Sophie-éknál felakasztottuk a kabátjainkat a fogasra, majd amíg Sophie teát készített, én véletlenül megláttam a kandalló tetején egy fényképet. Egy fiatal, hosszú ezüstös hajú, világosszürke szemű nő, egy kisbabával a karján szerepelt rajta. A mellette lévő képen egy fekete hajú, szürke szemű férfi volt, egy kisbabával a karján. A következő képen, már a két gyerek, legalább 6-7 évesen szerepeltek a szüleikkel. Amint megláttam a kislányt és a kisfiút, rögtön rájöttem, hogy a képen Sophie és Leon vannak a szüleikkel. Nem bírtam parancsolni az érzelmeimnek, és engedtem, hogy egy könnycsepp végig csorogjon az arcomon.
- Mi baj van? – hallottam a hátam mögött Sophie aggódó hangját.
- Semmi baj. – válaszoltam, majd leültem mellé a kanapéra. Egy ideig, csak hallgattunk és ittuk a teát, mikor rászántam magam a témára.
- Tudod, én 11 éves koromig japánban éltem a szüleimmel. – kezdtem.
- Tényleg, azt hallottam a japán kimonók nagyon csinosak. – mosolygott a barátnőm.
- Ez már csak ízlés kérdése. – feleltem. – Karácsonyra édesanyámtól egy sötétkék kimonót kaptam, amelyen rózsaszín cseresznye virágok voltak. Édesapámtól, pedig hozzá illő hajcsatokat és papucsot. Fénykép is készült róla, amin anyukámmal vagyok. Egyébként Midorikó-nak hívták anyukámat. – elmosolyodtam az emléken.
- Majd megmutatod? – kérdezte reménykedve.
- Igen, valamelyik nap áthozom. Anyával az egyik bankba mentünk pénzt kivenni, mert nem szerette a hitelkártyáit használni, mikor egy bankrablásba csöppentünk. – szememből minden fény eltűnt az emlék hatására. – Az egyik rabló berezelt, mikor a biztonsági őr fegyvert rántott. Elsütötte a pisztolyát és lelőtte vele a biztonsági őrt és anyát. Az őr azonnal meghalt, édesanyám egy nappal később a kórházban. – meséltem, miközben könnyeimet nyeltem.
- Ez szörnyű, és ráadásul pont karácsonykor. – szörnyülködött Sophie.
- Igen, anya temetése után apa ide, egy párizsi általánosba iratott, jómaga pedig a munkába temetkezett. Rám cselédek és szobalányok vigyáztak és jöttek értem a suliba. Mikor betöltöttem a 14-et, apán egy hitelkártyát küldött nekem postán, ajándékba. Én elküldtem a cselédeket és szobalányokat, két éve élek egyedül. Anyám halála óta nem találkoztam édesapámmal, lassan 5 éve. – fejeztem be a történetet.
- Ezért nem akartál elmenni az általános előtt ugye? Mert amikor édesanyád élt, akkor még ő ment érted, igaz? – kérdezte Sophie. Amire én csak bólintottam, mert már nem volt erőm válaszolni.
- De szeretném, ha ezt nem mondanád el senkinek! – kértem Sophie-tól.
- Megígérem. – bólintotta a kislány, majd már egészen másról beszéltünk. Néhány perccel később Leon is megérkezett. Majd miután levette a kabátját, leült mellénk az egyik fotelbe.
- Mikorra tervezed a karácsonyi bevásárlást? – érdeklődött húgától.
- A karácsonyi bál utánra, az pénteken van, de mivel utána már karácsony van, ezért minden bolt nyitva van. – mosolygott Sophie.
- Értem. – válaszolta kurtán Leon.
- Sora, mit szólnál, ha nálunk karácsonyoznál?? – pattant ki egy remek ötlet Sophie fejéből. Amire Leon kis híján eldőlt fotelestől.
- Ne haragudj, de inkább nem. – utasítottam vissza finoman.
- Jó. – válaszolta kurtán Sophie, majd felvette a teáscsészéket és kivitte a konyhába.
Amíg Sophie a konyhába mosogatta a csészéket, addig Leon érdeklődve méregetett.
- Miért mondtál nemet?? – kérdezte meg végül.
- Mert más dolgom van. – válaszoltam kurtán.
- Persze, nyilván mire hazaérsz, anyuci már sütit süt, míg apukád a karácsonyfát díszíti. Együtt ünnepel a család, és boldogok vagytok. – gúnyolódott Leon.
- Nem tudod, hogy mit beszélsz. – válaszoltam, majd felálltam felhúztam a kabátomat és magamhoz vettem a táskámat.
8. fejezet
Jéggé fagyott könnycseppek
- Szia. – intettem búcsút, majd már mentem is. Leon-nal sosem voltunk jóban. Vagy nem szóltunk egymáshoz, vagy csak piszkáltuk egymást. De ez nagyon rosszul esett, bár ő nem tudhatta. Akkor is nagyon fájt. Miközben a hóesésben sétáltam, megláttam egy virágüzletet, mely még nyitva volt. Gyorsan besiettem és kértem az eladónőtől egy csokor Íriszt. Miután kifizettem utamat a temető felé vettem, közben pedig felidéztem magamban azt a bizonyos karácsony estét.
Mikor Sophie kijött a konyhából meglepve vette tudomásul, hogy én nem vagyok ott.
- Hol van Sora? – kérdezte testvérétől.
- Elment. – felelte a bátyja nyugodtan.
- Na de miért?? – kérdezte a lány. – Mit mondtál neki? – támadta le Leon-t.
- Semmit. – válaszolta.
- Nem ment volna el, ha nem bántod meg, úgyhogy ki vele, mit mondtál neki. – faggatózott Sophie.
- Csak megjegyeztem, hogy az ő karácsony, biztos tökéletes anyuci süt, míg apuci fát díszít. – közölte semmitmondóan Leon. Mire Sophie rögvest a fogashoz rohant és a kabátját vette.
- Idióta! – kiabálta közben a testvérére. – Marha!
- Most meg mi van? – értetlenkedett Leon. – És hova mész?
- Sora édesanyja 11 éves korában meghalt, pont karácsonyt követő napon, az édesapját pedig 5 éve nem látta. Gondolj bele, most hogy érezheti magát. Én pedig megkeresem. – jelentette be a lány, majd nyaka köré tekert egy sálat. Leon teljesen ledöbbent, és csak most fogta fel, mit érezhetett a lány, amikor ezeket mondta neki.
- Veled megyek. – közölte, majd felkapta a kabátját és kiléptek a házból.
- Hol keressük? Van ötleted hova mehetett? – kérdezte bátyja.
- Szerintem vagy haza, vagy a temetőbe. – gondolkodott Sophie.
- Jó, akkor elsőnek menjünk a lakásához, és utána a temetőbe. – mondta Leon, majd már mentek is.
Én eközben édesanyám sírjára helyeztem a virágokat és leültem a vele szemben lévő padra, melyre egy fatetőt is felhúztak az eső és hó ellen. Elmerengtem, azon az utolsó estén, melyet édesanyámmal töltöttem. Ahogy leperegtek a szemem előtt a képek, lassan elálmosodtam. Már mikor letettem a virágokat, már akkor is sírtam. Ami nagyon kimerített, tekintve, hogy lassan fél órája ülhetek itt. Az utolsó kép, amit láttam, hogy felveszem a kimonómat, anya pedig odaáll mellém, míg apa lefényképez minket. Majd már nem éreztem a hideget, elaludtam. De még éreztem, amint a könnyeim megdermednek az arcomon.
9. fejezet
Vendégségben
Éreztem, amint valami meleg öleli körül a testemet. Még nem nyertem vissza a tudatomat teljesen, de tudtam, hogy valaki van mellettem, és a pulzusomat ellenőrzi. Mikor kinyitottam barna szemeimet, egy ködszürke szempárral akadtam össze, melyben aggódást és bűnbánatot vettem észre.
- Végre magadhoz tértél. – jegyezte meg.
- Mi történt? – kérdeztem rekedten.
- Szerencsére semmi. Legfeljebb egy kis náthát szedhettél össze. Hogy jutott eszedbe, elaludni ilyen hidegben? – kérdezte tőlem, de az volt az érzésem, hogy nem vár választ.
- Elfáradtam. – feleltem erre. Majd lenéztem magamra, és láttam, amint a kádban ülök, bugyiban és melltartóban.
- Bocsánat. – mondta a szemembe. Először nem értettem miért, de aztán rájöttem.
- Nem mondtam, te nem tudhattad. – válaszoltam rá mosolyogva. Miközben az arcszínem pirosas színt öltött. Tekintve, hogy félmeztelen vagyok.
- Adjak egy törölközőt? – kérdezte tőlem, miközben felállt és elfordult. Eközben megpróbáltam megmozdítani a lábamat, ami sajnos nem sikerült.
- Még egy kicsit elücsörgök itt, ha nem baj. – válaszoltam.
- Jó, addig szólok Sophie-nak, hogy magadhoz tértél. – mondta Leon, majd kinyitotta az ajtót.
- Megkérnéd, hogy jöjjön be? – szóltam még utána.
- Persze. – válaszolta, majd becsukta maga mögött az ajtót. Néhány perccel később Sophie jött be a fürdőbe mosolyogva.
- Úgy örülök, hogy semmi bajod. – mondta, miközben leguggolt a kád mellé.
- Köszönöm, hogy megkerestetek. – mosolyogtam hálásan. – De most segítenél felállni, mert a lábaim, még fagyottak. – kértem barátnőmet. Akivel kétszer megpróbáltunk kiszenvedni magamat a kádból, nulla sikerélménnyel.
- Most mi legyen? – kérdeztem.
- Vagy megvárjuk, míg felenged a lábad, vagy… - itt azonban elhallgatott, felállt mellőlem és kisietett a fürdőből. Szörnyű gyanú támadt bennem, ami be is igazolódott. Néhány pillanattal később Leon lépett be a fürdőbe.
- Ha jól értem, akkor most ki kellene, szednem onnan? – nézett kérdőn húgára, aki mellette állt az ajtóban.
- Igen. – helyeselt Sophie természetesen.
- Sophie, nem véletlenül téged kértelek meg, hogy segíts felállni. – pirítottam rá a lányra. – Némileg hiányos az öltözékem. – utaltam finoman, az engem takaró, pontosabban nem takaró ruhadarabokra.
- Nem baj, Leon nem szégyellős. – válaszolta a barátnőm.
- De én igen! – förmedtem rá, mire a lány egy lépést hátrált. Leon csak sóhajtott egyet, majd levette a pólóját, ami alól előbukkant kidolgozott felsőteste. Odalépett a kádhoz és kiemelt belőle.
- Nem ártana, ha legalább kapaszkodnál, mert elejtelek. – jegyezte meg, mire én átkaroltam nyakát. – Hozz neki egy törölközőt. – kérte Leon a húgát, miközben elindult velem a szobák felé.
- Minek kellett ehhez levenni a pólódat? – érdeklődtem kíváncsian.
- Mert nem akartam, hogy csurom víz legyen. – válaszolta, majd megállt egy ajtó előtt. – Elfogytak a kezeim, kinyitnád?
- Jó. – válaszoltam, majd lenyomtam a kilincset és belöktem az ajtót. A szoba a kék és ezüst árnyalataiban pompázott, miből rögtön rájöttem, hogy ez az idősebbik testvér szobája.
AJÁNLOM AZ OLDALT
