Borzasztó fejfájással ébredtem egy szobában. Az ablakon nem szűrődött be fény. Ebből úgy gondoltam este lehet. Mikor körülnéztem a szobában, rájöttem, hogy egy kórházban vagyok. Kintről zajt hallottam, léptek zaját. Lassan kinyílt az ajtó és belépett rajta Ayaka. Szívből ürültem neki, hogy semmi baja sem esett.
- Nagyon megijesztettél minket. – ült le az ágyam szélére. – Kilazult a korlátot tartó csavar és lezuhantál. – mondta unokatestvérem.
- Nem, láttam fent valakit, mielőtt kizuhantam. A korlátot megbabrálták, az egyenruhám zsebében, van egy levél. – nyögtem, miközben felültem.
- Tudjuk, csak pihenj. A többiek számára ez a hivatalos verzió. – fogta meg a kezem.
- De hogy maradhattam életben? Több mint 4 emeletet zuhantam. – emlékeztem vissza.
- Egy teherautó parkolt, annak a teteje tompította az esést. Nagy szerencsénk volt, hogy csak néhány bordád tört el, és a karod. – mutatott a begipszelt ball kezemre.
- De miért? Hiszen, még ha nagyapával történik is valami, akkor Yuri vesz át mindent. – kérdeztem értetlenül. Ayaka nem tudott válaszolni, mivel kinyílt az ajtó és Yuri kihívta. Nem értettem semmit, ezért kínjaimmal küszködve, felálltam és odaléptem az ajtóhoz. Mikor meghallottam, hogy Yuri mit mond és Ayaka sírva, fakad, feltéptem az ajtót.
- Az nem lehet… - szűrtem a fogaim között könnyeimmel küszködve.
- Sora, még nem lett volna szabad felkelned. – döbbent le Yuri.
- Hogy képes egyáltalán lábra állni? – kérdezte Layla kedvesétől, mikor kiabálás hallatszott a folyosó végéről. Mikor odapillantottam megláttam kedvesemet, amint két őrön próbál keresztül jutni.
- Leon. – nyögtem sírva, mire a testőrök elengedték, és ő odarohant hozzám. Felkapott és visszavitt a szobába és leült velem az ágyra.
- Sora, annyira aggódtam. – suttogta, miközben letörölte a könnyeimet.
- Meghaltam. – sírtam, és szorosan markoltam a fiútestvér vállát.
- Ki? – kérdezte, közben pedig próbált megnyugtatni.
- A nagyapám. – szakadt fel belőlem a szó, és még szorosabban bújtam hozzá. Ekkor bejött a doktornő, aki Yuri-t is ellátta és beadott nekem egy kis altatót. Utolsó emlékem, mielőtt elaludtam egy ködszürke szempár. Végig ott volt mellettem.
Mikor reggel felébredtem, ő ott aludt a széken mellettem, míg Yuri a falnak támaszkodva állt. Amint felültem, ismét előtörtek belőlem a könnyek, de csak néhány cseppet engedtem lefolyni. A többit visszatartottam, ráérek majd sírni, most meg kell tudnom, miért akartak megölni.
- Miért? – kérdezte dühösen unokatestvéremtől.
- Mert bár én vagyok az elsőszülött, te vagy az első szülött lány, gyermeke. – magyarázta, mire én teljesen elsápadtam.
- Én öröklök mindent? – kérdeztem, rettegve a választól. A szőke fiú, csak odaállt az ágyam mellé és homlokon csókolt.
- Nem lesz baj, mi majd vigyázunk rád. – suttogta, mikor Leon felébredt a mocorgásra.
44. fejezet
Kegyetlen döntés
Két héttel később, már semmim sem fájt, ezért haza engedtek a kórházból. Leon szerette volna, ha tudunk beszélni, de Yuri és Layla eltávolították a közelemből. És én jól tudtam miért. Az első éjszaka egy sem, hunyásnyit sem aludtam. Egy ezüst képkeretet szorongattam, melynek belsejében, kedvesem és én szerepelünk. Végig zokogtam az egész éjszakát, és reggel nem engedtem be senkit. A banda cd-re felvett zenéit hallgattam és sírtam. Tudta, hogy hamarosan vissza kell mennem japánba, és soha többet nem látom. Ráadásul azt sem tudja, majd miért. Viszont, ha megtudná az igazat, biztos meggyűlölne. Két napig nem mozdultam ki a szobámból. Unokatestvéreim tábort vertek nálam és próbáltak vigyázni rám. De harmad nap elegem lett. Eldöntöttem, hogy ha kell kést nyomva az őrök torkához, de elmegyek. Végül erre nem került sor, inkább stílusosan kimásztam az ablakon, egy kötél segítségével. Egyenesen a testvérek házához mentem. Sophie teljesen ledöbbent, mikor meglátott az ajtóban.
- Sora, te hogy kerülsz ide? – kérdezte, miközben sietve betessékelt és leültünk a kanapéra.
- Beszélnem kell Leon-nal. Itthon van? – kérdeztem remegve.
- Igen, mindjárt szólok neki. – bólintott a barátnőm, majd elment testvéréhez. Én remegve ültem és vártam, mikor magyarázhatok el neki mindent. Mikor azonban leült velem szemben, majdnem elbőgtem magam. Amit sajnos ő is észrevett.
- Ne sírj, kérlek. – kért, miközben oda akart ülni mellém, de én nem engedtem.
- Kérlek, maradj ott. Fontos dologról kell beszélnünk, amiért lehet, hogy egy életre meggyűlölsz. – néztem a szemébe, és rájöttem, így lesz a legjobb. Itt az ideje, hogy végre megtudja rólam az igazat. Történjen bármi, mert ha most elmegyek és később, viszont látom, akkor abba mindketten belepusztulhatunk.
- Nem történhetett semmi olyan, ami miatt ez bekövetkezhetne. – mosolygott rám bíztatóan.
- Emlékszel, mikor bejöttél hozzám, a kórházba és két gorilla nem engedett be. – kérdeztem, bár kicsit bután éreztem magam.
- Igen. – bólintott és arca elkomorult, eközben Sophie is csatlakozott hozzánk, amit nem bántam.
- Ők a nagyapám emberei voltak. Ők voltak a testőriem, még gyerekkoromban, amikor iskolába jártam. – magyaráztam.
- A nagyapád valami üzletember volt, hogy testőrökkel járatott iskolába. – kérdezte Sophie.
- Nem igazán. Azért jártam testőrökkel, mert többször megpróbáltak megölni. – könnyítettem végre a lelkemen. Amire a testvérek teljesen ledöbbentek.
- De miért? – kérdezte remegve a barátnőm.
- A családom miatt. – válaszoltam. – A mostani balesetem sem baleset volt. Felcsaltak a tetőre és kilazították a csavarokat, majd valaki végig nézte, ahogy lezuhanok. – hajtottam le a fejemet. – Láttam, egy alakot, miközben zuhantam.
- Miért nem mondtad el előbb?? – kiáltott rám Leon. – Miért hazudtad a rendőröknek, hogy csak baleset volt?? – értetlenkedett.
- Mert a nagyapám meghalt és bár Yuri az idősebb, mindent én örököltem. – közöltem a nemrég tudomásomra jutott információt.
45. fejezet
Fájdalmas igazság
- A pénzért akartak megölni, ez nyilvánvaló, de akkor miért nem mondasz le róla? – kérdezte Sophie.
- Ez sajnos nem ilyen egyszerű. A vagyon hatalmas és nem is akármilyen a családom… - kezdtem, de nem tudtam folytatni, mert elcsuklott a hangom. Sophie látta, hogy a dolog nagyon fáj, ezért odaguggolt mellém és a vállamra tette a kezét.
- Nem, muszáj most elmondanod, ráér később is. – mosolygott szelíden a fiatalabb testvér.
- Nem, mert már lehet, hogy soha többé nem találkozunk. – válaszoltam, miközben arcomon, már peregtek a könnyek.
- Miről beszélsz?? – állt fel ingerülten Leon.
- Kérlek, nyugodj meg és ülj vissza. Mindent elmagyarázok. – szipogtam, mire ő eleget tett a kérésemnek. Sophie is visszaült a bátyja mellé.
- Tehát? – nézett rám kérdőn a lány.
- Haza kell utaznom japánba, és át kell vennem a nagyapám üzletét. Most a két bácsikám intézi a dolgokat, de ha nem megyek vissza, akkor háború fog kitörni. – sóhajtottam.
- Miféle háború, japán nem királyság. – értetlenkedett.
- Banda háború. – csuklott el a hangom. – A nagyapám a Tokio-i maffia vezére volt. – a könnyeim a ruhámra és a kanapéra potyogtak. A testvérek teljesen elhűltek a hallottaktól. Egy ideig csak csendben ültünk és én sírtam.
- Hazudtál nekem. – nézett rám dühösen Leon.
- Sajnálom. – suttogtam könnyes szemmel.
- Tűnj el!! – ordított rám a fiú. – Soha többé nem akarlak látni!! – kiabálta. Mire én csendesen felálltam és felé indultam.
- Ez volt az egyetlen hazugságom. – mondtam, mire ő hatalmas pofont kevert le nekem. Amitől végre észhez tértem, és rájöttem, hogy vége.
- Leon. – szólt rá rémülten húga, de én leintettem.
- Hagyd csak. – néztem rá. – Igaza van. – közelítettem a fiatalabb testvér felé, majd megálltam mellette. – Ne engedd, hogy szenvedjen. – suttogtam, majd elhagytam a testvérek házát. Amint kiléptem, ismét éreztem az ürességet. Pont akkor éreztem utoljára, mikor Leon annak idején hazakísért és elment. Amikor besétált az életembe, most pedig távozik onnan. A szívemben hatalmas fájdalom dúlt, amivel nem tudtam mihez kezdeni. Gondoltam felkeresem valamelyik barátomat, mikor az utcán belebotlottam Jason-be.
- Miért itatod az egereket kislány? – nézett rám barátságosan mosolyogva, miközben egy zsebkendőt nyomott a kezembe. Kimentünk a parkba és mindent elmondtam neki, de a könnyeim ismét eleredtek. De ő nem úgy reagált, mit volt kedvesem. Gyengéden magához ölelt.
- Sírd ki magad, és akkor kicsit jobban leszel. – mondta nekem, mire én felemeltem a fejem.
- Te nem gyűlölsz? – kérdeztem a szemeit kutatva.
- Leon sem gyűlöl, csak ideges, mert nem mondtál neki igazat. Hagyj neki egy kis időt, majd megnyugszik. – nyugtatott meg barátom.
- De nincs sok időm. A jövő héten, pénteken hazautazom japánba. – potyogtak tovább a könnyeim.
- Ez nem jó. – jegyezte meg Jason. – De majd legfeljebb utánad megyünk. – mosolyodott el.
- Ez nem a legrosszabb. Azt még nem is volt módom közölni vele. – sóhajtottam.
- Mit?
- A családfőnek, 1 éven belül feleséget, a jelen esetben férjet kell választania. Akit a rokonok választanak ki. – közöltem a szörnyű hírt.
- Ez nagyon nem jó. – vágott fancsali képet a fiú. – De most, gyere, hazakísérlek. – állt fel a padról.
- Nem megyek haza. Az unokatestvéremék, azt sem tudják, hogy eljöttem. Szerinted elengednek azok után egyedül. Simán kimásztam az ablakon. Mióta kijöttem a kórházból, még Leon-ékat is folyton elküldték. Mondván, hogy alszom, vagy viziten vagyok. – mondtam halkan.
- Akkor, van kinél aludnod? – kérdezte, miközben elhagytuk a parkot.
- Hiro, Michael és Noriko, már hazautaztak japánba. Arashi és Miwako a házamban vannak. Már csak Haruka maradt, talán ő otthon van. – reménykedtem, majd önjelölt testőrömmel barátnőm háza felé igyekeztünk.
AJÁNLOM AZ OLDALT
