Az életem tökéletesen ment, egészen egy bizonyos napig, mikor minden a feje tetejére állt.
Japánban születtem, és ott is éltem, egészen 11 éves koromig, mikor is az édesapám egy párizsi iskolába küldött. Most pedig egy jó hírű középiskola második osztályába járok. Hosszú vörös hajam és barna szemeim vannak. Apám egy technikai cég igazgatója, emiatt rengeteget utazik. Még általánosban néhány barátommal alakítottunk egy együttest. Ezért mindannyian ugyanabba a középsuliba felvételiztünk. Mivel mindanyiunkat felvettek, ezért szerencsére a banda még mindig zenél. Haruka, két évvel felettünk jár, de átiratkozott ide. Éppen a zeneteremben próbáltunk, mikor hirtelen betört az ablak és berepült rajta egy focilabda. Mondanom sem kell, hogy borzasztóan dühös lettem. Hiszen telibe találta a fejemet, ezek után, mint aki jól végezte dolgát, a terem végébe gurult.
- Mi a franc volt ez? – kérdezte idegesen Michael.
- Lehet, hogy egy labda. – hangzott tőlem a válasz. – Sőt biztos! – mutattam a fejemet tapogatva a sarokba, majd odamentem és felvettem. Alig, hogy az ablakhoz léptem, belépett a terembe egy magas, rövid fekete hajú, sötétkék szemű fiú.
- Ne haragudj, visszaadnád a labdát? – kérdezte udvariasan, miközben rendezni próbálta a légzését.
- Igen, de, csak ha nem törtök be több ablakot. – adtam a kezébe a labdát mosolyogva.
- Megígérem, de megtudhatom a hölgy nevét? – kérdezte egy szívdöglesztő mosoly keretében. Ám nem maradt időm a válaszra.
- Jason!! Ne csajozz, gyere már!!! – kiáltotta valaki az udvarról.
Mire a fiú bocsánatkérően nézett rám, majd sietve elhagyta a termet.
- Ez meg ki volt? – fordultam Michael felé.
- Jason Prinston, végzős 12/a osztályból. Mellesleg az osztálytársam. – válaszolta az ajtóban álló Haruka. Mire mind az öten oda kaptuk a fejünket.
- Végre, hogy ideértél! – néztem rá szúrósan.
– Még is merre jártál? – kérdezte Michael.
- Az irodalom tanár, nagyon nem hagyott békét nekem. – válaszolta unottam a lány, majd felkapta a gitárját és jelezte, hogy készen van. Noriko elfoglalta a helyét a szintetizátornál, Hiro felkapta a gitárját, Arashi pedig birtokba vette a dobot, míg Michael és én mikrofont ragadtunk. A próba további része szerencsére zavartalanul telt. Miután végeztünk magamra, kaptam a jó meleg kabátomat és elköszöntem barátaimtól. Igyekeztem minél előbb elhagyni az iskolát, ami nem igazán sikerült, mivel egy lány sikoltását hallottam, a hátsó udvarból. Ha ez néhány hónapja történik, akkor oda sem figyelek, na de ki az a hülye, aki tél közepén, az udvaron lóg. A focistákat kivéve, de ők nem egy helyben ácsorognak. Mikor hátra értem, egy fiatal lányt zaklatott három fiú, akik talán harmadikosok lehetek. Egy percet sem tétováztam, hiszen a lány az osztálytársam volt.
- Azonnal hagyjátok békén! – kiáltottam oda nekik, mire mind hárman felém fordultak. És nem volt éppen barátságos a tekintetük.
- Nem veled van elintézni valónk! – kiáltotta oda az egyik fiú, akinek barna haja volt.
- Ha őt bántjátok, akkor velem is lesz. – léptem oda hozzájuk higgadtan.
- Te akartad! – szólt oda dühösen az egyik srác és elkapta a karomat, majd odataszított a falnak. Mikor mindkét kezemet lefogta, sikeresen ágyékon térdeltem, mire az összegörnyedt. Ezt követően kezelésbe vettem a harmadikat, akit erőteljesen gyomron rúgtam, mikor szembe fordult velem. Az utolsó szegény osztálytárs nőmet fogta le az egyik kezével. Gyorsan mögé léptem és hátra csavartam a szabad kezét.
- Ha nem engeded el, akkor eltöröm a kezed! – fenyegettem meg.
- Oké, csak nyugi. – adta meg magát a barna hajú fickó és elengedte a lányt. Aki felkapta elejtett táskáját és sietve három lépést hátrált.
2. fejezet
Kedves osztálytárs
Miután elengedtem a fiút, odaléptem osztálytársam mellé.
- Minden oké? – kérdezte kedvesen.
- Igen, nagyon köszönöm. – mosolygott hálásan a lány. ‑ Velem jársz egy osztályba, szoktalak látni. – jutott lány eszébe.
- Igen, én is téged, annak ellenére, hogy a legtöbb időmet a szomszéd osztályokban töltöm. – mosolyogtam rá.
- Igen, nem akarlak megbántani, de azt suttogják, hogy egy fiú miatt jársz át a szomszédba. – pirult el a szürke szemű lányzó.
- Tulajdonképpen igaz. De Michael, csak egy barátom, nincs köztünk semmi. – válaszoltam neki, miközben már közeledtünk az iskola kijáratához.
- Értem, ne haragudj, hogy megkérdeztem. De tulajdonképpen, még a nevedet sem tudom. – szégyellte el magát a szürke szemű lány.
- Sora. – válaszoltam. – És a tied?
- Sophie. – mosolygott. Ekkor azonban már elértük az iskola bejáratát.
- Merre mész? – érdeklődtem.
- Jobbra, de még meg kell várnom a bátyámat. – válaszolta Sophie.
- Jó, akkor, szia. – intettem búcsút és már siettem is hazafelé. Elég messze laktam az iskolától, ami reggelente kifejezetten hátrányomra vált, ám mikor tél volt, szerettem hosszú ideig sétálgatni a hóban. Így tettem most is, majd mikor hazaértem, elmerültem egy kád, forró vízben. Legalább 1 órát áztattam magam, utána pedig nekiestem a házi feladataimnak. Miután végre ezzel is megvoltam előkaptam az órarendemet és megnéztem a holnapi napomat. Mikor megláttam, hogy az első órám torna, szívem szerint kiugrottam volna az emeletről. Elég jó voltam tornából, de a tanár egyáltalán nem volt szimpatikus, így nem erőltettem meg magam az óráin. Sietve összeszedtem a holnapi könyveimet a táskámba és lefeküdtem aludni. Szörnyen el voltam fáradva, tekintve a labdás esetet, a tucatszor elpróbált számokat és a verekedős esetet.
Reggel hatalmasat ásítva ültem fel az ágyamban, és néztem rá az ébresztő órámra. Hát volt nagy meglepetés, mivel tegnap elfelejtettem beállítani, hogy csörögjön, így most igencsak késésben voltam. Sietve magamra kapkodtam a téli egyenruhámat, amely egy vastag fekete harisnyából, magas szárú, lapos talpú, fekete téli csizmából, sötétkék rakott szoknyából és kék-fehér hosszú ujjú felsőből állt. Magamra rángattam a bézs színű kabátomat, majd felkaptam a táskámat és már rohantam is a suliba. Épp csak 10 percet késtem, de a tanár, irtó pipa volt rám.
-Naegino, nyomás öltözni, és van 40 kör, futásod!! – ordította, mikor lélekszakadva beestem az udvarra.
- Értem. – kiáltottam vissza amilyen udvariasan csak tudtam, majd besiettem az öltözőbe és átvettem a szürke melegítőmet és kisiettem az udvarra. Természetesen a többiek, már röplabdáztak, míg nekem maradtak a körök. Nem mintha bántam volna, a röplabda nem tartozott a kedvenc sportjaim közé. Viszont a futást még kedveltem is. De persze csak a saját tempóban és néma csendben.
- Gyorsabban Naegino, plusz 10 kör! – kiáltotta a tanár, mire én szívem szerint felvittem volna a tetőre, és onnan löktem volna le. De ez sajnos nem állt módomban, így folytattam a körbe-körbe, futkosást. Egy ideje már úgy futottam, hogy az eget kémleltem, mikor az egyik ablakban megpillantottam valakit. Egy végzős fiút. Nem Jason volt, neki hosszú ezüstös haja volt. Innen nem láttam milyen színű a szeme, de tudtam, hogy ő az iskolai lányok vágyálma, Leon Oswald. Remekül focizik és kosárlabdázik. Legalább is ezt állítják róla. Jómagam sosem voltam igazi foci, vagy kosárrajongó. És az ilyen nagymenő, nagyképű pasik sem érdekeltek. Az tény, hogy helyes fiú, de nem az én esetem. El is fordítottam róla a tekintetemet és folytattam a köröket. Épphogy végeztem, mikor kicsengettek, azért rohanhattam is öltözni.
3. fejezet
Az első ebéd
A második és harmadik órán nem történt semmi említésre méltó, csak annyi, hogy Sophie-val egymás mellé ültünk. Ám az ebédszünetben magával rángatott, hogy ebédeljek vele és a bátyjával, aki állítása szerint nagyon jó fej.
- Hova üljünk? – kérdeztem a lánytól.
- A bátyuskám, úgy is csak később jön, úgyhogy mindegy. – mosolygott Sophie, és lehúzott egy asztalhoz. Elő kotortam a táskámból az ebédes dobozomat és kitettem az asztalra. Majd barátnőmre pillantottam.
- Te miért nem eszel? – kérdeztem.
- A bátyámnál van az ebédem. Reggel véletlenül az ő táskájába raktam. – pirult el.
- Értem. – mosolyogtam, mikor kinyitottam az ételhordómat és belenéztem. Ennek hatására azonban rögtön lehervadt a mosolyom. Amit Sophie is észrevett.
- Mi baj van?
- Azt hiszem, én inkább kihagyom az ebédet. – mosolyogtam rá kényszerszedetten.
- Miért? – értetlenkedett a lány.
- Mert az ebédem sült nyúl, párolt zöldséggel. – mutattam a dobozomra, és közben fintort vágtam.
- Ez olyan, mintha étteremből hozatták volna. És te nem akarod megenni. – döbbent le a lány.
- Nem bizony, mivel útálom a nyulat. – válaszolta. – Ha megérkezik a te ebéded, nem cserélünk?
- De nekem, csak egy szendvicsem van. – közölte.
- Nem baj, de ezt semmiképpen sem eszem meg. – jelentettem ki.
- Akkor jó. – bólintott Sophie, majd a bejárat felé nézett. – Remek, végre megjött Leon. – mosolygott.
- Hogy ki?? – kérdeztem, mire ő visszafordult felém.
- Leon. – ismételte meg.
- Leon a bátyád? – kérdeztem ledöbbenve.
- Igen, talán zavar? – kérdezte félve Sophie.
- Amíg nem kezd a foci és kosár eredményeiről regélni, addig rendben van. – válaszoltam. Ebben a percben pedig megérkezett Leon két, uzsonnás dobozzal, a kezében. Mikor azonban találkozott a tekintetünk, felvonta a szemöldökét, majd kérdőn nézett húgára. Aki széles mosollyal üdvözölte testvérét.
- Ő itt Sora. – mutatott be. – Ő pedig a bátyám Leon.
- Azt hittem, csak az ablakból kukkolsz? – szegeztem neki a kérdést mosolyogva.
- Én azt hittem, sose fejezed be a köröket.– válaszolta rezzenéstelen arccal, majd leült Sophie másik oldalára. Aki értetlen arcot vágva felém fordult.
- Hosszú, majd később elmondom. – feleltem, a fel nem tett kérdésre. Amire ő bólintott és kikapta bátyja kezéből a saját uzsonnás dobozát, majd átnyújtotta nekem.
- Köszi. – mondta és én is, odaadtam neki a sajátomat. Ennél a jelenetnél, a fiútestvér nézett értetlenül, de mi nem mondtunk semmit. Szerencsénkre az ebédszünet egy teljes óra. Nekem nem kellett 10 perc és már meg is ettem a szendvicset. Majd már indultam volna a dolgomra, mikor Sophie megfogta a kezemet.
- Nem vársz meg? – nézett rám könyörgő szemekkel.
- Ha végeztél, akkor gyere a zeneterembe, mutatok valamit. – mosolyogtam rá.
- Jó. – mosolygott vissza, majd én elindultam kifelé. De még hallottam, amint a testvérét is nyaggatja, hogy mennyen vele.
AJÁNLOM AZ OLDALT
