4. fejezet

Bajban

Igyekeztem minél előbb felérni a 4-ik emeletre, mivel ott volt a zeneterem. De épp csak a második emelet lépcsőfordulójáig jutottam, mikor összeakadtam néhány nem kívánatos személlyel. Nevezetesen azokkal, akiktől megmentettem Sophie-t és elbántam velük. Most azonban nem hárman voltak. Hoztak magukkal erősítést is. Csak megsaccoltam, de megközelítőleg kilencen voltak. De nem volt időm, megszámolni, mivel az egyik rögvest megragadta a karomat. Nevezetesen az, akit legútobb gyomron rúgtam, a szőke hajával.

- Nocsak, kit látnak szemeim. A kis verekedős leányzó. – gúnyolódott a fiú.

- Remek, a béna banda visszatért, és erősítést is hozott. – vágtam vissza, bár tudtam, hogy nem kellett volna. Mivel többen voltak, mint amennyivel el tudtam volna bánni. Három fiú, még oké, de kilenc vagy több, az már nem. De tovább nem tudtam gondolkodni, mivel felbukkant egy másik srác is, és elkezdtek a folyosó egy kihalt része felé vonszolni. Na több se kellett, kitéptem a kezemet az egyikéből, és orrba vágtam. Utána sietve kirúgtam a másik fogvatartóm lábát, így az, sikeresen a padlón landolt. Gyorsan sarkon fordultam és már rohantam is volna a zeneterembe, de egy másik elkapta a karomat, visszarántott és erősen megütött. Az ajkam felrepedt és vérzett, jómagam pedig elterültem a padlón. Tudtam, hogyha most nem sikerül meglógnom, akkor igencsak kellemetlen emlékeket szerzek. Sajnos azonban, már nem volt időm felállni, mert akit előzőleg orrba vertem rámült és nem eresztett. És ráadásul széttépte rajtam az egyenruhám blúzát, melynek következményeképp kivillant a fehér melltartóm.

- Itt meg mi történik? – kérdezte egy ismerős lány hang. Rekord gyorsasággal odakaptam a fejem, és megrémültem.

- Sophie, fuss!! – kiáltottam, mire egy újabb erős pofon lett a jutalmam, amitől elvesztettem az eszméletemet. Ám mielőtt teljesen ellobbant volna a tudatom, egy mély férfihangot hallottam, ami egyik támadómhoz sem tartozott. Ezután teljesen elájultam, és fogalmam se volt, hogy mi történt utána.

Lassan kezdtem magamhoz térni és homályosan kirajzolódott mellettem egy fiú arca. Épp a felrepedt számat fertőtlenítette le, mire én felszisszentem, ezzel is jelezve, hogy ébren vagyok.

- Csipkerózsika felébredt. – kiáltotta egy ajtó felé.

- Ne kiabálj, kérlek. – ültem fel nyöszörögve. Ami miatt szétcsúszott a szakadt blúzom, és ellő villant a melltartóm. Én ezt azonban észre sem vettem. Leon azonban igen, és mosolyra húzódott a szája. Ekkor Sophie bukkant elő két csésze teával a kezében. Valószínűleg a konyhából jött, mikor hallotta, hogy felébredtem. Sietve letette a csészéket az asztalra, majd lerángatta a bátyjáról a pulóverét és gyorsan rám adta. Erre én csak értetlenül néztem rá.

- Széttépték a blúzodat, Leon hozott haza, miután elbánt a fiúkkal. – mondta Sophie megnyugtató hangján.

- Köszönöm. – fordultam a fiú felé.

- Nem sok dolgom volt velük. Mellesleg, Sophie később elmondta, hogy bántál el velük. – válaszolta Leon.

- Értem. – bólintottam, miközben Sophie egy csészét adott a kezembe.

- Idd meg. Jól fog esni. – mosolygott rám, mire én bólintottam. A teát csendben fogyasztottuk el, majd Sophie kiment elmosni a csészéket. Mikor eltűnt a konyhában én felálltam a kanapéról és szememmel a kabátomat kerestem.

- A fogason van. – mondta Leon. Mire én biccentettem, odaléptem a fogashoz és magamra vettem a kabátomat. Alatta, pedig megtaláltam a táskámat is.

- Köszönöm, a segítséget. Jó éjszakát. – köszöntem el, majd már lenyomtam a kilincset, mikor meghallottam Sophie hangját.

- Ugye nem akarsz elmenni?

- De igen, nagyon késő van. – válaszoltam.

5. fejezet

Távolodó emlék

- De mi van, ha megtámadnak? – aggódott a lány.

- Tudok magamra vigyázni. – válaszoltam egy mosoly kíséretében, mely nem sikerült olyan szélesre, mint terveztem.

- Leon hazakísér! – jelentette ellentmondást nem tűrően Sophie, és már adta is rá a fiúra a kabátját. Ami miatt belőlem kitört a kuncogás.

- Most mi olyan vicces? – kérdezte Sophie.

- Úgy áll rajta, mint egy kényszerzubbony. – jegyeztem meg, bátyjára mutatva. Mire a szürke hajú lány is odafordult és rájött, hogy igazam van. Fordítva adta rá a kabátot testvérére. A kis bakit követően végre úton voltam hazafelé, kijelölt testőrömmel. Az út néma csendben telt, amíg el nem értük a ház kapuját.

- Jó éjszakát. – köszöntem el, majd elővettem a kulcsomat és kinyitottam az ajtót.

- Neked is. – köszönt el Leon, majd hazaindult. Én egy ideig néztem a távolodó alakját. Magam sem tudtam miért, de nem tudtam róla elfordítani a tekintetemet. Mikor eltűnt a sarkon túl, bementem és becsuktam az ajtót. Mikor beléptem a házba, ismét éreztem, azt a különös ürességet, amit mindig, mióta itt lakom. De már nem foglalkoztam vele, sietve felmentem és lezuhanyoztam, majd bebújtam a meleg ágyamba és néhány perc múlva, már aludtam is. Reggel minden késés nélkül beértem az első órámra, mely nyelvtan volt. Az igazat megvallva, nem nagyon figyeltem, a csengő rángatott ki az elmélkedésből. A következő órám földrajz volt, amit úgy döntöttem kihagyok, így felmentem a zeneterembe, ahol most nem volt óra. Megálltam az ablak mellett és csak nézem, ahogy esik a hó. Eszembe jutott a 11.-ik karácsonyom. Az utolsó, melyet japánban töltöttem. Láttam, amint apa karácsonyfát díszít, anya meg én, pedig a konyhában sütit sütünk. Egy halk ajtócsukódás rángatott ki az emlékeimből. Meg sem kellett fordulnom, hiszen csak egy ember tudja, hogy itt kell keresnie.

- Már megint miattam lógsz Michael? – kérdeztem, de nem vettem le a szemem a hóesésről, mely közben csillapodott.

- Kitalálom, földrajz órád lenne. – ölelte át hátulról a fiú.

- Igen. – sóhajtottam.

- Tulajdonképpen nekem pedig angol. – mosolygott a fiú.

- Így már érthető, hogy miért vagy itt. – mosolyogtam el sejtelmesen. Jó ideig beszélgettünk, mikor meghallottuk a csengőt és mindketten visszaindultunk a saját osztályunkba. Mikor megérkeztünk az osztályom elé, pont akkor jött ki a földrajz tanárnő, Miss. Nariadja.

- Szuper, ez az én formám. – motyogtam, miközben a tanárnő vészesen közelített felénk.

- Miss. Naegino, elárulná, hogy mi oka volt annak, hogy nem jelent meg az órámon? – érdeklődött fennhangon a földrajz tanárnő, mire Sophie is kijött a teremből. És Leon is csatlakozott hozzá, egy barátjával együtt.

- Elnézést kérek, az egész az én hibám. – vallott színt Michael.

- És miért is Mr. Montero?? – szegezte neki a kérdést a nő.

- Valahol kitettem a tolltartómat és Sora, csak segített megkeresni. De nem találtuk meg.

- Talán azért, mert ott van az osztályteremben, a padodon. – hallatszott az angol tanár hangja.

- Akkor ezért nem találtuk. – bólintott helyeslően Michael, én pedig azon fáradoztam, hogy visszafojtsam a feltörni készülő nevetésemet.

- Ez többet ne forduljon elő! – pirított ránk a két tanár, majd távoztak. Amint befordultak a folyosón, kitört belőlünk a nevetés.

- Jobbat nem tudtál kitalálni?? – kérdeztem, miközben próbáltam megállni nevetés nélkül.

- Elhitték, nem? – kérdezett vissz kuncogva.

- Nem, csak nem büntettek meg.

- Az ugyan az. – válaszolta. – Megyek, szia. – köszönt el, majd elsietett a saját terme felé.

- Miért nem voltál földrajz órán? – jött oda hozzám Sophie.

- És mit műveltetek? – érdeklődött Leon barátja.

- Az biztos, hogy nem tolltartót kerestek. – jegyezte meg Leon morcosan.

- Ebben igaza van, nem a tolltartóját, hanem a kontaktlencséjét kerestük. – válaszoltam, majd besiettem az osztályterembe, faképnél hagyva a társaságot.

6. fejezet

Remek hír

- Én nem hiszek neki. – jegyezte meg Jason.

- Miért is? – kérdezte tőle Leon, miközben a termük felé sétáltak.

- Túl csinos, hogy ne legyen barátja. A nyakamat rá, hogy az a srác a pasija. – adta elő elméletét a fiú.

- Miért érdekel ez téged?

- Mert helyes lány, és ne mond, hogy neked nem jön be? – vetett átható pillantást barátjára.

- Csinos, meg minden, de nem az esetem. – közölte Leon, majd megszólalt a csengő, így a beszélgetés félbe maradt. Az ebédet ismét együtt töltöttük el a testvérekkel, de én most három személyre hoztam ebédet, aminek Sophie nagyon örült, Leon viszont nem mutatott semmiféle érdeklődést, csak megköszönte és később azt mondta finom.

- Te készítetted? – kérdezte Sophie útban a termünk felé.

- Igen, örülök, hogy ízlett. – mosolyogtam rá, mikor megláttam, hogy Arashi futva igyekszik felém. Sophie, ugyan nem ismerte a fiút, de számára is nyilvánvaló volt, hogy hozzám siet.

- Remek, most meg mi van? – morogtam magamba, ami a mögöttünk jövő Jason és Leon figyelmét sem kerülte el. Eközben Arashi sikeresen átvergődött a tömegen és odajutott hozzám. Elég furcsa figura volt, a kívülállók számára, a szemhéjában és ajkaiban lévő biztostűkkel, de kedves és jó fej, ha az ember megismeri.

- Sora, végre megvagy, gyere gyorsan. – ragadott karon.

- Már megint mi történt?? – cövekeltem le csípőre tett kézzel.

-Bombasztikus hírem van. – húzta az idegeimet szokás szerint, ám a hangja baljósan csengett.

- Mond már! – rivalltam rá.

- Michael, majd elmondja, fent vannak a zeneteremben. – mondta, majd maga után húzott. Én persze egy cseppet sem tiltakoztam. Futva, hamar felértünk a zeneterembe, ahol már Michael, Noriko, Hiro és Haruka éppen pezsgőt bontottak.

- Alkoholizálás az iskolában, mi az a jó hír?? – érdeklődtem az ajtóból. Miközben Arashi próbált levegőhöz jutni.

- Emlékszel, minden évben két zenekar lép fel a karácsonyi bulin. – kezdte Noriko mosolyogva, miközben világos lila hajtincsét kisöpörte a szeméből.

- Persze, hogy emlékszem. – válaszoltam.

- Idén mi leszünk a másik banda, akik felléphetnek, holnap délután hallgat meg a tanári és diák zsűri. – jelentette be Michael, mire én a nyakába ugrottam.

- Király!! – kiáltottam örömömben. – Ide azzal a pezsgővel. – mosolyogtam, mire Arashi a kezembe nyomott egy pohárral. A nagy szünet, ünnepléssel telt, majd mikor becsöngettek boldogan mentünk vissza az osztályunkba. Sophie egész órán levelekkel bombázott, hogy mi volt olyan jó hír, és mitől van ilyen jó kedvem, de én mindig csak azt írtam, majd megtudod. Az órák, szinte fénysebességgel teltek és már azon kaptam magam, hogy Sophie-val sétálok a kijárat felé.

- Átjössz hozzám? – kérdezte tőlem a szürke hajú lány.

- Ha akarod. – válaszoltam mosolyogva.

- Jó, akkor gyere. – fogta meg a kezemet és már húzott is az általános iskola kijárata felé. Ők a testvérével mindennap arra mentek, mivel így rövidebb. De mikor rájöttem a szándékára, megálltam.

- Miért erre megyünk? – kérdeztem barátnőmet.

- Mert erre rövidebb. – mosolygott Sophie.

- Inkább menjünk a hosszabb úton, kérlek. – kértem a lányt, aki lehervadt mosollyal, de bólintott. Már elhagytuk az iskolát, mikor láttam, az arcán az értetlenkedést.

- Szeretnéd tudni, hogy miért nem akartam arra menni? – kérdeztem rekedten.

- Igen, olyan szomorú volt a tekinteted. – nézett rám Sophie.

- Ha nálatok leültünk, akkor mindent elmondok. – fejeztem be a beszélgetést, majd némán tettük meg a hátralévő utat.