31. fejezet

Játék vagy nem?

- Ez nem volt csók. – suttogta, de úgy, hogy Sophie nem hallotta. Őt teljesen lekötötte a nyakláncom nézegetése.

- De az volt, csak nem viszonoztad, mert el voltál foglalva a semmibe bámulással. – válaszoltam halkan.

- Kimegyek és felpróbálom az ajándékaimat. – szólt oda Sophie, de szerintem Leon meg sem hallotta. Mikor azonban Sophie kiment a szobából, a bátyja elkapta a derekamat magához rántott, és szájon csókolt. Gyengéden, és édesen, nem tudtam nem viszonozni. De pár pillanat múlva megszakítottam a csókot.

- Mostmár visszaadod a bugyimat? – kérdeztem, miközben igyekeztem kimászni az öléből.

- Csak ha megmutatod, hogy áll rajtad. – mosolygott gonoszul.

- Esetleg jövőre, ha addig nem esik ki a szemed. – poénkodtam.

- Nagyon vicces, de tényleg. – hajolt hozzám nagyon közel, mire én felálltam és visszaültem a kanapéra.

- Egy csókban egyeztünk meg, nem háromban. Mostmár visszakapom a bugyimat? – kérdeztem.

- Igen, majd reggel. – válaszolta komolyan, mikor bejött Sophie egy ékszerszettett viselve.

- Hogy áll? – kérdezte ránk nézve.

- Remekül, már csak egy ruha kellene hozzá. – mosolyogtam.

- Szerintem is csinos. – szólalt meg Leon. ,, Vajon csak játszik velem? Nem értem, miért szerettem belé?” gondolkodott Leon, miközben Sora megpróbálta a nyakába tenni a nyakláncot. Egy mondat rágatta ki, a gondolataiból.

- Én a kanapén alszom. – közöltem barátnőmmel.

- De azt nem engedhetem. – vágta rá a lány.

- Hát, Leon-nal sem fogok aludni. – jelentettem ki, miközben a bátyjára néztem.

- Pedig csak nálam van elég hely. – közölte a fiú mosollyal az arcán.

- Az lehet, de a bugyis megjegyzésed után, csak álmodhatsz, hogy együtt alszom veled. – néztem rá, gúnyos mosollyal az ajkaimon.

Végül mégis csak vele aludtam, de szerencsére a reggel nem tartogatott meglepetéséket. A továbbiakban nem sok érdekesség történt, Leon és én tovább húztuk egymás idegeit, míg Sophie csak igyekezett más irányba terelni a dolgokat. A szilvesztert is a testvérekkel töltöttem, majd elkezdődött az iskola. A rengeteg unalmas óra, és a könnyű dolgozatok. Annak ellenére, hogy néha lógtam, az átlagom mindig négyes fölé volt. Leon és Jason a legtöbb szabadidejüket edzéssel töltik, hogy felkészüljenek a meccsükre. Az iskola meg tervezget a szokásos színdarabot a nyárra. Már mi is a nyári egyenruhát hordjuk, hiszen gyönyörűen süt a nap. Sophie és én most éppen a tornaterem felé tartunk, mivel ott lesz a bátyja foci meccse. De hogy engem minek rángat magával, azt nem értem.

- Nem is szeretem a focit. – könyörögtem barátnőmnek.

- Nem baj, de el szeretném kerülni azt a sok csajt, akik mind azt akarják, hogy Leon a pasijuk legyen. – panaszkodott nekem.

- Ráadásul hatalmas a tömeg, semmit sem fogsz látni. – próbálkoztam.

- Leon a kapitány, nekünk lesz a legjobb helyünk. – mosolygott, mikor megérkeztünk. Leültünk a helyünkre, mely közvetlen a kispad volt.

- Ez remek. Premierből nézhetem, ahogy egy csapat kutya futkos a labda után. – jegyeztem meg.

- Ez nem igaz, nézd, mindjárt kezdődik. – mutatott a pályára, ahova bevonult a két csapat.

- Nagyon helyesek. – jegyeztem meg.

- Sora, a mi csapatunk a másik. – jegyezte meg Sophie, az ellenkező irányba mutatva.

- Bocs. – mosolyogtam kedvesen.

A csapatok felálltak, és Leon a mezében közvetlen előttünk állt meg. És ekkor megjelent a másik csapatkapitány, de amikor megláttam a fiút, teljesen elsápadtan. Ami a testvérek figyelmét sem kerülte el. Már álltam, hogy ott hagyjam a meccset, mikor valaki megszólított.

- Nekem jöttél drukkolni, vagy az iskoládnak? – kérdezte az ellenséges csapatkapitány, akinek kék szemei és rövid szőke haja volt.

32. fejezet

Viszontlátás

Idegességtől remegve fordultam vissza és találtam szemben magam Yuri Killian-nel.

- Nem szurkolok senkinek, inkább csak külső szemlélő vagyok. – válaszoltam neki kelletlenül. Miközben szerencsémre elmúlt a sápadtságom és visszanyertem eredeti arcszínem.

- Pedig azt hittem nekem jöttél drukkolni. – szólalt meg, komoly arccal.

- Nekem teljesen mindegy melyik csapat nyer! – mondtam meg nyíltan a véleményemet, majd visszaültem Sophie mellé. Ezek után elkezdődött a meccs. A Küzdelem végig kiélezett volt, főleg a két kapitány között. Ami miatt aggódtam is. Ahogy körül néztem, észrevettem, hogy a tornaterem ajtajában két, öltönyös alak áll. Nem szóltam semmit, nem akartam Sophie-kat bajba keverni. Nem hiányzott egy újabb probléma. A küzdelem a végéhez közeledett és az állás döntetlen volt. Yuri-nak azonban elborult az agya és szabálytalankodott, felrúgta Leon-t. Sophie nagyon megijedt, én fogtam le, nehogy berohanjon a pályára. Ezek után szabadrúgás következett a mieink javára, amit Leon akart elvégezni. Amire az edző időt kért és odaintette magához a játékosokat. Eközben én is felálltam és odaballagtam Jason-höz, aki a pálya szélén álldogált.

- Sophie nagyon megijedt. Minden rendben? – kérdeztem, és láttam, hogy Yuri minket figyel.

- Semmi baja, csak egy újabb lila folt. – válaszolta mosolyogva a fiú.

- Akkor, sok szerencsét. Verjétek laposra őket. – mosolyogtam rá, majd visszasétáltam Sophie-hoz és megnyugtattam, hogy Leon lábát nem kell levágni. A szabadrúgást az edző döntése szerint, Leon végezheti. Mikor letette a labdát és megállt a kapuban, Sophie felállt odaszaladt hozzá és puszit nyomott az arcára. Majd visszasietett hozzám.

- Nem bízik magában, fél, hogy elhibázza. – mondta a húga.

- Hát, az pech. – válaszoltam, majd ránéztem.

- Kérlek, tedd meg. – könyörgött nekem, boci szemekkel.

- Mit? Mit tegyek meg? – néztem rá döbbenten és értetlenül. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene megtennem.

- Adj neki te is egy puszit.

- Te meghibbantál! – förmedtem rá. – Kérjen valamelyik pompom cicától.

- Kérlek, egyszer már megcsókoltad, egy pusziba nem halsz bele. – nézett rám ártatlanul. Először rá, majd a labda előtt ácsorgó Leon-ra néztem aki, mosolyogva figyelt minket.

- Ő kérte!! Tuti! – morogtam Sophie-nak.

- Lécci. – kérlelte tovább barátnőm. Mikor megjelent mellettünk az edző, aki mellesleg a tornatanárunk volt. Mr. Raggel karon ragadott és kivonszolt a pályára Leon-hoz.

- Mi a fenét művel? – kiabáltam a férfira.

- Adj egy puszit a kapitánynak, most azonnal! – kiáltott rám.

- Jó. – bólintottam, majd odasiettem Yuri-hoz és arcon csókoltam, mire Leon és Sophie kimeredt szemmel bámultak. Nem úgy, mint az edző, aki már az idegösszeomlás határán állt.

- A másikat!! – ordította torkaszakadtából. Mire én Yuri másik arcára is puszit nyomtam.

- Oswald-ot, az égre!!! – ordítozott lihegve.

- Hát miért nem ezt mondta! – játszottam tovább, majd a kispadon ülő barátnőmnek is puszit adtam.

- Az égre könyörgöm, puszild már meg Leon-t! – nyöszörgött térden állva előttem.

- Látja, tudja maga szépen is kérni. – mosolyogtam az edzőre, majd odalibbentem, amég mindig döbbent Leon elé és arcára nyomtam egy cuppanósat, majd visszaültem a helyemre.

A meccset elvesztettük, ami nem volt meglepő, tekintve, hogy Leon-t sokkolták a csókjaim. Amin én persze jót mulattam, magamban. De az edző pokolian dühös volt és mindenért engem okolt. Este, Yuri-ék csapata a győzelmet ünnepelte, míg a mieink Leon-nal és Jason-nel az élen a büntetés köröket rótták a teremben, amiért nagyon megsajnáltam mindannyiukat.

33. fejezet.

A színdarab

Sophie és én fent ültünk a galérián, és vártuk, hogy a csapat végezzen a büntetéssel. Jó két óra után az edző végre szabadon engedte őket. Sophie-ék hazamentek, ahogy én is. Másnap a suliban, azonban kellemetlen meglepetés fogadott. Sophie a terem előtt állt és mikor meglátott, karon fogott és elvonszolt a tornaterembe, ahol szép kis tömeg gyűlt össze.

- Mi folyik itt? – kérdezte idegesen, mivel mindenki minket bámult.

- Végre miss. Naegino is megérkezett. Akkor kezdjük. – intett a mr. Raggel az irodalom tanáromnak, aki a galérián állt.

- Figyelem diákok. Két dolgot szeretnék, belejelenteni először köszöntsük iskolánk csere diákját japánból. Yuri Killian-t. – jelentette be miss. Hanson, amitől majdnem elájultam. Mikor megéreztem a vállamon Michael és Arashi kedves érintését.

- Nyugi. – suttogta nekem Arashi, és szorosan a közelben maradtak. Ettől kissé biztonságban éreztem magam.

- Továbbá, mint minden évben idén is az évzárón előadunk egy színdarabot, ami jelen esetben a Rómeó és Júlia lesz. – jelentette be mosollyal az arcán a tanárnő. – A szerepek közül, csak kettő 50%-ig biztos. Ez a kettő pedig a főszerep. Amit Sora Naegino és Leon Oswald kapnak, ha nincs más jelentkező. – közölte a nő, mire egy lány előlépett a tömegből.

- Én akarom játszani Júliát. – jelentette ki May fennhangon.

- Én pedig megszerzem Rómeó szerepét. – jelentette ki Yuri.

- Ebben az esetben az egyik jelenet hitelessége fog dönteni a szerepekről. – közölte miss. Hanson. Majd mindenki mehetett vissza az óráira. Én viszont szörnyen ideges voltam, nem csak a színdarab miatt, hanem Yuri felbukkanása sem volt ínyemre. Így úgy határoztam, mindenkép kihagyom az első órát, az amúgy is töri, abból pedig jó vagyok. Felmentem a zeneterembe, csak hogy zárva volt. Így maradt a tető, sietve szedtem a lépcsőfokokat, hogy minél előbb felérjek. Ott csak néztem az udvart és az eget. Nem tudtam, mihez kezdjek. Mikor meghallottam a csöngőt, visszamenten Sophie-hoz, majd együtt lementük az udvarra sétálni, ahol a szép idő ellenére, nem volt senki. Egy ideig sétáltunk, mikor felbukkantak a múltkori zaklatóink, most már legalább 15-en jöttek.

- Remek, még csak keresni sem kellett a mi kis cicáinkat. – mosolygott a banda feje.

- Nem tanultatok az előző kettőből? – kérdeztem komolyan, mert kezdett elegem lenni az egészből.

- A legútobb, csak szerencséd volt, mindannyiunkal nem tudsz elbánni. – közölte, miközben két fiú, elindult felénk.

- Sophie, húzódj a falhoz. – utasítottam barátnőmet, aki engedelmesen a fal mellé húzódott. Lassan elé álltam, úgy hogy csak ő hallja, amit mondok.

- Ha szólók, fuss, ahogy a lábad bírja. – suttogtam neki. Bár háttal álltam, láttam, hogy aprót bólint. Ettől megnyugodtam, de a két fiú időközben elzárta az utat, mire Sophie-nak majd futnia kell. Ismét nagy bajban vagyunk, és ha most elszúrom, akkor barátnőmet is magammal rántom.