. Hogy lehetséges az ilyesmi? Két teljesen különböző, szívre-lélekre viszont szinte teljesen egyforma lány. A legszebb az egészben az, hogy Leon saját magában is észrevette, hogy mennyire hasonló módon is kezeli kettejüket. Soránál is elutasítással, és megtagadással kezdte a közelebbi ismeretséget. A felkészülés által egy úgymond közelebbi ismeretségbe keveredne Rosettával is, majdnem baráti viszonyba, viszont most is úgy kezdte, hogy kerek-perec elutasította azt, hogy egyáltalán eddze a lányt.
Kicsit feleszmélve gondolataiból, észrevette, hogy a szállodához érkezett. Kifizette a taxit, bejelentkezett a hotel portájánál, majd indult is a szobája felé.
Amikor beért, lepakolta a holmiját, berendezkedett a szobában, majd elterült a hatalmas franciaágyon. Rögtön el is nyomta az álom, hiszen egész éjszaka nem aludt egyetlen percet sem. Teljesen ki volt már merülve és nem csak ez az egy kihagyás, hanem hosszú idők óta tartó álmatlanság és gyötrődés miatt.
Az álomr30; Az a csodálatos mesekép, amikor együtt lehet azzal, akit szeret, együtt Vele, az Angyallal, az Ő angyalával, együtt fent a színpadon és az életben. Az álom, ami magával ragad, elhiteti veled a valótlant, és úgy érzed, igazat látsz. De minden jó véget ér egyszer.
Amilyen gyönyörű az álom, olyan, gyötrelmes, és fájón összeroppantó az ébredés szörnyű pillanata, mikor bele kell törődnöd, hogy amit láttál, nem létezik, csak a fejedben. Rosszabb a tudat, mikor arra kell ráébredned, hogy az álom valóra válása nem csupán azért nem lehetséges, mert meseszerű, hanem mert egy olyan eleme hiányzik már az életből, amely kulcsfontosságú lenne.
Leonnak a kellemetlenebbik formáját kellett megtapasztalnia az ébredésnek, és a ráébredésnek, amikor másnap reggel kopogtattak szobája ajtaján. Reggelit hoztak neki, és ellátták minden földi jóval. Nem csoda, hisz luxusszállodáról volt szó. Viszont a férfi most inkább a pokolba kívánta volna ezt a luxust, és az ez nyújtotta reggeli ébresztőt. Ő ugyanis megélte azt a pillanatot, amikor az ember legszívesebben lemondana mindenről, ami a Földhöz kötődik, és szívesebben járna a boldogság mezején, az életen túl, azzal, azokkal, akit, és akiket szeret.
Kelletlenül fogyasztott pár falatot reggelijéből, de azokat is úgy kellet legyürkőznie torkán. Majd felöltözött, és úgy döntött, sétál egyet.
Már vagy egy órája rótta a nagyváros utcáit, amikor eszébe jutott látogatásának eredeti oka. A felejtés. Felejtés, ami csak egyvalaki segítségével sikerülhet, talán.
Hirtelen felismerésén felbuzdulva Leon a temető felé vette az irányt. Út közben, még vett egy csokor virágot, hiszen mennyire elviselhetetlen lenne a tudat, hogy üres kézzel kell húga elé állnia. Az, az ember elé, akinek legszívesebben bármit megadott volna, ami csak lehetséges.
Amint odaért, sietve lépett be a hatalmas kovácsoltvas kapun, majd szinte már rohant ahhoz a hófehér márványtáblához, melyen Sophie neve volt olvasható, és aminek színe olyannyira illet a fiatal lány lelkéhez, kinek egy rossz gondolata nem volt, és egy rossz szava senkihez. Lelke, és szíve tiszta, mint a friss hó, és még is az ilyen embereknek kell meghalniuk. Nem Sophie az első és egyetlen példa, most már.
A férfi amint odaért, letérdelt a sír elé. Finoman elhelyezte a csokrot, és szomorúan meredt maga elé.
Először csak nézte a látszólag barátságtalan kőtömböt, rajta Sophie fényképével, majd sóhajtott egy nagyot és elkezdte mesélni neki a történteket. A puszta tényeket, a saját gondolatait, érzéseit, egyszóval mindent kiadott magából. Suttogva, egészen halkan beszélt. Elmondott mindent, amit eddig magában tartott, ami között őrlődött, és ami nyomta a lelkét. Sora halálától, egészen Rosettáig, a hasonlóságig, mindent. Az első szótól az utolsóig, de közben néha átvonatkoztatott dolgokat a húgára, mint például, hogy mennyire sokat segített neki Sora abban, hogy elengedje őt, és most még is Sora miatt kell újra gyötörnie.
Miután ezt megtette, képes volt tényszerűen gondolkodni. Kicsit tisztább fejjel nézte az egész világot.
Letörölte a hideg márványt, húga képét, rendbe tette az egész sírt. Majd még elbúcsúzott Sophietól, és újra útnak indult. Késő délután volt már, mire újra Párizs utcáin sétált. Nem volt még kedve visszamenni a szállodába. A négy fal között, újra bezártnak lenni, mikor hosszú idő óta először érezhette magát kicsit szabadabbnak. Ez még nem volt teljes lelki béke, de már annak a kezdete. A szíven tátongó sebekre varr száradt, és kezdetét vette a nagyon lassú, hosszú és gyötrelmes, de mégis majd valamikor egyszer megnyugvást hozó gyógyulás.
Sétája során, útja a Szajna felé vitte, egy hídhoz, mely átvezetett a mélység felett, mely megóvott a szakadéktól, és kecsesen ölelte át a folydogáló víztömeget. Nem ment fel a hídra. Úgy érezte, neki még nincs meg a híd, ami átíveljen a szakadékon.
Lassú léptekkel indult vissza inkább a hotelba, egy újabb mély álomban eltöltött éjszaka reményében.

Már majdnem két hónap telt el, monoton egyformaságban töltött napokkal, Leon mégis kezdett egy kicsit nyugalmat lelni a világban. Minden nap meglátogatta kishúgát, és bejárta Párizst. Néha csak ült egy-egy téren, és figyelte a körülötte zajló életet. Megpróbálta teljesen kiüríteni elméjéből a gondolatokat, és megpihenni a hosszú gyötrelmes hónapok után.
Minden egyes nap, elsétált a hídhoz is, és mindig elgondolkozott rajta, hogy fellépjen-e rá. A sokadik alkalommal, már a második hónap vége felé úgy döntött végül, hogy átsétál rajta. Szépen kimért mozdulatokkal indult meg, de csupán a közepéig jutott. A legmélyebb pont felett megállt, és kisétált a híd széléig. Rákönyökölt a kőből készült korlátra, és onnan figyelte a nyugodtnak látszó, mégis életveszélyes, kínzóan hideg, és kegyetlen folyót.
Belekapott a szél, az éjjeli fényekben gyöngyház színnel csillogó, hosszú ezüst sörényébe. A könyöklés okozta görnyedésből felemelkedve, még mindig a folyót kémlelte, de gondolatban mélyen elkalandozott az álomképekbe, melyeket éjszaka lát, mikor visszatér a négy fal fogságába.
- Leon!
A férfi hirtelen felkapta a fejét a hangra. Körbenézett, de nem látott senkit. Egyedül volt.
- Leon! - hallotta ismét a hangot, melytől kirázta a hideg. El sem akarta hinni, sőt, el sem hitte, hogy jól hall. Úgy vélte, csak az elméje űz vele csúnya tréfát, hogy már hallucinációiban is Sora hangját véli felfedezni.
Kétségbeesetten kapkodta fejét, de látni senkit sem látott. Zihálva próbált megnyugodni, és elhitetni önmagával, hogy semmit sem hallott, csak biztosan túl mélyen elmerült álmaiban.
Csak, hogy a két puha kéz érintése a mellkasán, és a hátához hozzásimuló test nem álomkép volt. Még egészen halványan látni is vélte a kezeket.
- Sora. r11; suttogta alig hallgatóan maga elé.
- A színpadnak szüksége van rád, Leon. r11; hallotta ismét, és már egészen bizonyos volt benne, hogy nem csupán képzelete játszadozik vele, bármilyen hihetetlen is a jelenet.
- Nélküledr30; - kezdett bele, egészen halkan, de a lány félbeszakította.
- Nélkülem és van élet a színpadon, mert még van, aki életet vigyen bele. r11; suttogva beszéltek, mégis minden szó tisztán érthető volt.
- Rosettar30; - felelte Leon, hitetlenkedő, és mégis a felismeréstől torzult hangon.
- Leon! Őt én kértem meg rá, hogy vegye át a Kaleido Star címet. És Kalost is én kértem arra, hogy segítse útján. r11; vallotta be egy sóhajtás kíséretében a lány.
A féri nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét, és nagyot nyelt. Tudta: vissza kell mennie a színpadhoz, amúgy is napok múlva le fog járni a felfüggesztése.
- Általad angyallá fog válni. r11; Sora ezen szavak kíséretében elengedte Leont, aki hirtelen fordult meg tengelye körül, és kapott a lány keze után. Már csak a levegőt markolta meg, de mi tagadás azt jó erősen. Szemével kereste a pillanattal múló látomást, amit a lány jelentett.
Az élmény felkavaró hatást kellett volna, hogy elérjen, még is úgy érezte, hogy az elmúlt hónapokban akkor volt a legnyugodtabb és legboldogabb, amikor újra ott volt vele a lány, és ölelte. A test már nem volt meleg, talán nem is volt ott úgy Isten igazából, de Leont valamiért még is nagyon megnyugtatta Sora közelsége, és hozzá simuló teste.
Azonnal a hotelszobába indult, és még aznap éjjel összepakolt, kijelentkezett a portán, leadta a kulcsokat, és már ott is állt a taxi, hogy kivigye a reptérre.