46. fejezet

Kínzó, égető érzés

Mikor megérkeztünk, felcsöngettem, de nem érkezett válasz. Egy ideig tétován álltam, majd úgy döntöttem, mégis hazamegyek. Elbúcsúztam Jason-tól, de megkértem, hogy ezt a beszélgetést ne említse senkinek. Ő eleget tett a kérésnek, és ő is hazaindult. Ahogy jó magam is. Mondanom sem kell, hogy rendesen megkaptam a magamét, mikor Yuri és Layla elé kísért az egyik biztonsági őr. Mikor elmondtam nekik, miért mentem, egyből elhallgattak.

- A nagyapa büszke lenne rád. – mondta Layla.

- Nekem nem a büszkesége, vagy a tisztelete kell, hanem hogy itt legyen. – eredtek el ismét könnyeim.

- Inkább pihenj le. Holnap iskolába kell menned. – mondta Yuri, amire én csak bólintottam és felmentem a szobámba. Ayaka velem aludt, hogy ne érezzem magam egyedül, de ez sem segített. Végig a fülemben csengtek Leon szavai, és még álmomban és sírtam. A nagyapa előtt sosem sírtam, azt akartam, hogy ne lásson gyengének. Reggel elsőnek érkeztem az osztályterembe. De nem maradtam ott, csak leraktam a táskámat, és felmentem a zeneterembe, ahol leültem és néztem ki az égre. Mikor is megláttam egy fiút a szemben lévő ablakban. Aki nem más volt, mint Leon. A torkomat könnyek marták, de nem tudtam elfordítani róla a tekintetemet. Ő viszont csak úgy hátat fordított és elment az ablak közeléből. Mintha a szívembe tőrt szúrtak volna. Lerogytam a padlóra és csak sírtam, nem tettem egyebet, mint a sok felgyülemlett érzelmet kiadtam magamból. Mégis kegyetlenül égettek az arcomon lefolyó könnyek. Ekkor megszólalt a jelző csengő, ezért könnyeimet félre téve bementem az órára. A leghátsó padba ültem egyedül, míg Sophie a szokott helyén a második padban. Egyszer sem fordult hátra, amit nem is bántam. A megtesz, zokogva rohanok ki az óráról. Ez így ment egy héten keresztül. Nem beszéltem senkivel és a szememből, lassan de biztosan eltűntek az érzelmek. Csak akkor sírtam, ha egyedül voltam. Az ebédeket Jason-nel töltöttem, nagyon rendes volt velem. Bár kívülről az érzéseimet nem mutatta, belül üresség és könnyek tomboltak. Végül eljött a péntek és én nem jelentem meg az iskolában. Reggel korán keltem és hozzáláttam a csomagoláshoz. 6 nagy bőröndöt sikerült telepakolnom, csak az iskolatáskámat vittem fel a gépbe magammal. Személyes holmik voltak benne, a kép, amin Leon-nal vagyok, és egy másik, amelyiken a két testvérrel és Jason-nel szerepelek. Ezek azok a dolgok és emlékek, melyek mindennél többet jelentenek számomra. Őket sosem fogom elfelejteni, tudom, hogy nem leszek rá képes. Kiléptem házam kapuján és megálltam, megfordultam és visszanéztem. Mikor Yuri lépett mellém.

- A nagyapa mindenkinek hagyott egy kis borítékot, ez a tied. – adott egy kis borítékot a kezembe.

- Inkább tedd el te nekem, most nem lennék képes kinyitni. – kértem unokatestvéremet. Aki eleget tett kérésemnek, majd vállamra tette kezét.

- Indulnunk kell. – szólalt meg, mire én csak bólintottam, majd beszálltunk egy fekete limuzinba, ami kivitt minket a reptérre.

47. fejezet

Búcsú

Az út nem volt több fél óránál, én még is úgy éreztem, legalább 3 órát ültem az autóban. Kinyitották előttünk az ajtót és mi kiszálltunk az autóból. Elindultunk a magángépünk felé, de én félúton tétován megálltam és visszanéztem. A bejáratott figyeltem, hátha valaki eljön elbúcsúzni, de nem láttam senkit. Hallottam, amint Yuri és Layla tőlem nem messze beszélgetnek.

- Azt várja, hogy eljöjjön, elbúcsúzni. – mondta férjének a nő.

- De nem fognak. És ezt ő is tudja, miért kínozza magát? – kérdezte szomorúan Yuri.

- Mert fáj neki. És azt reméli, így könnyebb lesz. – válaszolta Layla. Azt hiszem úgy 2 percig, állhattam ott tétován, de akkor végre rájöttem, hogy mindent elvesztettem. Hazudtam és ez megbocsáthatatlan bűn. Megfordultam és odaléptem rokonaim elé.

- Menjünk. – szóltam halkan, de ekkor meghallottam egy ismerős hangot, mely az én nevemet kiáltja. Azonnal odakaptam a fejemet és megláttam őket. Sophie-t és Jason-t, amint felém rohannak. Én nem mozdultam, nem tudtam. Csak álltam és vártam, hogy odaérjenek hozzám. A páros néhány méterre állt meg tőlem.

- Engem nem érdekel a családod. – jelentette ki Sophie. – Csak az, hogy a barátnőm vagy és nem akarom, hogy elmenj. – nézett rám könnyes szemekkel. Amit már nem bírtam elviselni. Zokogva borultunk egymás nyakába, és öleltük egymást.

- Annyira sajnálom. – sírtam reszketve.

- Ne sírj, én mindig a barátnőd leszek. – törölte le könnyeimet barátnőm.

- Köszönöm. – néztem rá hálásan, majd már mosolyogtam.

- Tőlem el sem búcsúzol? – kérdezte Jason kitárt karokkal.

- De igen. – válaszoltam, majd megöleltük egymást. Legalább 2 percig így álltunk, mikor odalépett hozzánk Layla.

- Mostmár tényleg indulnunk kell. – tette vállamra kezét. Amire bólintottam, és még utoljára megöleltem barátaimat.

- Majd küldök neked a karácsonyi ékszerekhez egy ruhát. – mosolyogtam barátnőmre. – Ne engedd, hogy miattam, szenvedjen. – néztem a könnyfátyolom át még a lányra majd hátat fordítottam nekik. Felszálltam a repülőre és kezdetét vette az utam. Melynek végét nem tudtam megjósolni. Boldog leszek-e, vagy ez a fájdalom sosem múlik el? És ő vajon hamar elfelejt? Rengeteg olyan kérdés, melyekre nem tudok válaszolni, és félek is a válaszoktól. De nem csak én szenvedtem. Egy magas ezüstös hajú fiú, az iskolaépület tetején egy fényképpel a kezében ült és sírt. Nem tudta eldönteni, ki vagyok. A lány, akinek megismert, vagy a maffia család vezére? Azt gondoltam, csak játszottam vele. Elmélkedéséből az iskola csengője rángatta ki. Visszament az órájára és próbált elfelejteni, és tanulni, mert közeledik az év vége.

48. fejezet

Utolsó kívánság

Lassan fél év telt el a hazautazásom óta. Megismertem jövendőbeli férjemet Ken Robins-t. Barátaimmal folytattam a zenélést és az iskolában többször is, felléptünk. A bácsikáim, sokat segítettek nekem, vezetni a boltot. Én mégis mindig szomorú voltam. A szememből azonban eltűnt minden érzelem, Ken sem látott soha mosolyogni. De egyik este a nappaliban futottunk össze.

- Szeretnék veled beszélni. – kértem tőle.

- Jó. – bólintott, majd leültünk a nappali két foteljébe. Mint kiderült neki is kötelessége a házasság, nem pedig önszántából teszi. Az esküvőnket másnapra tűzték ki, de mi egész éjjel fent voltunk és beszélgettünk. Mikor közölte, hogy barátnője van és megmutatta a közös fényképüket, elképedtem. A barátnője, ugyanis Mia Gulliam, az osztálytársam. Elég félénk, visszahúzódó, de kedves lány. Elmesélte, hogy lassan 2 éve vannak együtt és most nagyon rossz nekik. Ennek hatására én is elmeséltem, hogy mi történt Leon-nal. Az éjszaka alatt barátság alakult ki közöttünk.

Másnap mindketten fáradtak voltunk, ami rokonaink figyelmét sem kerülte el. Persze azt hitték, volt valami közöttünk. Már csak 10 perc volt a ceremónia elkezdéséig, mikor valaki kopogott az ajtómon. Ken lépett be rajta, egy csinos fehér öltönyt viselve. Leültünk és beszélgetni kezdtük. Kér perccel később bejött Yuri, és csodálkozva látta, hogy beszélgetünk.

- Behoznád nekem, a nagyapa levelét? – kértem a fiútól, mire ő csak bólintott. Továbbá arra is megkértem, hogy tolja el a kezdést 5 perccel. Miután odaadta a borítékot magunkra hagyott minket.

- Az öreg utolsó kívánsága van benne, ez tuti. – néztem jövendőbelimre.

- Ebben biztos vagy? – nézett rám furcsán.

- 100%-ig még utoljára tesz értünk valamit. Hidd el nekem, ennyire már ismerem. – húzódott mosolyra ajkam, majd felbontottam a borítékot. Egy kis vajszínű karton kártya került elő belőle. Egy rubint szív volt az elején, a nevemmel ellátva.

- Felolvasod? – kérdezte tőlem, Ken.

- Igen. – bólintottam. – Ez mindkettőnkre tartozik. – közöltem, mivel az előbb futólag elolvastam.

,, Csak egy életünk van ezen a földön,

Nekünk kell ezt széppé tenni,

De úgy, hogy a magunkéval,

Mások életét is megszépítsük.”

- Istenem. – suttogta, könnyeimet nyelve.

- Az öreg, milyen ravasz volt. – jegyezte, meg Ken.

- Ő mindent tudott, ő sosem akarta, hogy boldogtalan legyek. – néztem a fiú szemébe. – Ahogy azt sem, hogy te. 

- Egyetértek. – bólintott.

- Irány Párizs. – közöltem, sietve magamhoz vettem fehér táskámat, majd kitártam a földszinti ablakot és kimásztam rajta.